Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szigligeti Ede
Csikós
Keletkezés ideje
1847
Felvonás
3
Jelenet
41
Megszólalás
953
Mondat/Sor
1857
Szó
10732
HARMADIK SZAKASZ
A tyúk is kikaparja
(Csárda belseje.)
ELSŐ JELENET
ANDRIS.
(egyedül).
Végigmentem az ormódi temetőn,
Elvesztettem török bársony keszkenőm;
Török bársony keszkenőmet nem bánom,
De a régi szeretőmet, bizony isten sajnálom!
Bolondság volt gyönge nádban megbízni;
Hajladozik, ha a szellő megéri;
Én is bíztam egy nádszálban, elhajlott,
S az engemet a halálnak keblére leszakajtott.
Korcsmáros, egy pár icce bort !
(Kalapját szemére rántja.)
Amilyen kedvem van, nem tanácslom, hogy soká várasson magára.
Szeretnék veszekedni.
Hogy az ördög nem is hoz ide valakit!
MÁSODIK JELENET
Korcsmáros (bort hoz), Andris
KORCSMÁROS.
No, no, Bandi, nemcsak magad vagy a háznál.
ANDRIS.
Tegye oda... aztán fogja be a száját.
Még hat iccét ide sorba!
KORCSMÁROS.
(félre)
Sohasem láttam ily kifordított pofával.
ANDRIS.
Nincs cigány?
Ha van, küldje; ha nincs, hagyja kinn.
KORCSMÁROS.
Zsigáék vannak itt, de a leveles színben muzsikálnak a többieknek.
ANDRIS.
Be kell küldeni!
Mulatni akarok.
KORCSMÁROS.
De...
ANDRIS.
De ne várja, hogy utánuk fáradjak, mert nincs annyi üvege, amennyit ma össze ne bírnék törni.
KORCSMÁROS.
(félre)
Ejnye, sohasem volt ily garázda.
(El.)
ANDRIS.
(iszik).
Ma leiszom magamat; ezentúl mindennap leiszom magamat.
Hadd rongyosodjam!
Úgyis vége a világnak.
Hej, Rózsi, Rózsi!
- Olyan szép volt, olyan kedves volt, olyan szelíd volt.
Eh, igyunk.
De vigyázzon magára az úrfi; nem szeretnék vele még egyszer találkozni... csak az Isten őrzötte...
De iszen csak ne szeppent volna úgy meg; csak egy goromba szót mondott volna - akkor...
Óh, ha elgondolom még most is, mint várta ott...
Rózsi, Rózsi!
(Asztalára üt öklével és fájlalja.)
Jaj, azt hittem, az ő koponyája.
Nem is kell már nekem semmi.
Hej, nem is őrzöm én többé a ménest; magamnak is viselje gondomat az Isten; mert ha nekibúsulom magamat... ha én nekibúsulom magamat: vagy kiszáradok, mint az ördög szekere, melyet mindenfelé hajt a szél; vagy enyém lesz Pesttől Hortobágyig minden.
Betyár leszek.
(Iszik.)
Beh szépen szól a klarinét,
Beh szép asszony a csaplárné,
Megöl az ő nézésével,
Kicsala, becsala beszédével.
Zöld asztalon ég a gyertya,
Az én rózsám koppantgatja,
Hol eloltja, hol meggyújtja,
Csak a szívem szomorítja.
HARMADIK JELENET
Három asszony, Andris
ELSŐ ASSZONY.
A férjem a faluba ment.
MÁSODIK ASSZONY.
Az enyém a malomba.
HARMADIK ASSZONY.
Hála isten, nekem nincs már férjem.
ELSŐ ASSZONY.
Tudja, komámasszony, őkelmék rossz néven veszik, ha az ember egy-két garajcárt beiszik: maguk pedig reggelig is eldőzsölnek.
HARMADIK ASSZONY.
Pedig csak kell egy kis gyomorerősítő.
ANDRIS.
(asztalra dőlve, öklein)
Hej Rózsi, Rózsi, ha még egyszer újra születhetnél.
MÁSODIK ASSZONY.
Tessék, komámasszony.
ELSŐ ASSZONY.
Bizony megárt, bizony megárt.
HARMADIK ASSZONY.
Ej, tudja komámasszony, mit mond a nóta:
Ördög bújjék komámasszony
Ködmönébe,
Kilenc icce pálinka fér
A zsebébe,
Tizediket úgy viszi,
Attól fájul a feji,
Komámasszony!
HÁRMAN.
Meg ne mondja, komámasszony,
Az uramnak,
Hogy eladtam a zabomat
A zsidónak;
Ha kérdi, azt mondja kend,
Egy szemet sem látott kend,
Komámasszony!
ANDRIS.
Az ember nem is búsulhat kedvére.
(Fölkel, menni készül.)
Hej, csak asszonyok ne volnának, hogy repíteném ki őket egymás után !
(Megy.)
ELSŐ ASSZONY.
Igaz, tudja, mi történt Nagyormódon Kis Bálinttal, meg leányával?
MÁSODIK ASSZONY.
Rózsival?
ELSŐ ASSZONY.
Majd el is felejtem elbeszélni!
De ez a gyomorerősítő mindent kiver az ember fejéből.
ANDRIS.
(megállott)
Már ezek is tudják.
MÁSODIK ASSZONY.
Ugyan mondja hát komámasszony; bizony megöl a kíváncsiság.
ELSŐ ASSZONY.
Hát a földesasszony fia az éjjeli Rózsikánál volt.
Ugye, mindig mondtam, komámasszony?
Emlékezzék csak vissza?
Ugye mondtam: addig jár a vízre korsó, míg eltörik, s hogy ez a leány is beköti fejét, anélkül, hogy lakodalmat ülne.
Meg is történt.
De az apja ott kapta az úrfit, s képzeljék: agyonütötte.
ANDRIS.
Igaz -e, amit ...
(Asszonyok felugrálnak.)
ELSŐ, MÁSODIK ASSZONY.
Jaj, a férjem!
HARMADIK ASSZONY.
Ne féljenek, komámasszony, nem a férjeik.
ELSŐ ASSZONY.
Hát mit ijesztgeti az embert, ni?
ANDRIS.
Igaz -e, amit mondott kelmed?
ELSŐ ASSZONY.
Igaz hát, minden kisült, már vasra is verték az öreget.
Jerünk innen, komámasszony.
Ni, hogy ijesztgeti az embert.
(A nők el.)
ANDRIS.
Tudtam, hogy ez lesz belőle, ha az öreg ott kapja.
NEGYEDIK JELENET
Márton, Andris
MÁRTON.
Tudtam!
Mióta szerelmes ez a fiú, egy fadorombot sem ér.
Hát mit csinálunk itt, úrfi?
ANDRIS.
Látja, ha van szeme.
MÁRTON.
Ejnye, hát így kell felelgetni nekem, he?
ANDRIS.
Bánom is én.
MÁRTON.
S nem félsz, hogy kiteszem a szűrödet?
ANDRIS.
No, no, lassabban!
Nekem többé ne parancsoljon sem a császár - még a szolgabíró sem.
MÁRTON.
Fiú, bolondgombát ettél, vagy mi?
Nem vagyok én gazdád, he?
ANDRIS.
Nekem többé nem gazduram.
MÁRTON.
(félre)
Mi lelte ezt a fiút?
ANDRIS.
(az asztalhoz ül, egy kissé már ittas).
Igyék kend is.
MÁRTON.
De nem oda Buda!
Nem telt még ki a kommenció; öcsém, mars a méneshez!
ANDRIS.
Nem én!
MÁRTON.
Micsa?
Hadd halljam csak még egyszer azt a szép szót!
ANDRIS.
Mondtam.
MÁRTON.
De elmegy kend, fogadjunk.
ANDRIS.
Egy tapodtat sem én
MÁRTON.
(félre)
Ejnye!
Ezzel így nem boldogulok!
(Parancsolólag:)
Egy, kettő!
Forgósadta, méneshez kell menni, ízibe!
ANDRIS.
(szinte úgy)
Nem megyek én, ha összeaprítanak sem.
MÁRTON.
Szeretlek, édes Bandi fiam; de ne feleselj, mert úgy közéd vágok, hogy megemlegeted a magyarok istenét.
Majd megtanítom én kendet kesztyűbe dudálni.
Alló a méneshez!
ANDRIS.
Hátha összeaprít kend!
MÁRTON.
(nekikészül)
Úgy eltángállak, mint a két fenekű dobot.
ANDRIS.
Üssön meg, gazduram.
MÁRTON.
(haragját elölve egy icce bort kiiszik)
Korcsmáros!
Két iccét, abból a négy garasosból!
Kutya meg az anyja, ne szeretnélek csak úgy, Bandi!
(Magában mormol.)
ÖTÖDIK JELENET
Két cigányzenész, előbbiek
ANDRIS.
Ide, ide ti, Fáraó vakarcsai!
Most húzd rá!
ELSŐ ZENÉSZ.
De melyiket?
ANDRIS.
Melyiket?
Azt, amelyen a zsidók Mezsopotámban mentek.
ELSŐ ZENÉSZ.
Ah, tudom már.
MÁRTON.
Hogy tudnád, piszkos, mikor maga sem tudja.
ELSŐ ZENÉSZ.
De tudok ám én egy szépet.
(Elkezdi: „Tisza partján van egy hajó kikötve.”)
ANDRIS.
(ezalatt).
Ezt, ezt!
Ettől felolvad a szív!
(Sírva énekel.)
Tisza partján van egy hajó kikötve,
Benne fekszik az én rózsám megölve;
Jertek, lányok, öltöztessük bíborba, bársonyba,
Temessük el egy nefelejtsbokorba...
Ne húzd, mert mindjárt megreped a szívem!
Óh, Rózsi, Rózsi!
MÁRTON.
(könnyeit törli.)
Ah, tudom már, mi esett szívére a fiúnak.
(Cigányokhoz:)
Kotródjatok!
No, édes szolgám, nem kell búsulni, kiszabadítja még az Isten az öreget, s én nem is hihetem felőle.
No, Bandi!
Legyen eszed, no!
Bandi!
Legyen eszed, no!
Szégyelld magad, pityeregni, mint gyermek szokta.
No, Bandi, te, ne bolondozz, no!
ANDRIS.
Nem is az fáj nekem gazduram, nem az! - óh, óh!
MÁRTON.
Hát mi?
ANDRIS.
Ó, nincs nekem semmi bajom, mégis mindenem fáj!
A lelkem fáj nekem!
MÁRTON.
(félre)
Hátha?
- Bizony nem alszik az ördög.
- Tegnap Bence úr nálunk volt a pusztán, s valamit sugdostak; hátha szerelemféltésből ez a bolond fiú kómmintotta meg az úrfit?
- Hohó, itt segíteni kell!
- No, édes szolgám, most kettecskén vagyunk.
Ki vele, ami szívedet nyomja!
Tudod, úgy kedvellek, mintha saját véred volnék.
ANDRIS.
Nem lehet, gazduram, nem lehet!
MÁRTON.
Néma gyereknek anya sem tud szolgálni.
Igyál egyet nó!
- Hát min kaptak rajta?
ANDRIS.
Nem engem... én kaptam.
MÁRTON.
Ne izélj! - igyál hát, mert megharagszom.
ANDRIS.
Dehogy iszom.
MÁRTON.
Megtudtad ugye, hogy az úrfi kedvesednél kóricál éjente?
No, ha baj van fiam, el kell pusztulnod e vidékről.
Széles a világ; minden bokor szállást ad; majd elsegítlek valami jó helyre.
ANDRIS.
Segítsen a másvilágra.
MÁRTON.
No, az igazán a legjobb hely lenne.
De az ember meghal, anélkül, hogy sírt ásnának számára.
Néha a vármegye is temet.
Ne félj semmit; én sem nem látok, sem nem hallok.
Elég azt tudnom, hogy bajba keveredtél.
Akarsz szökni?
ANDRIS.
Szökni?
Miért?
Követ engem a bánat mindenütt, mint az árnyékom.
MÁRTON.
Igen, de a vármegye is követni talál, s árnyékká tesz.
- Fiú, én mindent sejtek... az éjjel nem voltál a ménesnél, s az éjjel az úrfit leütötték.
Szólj, te tetted azt?
No csak ki vele!
ANDRIS.
Én?
Nem én.
MÁRTON.
Nem?
Hát min búsulsz?
ANDRIS.
Mert Rózsi megcsalt.
MÁRTON.
Csak azért?
ANDRIS.
Hát kell több?
MÁRTON.
(örömében megcsókolja)
Sebaj, szolgám!
Ördögadta, hogy megijeszt!
ANDRIS.
Én?
MÁRTON.
De hát hol voltál az éjjel?
ANDRIS.
Ott.
MÁRTON.
(ijedve)
Bálint házánál?
- Hát e már mi megint?
ANDRIS.
Igen.
MÁRTON.
Hát miért mentél oda?
ANDRIS.
Mert Bence úrfi odacsalogatott.
MÁRTON.
Tehát Bence úrfi vitte véghez?
ANDRIS.
Nem tudom én.
MÁRTON.
Tán felfogadtad, hogy el nem árulod?
ANDRIS.
Nem én.
MÁRTON.
Hát hogy történt?
ANDRIS.
Mit tudom én!
Nem tudok én már semmit, nem akarok én tudni semmit!
MÁRTON.
Ejnye, ejnye, ne légy gyermek!
Hát mikor eljöttél?
ANDRIS.
Bence úrfi ottmaradt.
MÁRTON.
A földesúrfival?
ANDRIS.
Igen!
MÁRTON.
(félre)
Ah, így vagyunk?
Szűrt, kalapot!
Gyere !
(Kalapját fejébe nyomja.)
ANDRIS.
Nem megyek én.
MÁRTON.
De már most jönnöd kell, azt mondám; egy becsületes embert kell megmentenünk.
ANDRIS.
De hát hova?
MÁRTON.
Arra semmi gondod.
Csak ízibe!
Nagy baj van itt, de belevágom a fejszémet!
De te - igazán nem te tetted el láb alól az úrfit?
- Igyál egyet no!
Ha úgy van, úgy maradjunk; úgy hordjon el a fergeteg, míg nem késő.
ANDRIS.
Én nem tettem semmit.
MÁRTON.
Mutasd meg hát azzal, hogy velem mersz jőni.
ANDRIS.
El merek menni.
MÁRTON.
Hát menjünk .
(Félre:)
Vagy az öreg, vagy Bence a gyilkos, annyi eddig szent igaz.
Lássuk hát, az öreg -e?
Ha nem ő... s én majd szívére tapintok... akkor csak egyenesen nekimegyek annak a kicsapott komának, s úgy meggyomrozom, hogy maga-magát akasztja fel.
- Jer, szolgám!
Ugyan te szerencsétlen, hogy is lehetsz oly szamár, s ezt sem látod át ?
(Elmennek.)
VÁLTOZÁS
(Helységház udvara)
HATODIK JELENET
(A folyosón) Erzsók, Rózsi, Szárnyai, Torkosi, Bence
SZÁRNYAI.
Legyen nyugodt, öcsémuram, meg lesz bosszulva kedves öccse.
Óh, az én sólyomtekintetemet mi sem kerüli el.
Azonnal elküldék a főbíró után; itt van, s már kezdi a vallatást.
In criminalibus a gyors eljárás a fődolog.
BENCE.
De én fel nem foghatom az egészet.
SZÁRNYAI.
Egy kis kombináció, öcsémuram.
Természetesen eleinte tagadni fogja, szokás szerint; de egy kis szelíd tortúra majd megoldja nyelvét.
Aztán keresztkasul kérdezzük, zavarba hozzuk; egyik szavával leöljük a másikat; no aztán formalitásból egy kis tanúvallatás, konfrontáció, és függni fog, amice!
Csak rám kell bízni.
BENCE.
Tökéletesen meggyőzött, táblabíró úr; csak e nyomon kell haladni.
SZÁRNYAI.
Ezt a főbírót, ki vallatni fogja, vezetni kell.
- Tudja, köztünk maradjon, kissé ügyetlen, és
(fejére mutat)
feje lágyára esett.
De ott leszek én, informálom, kapacitálom, s a rab konvinkáltatni fog.
(Be a házba.)
BENCE.
(maga)
A gyanú jó irányt vett, az első pillanatra mentve vagyok.
- De a csikós!
Ez azon kő, melyen vagy átbukom, vagy el kell láb alól tennem.
Vagy megvesztegetem ígérettel, pénzzel; vagy megijesztem, bűntársammá vallva; vagy - ha ez sem segít - golyót bocsátok agyába.
Hozzá!
Felkeresem; szólanom kell vele, mielőtt másokkal szólana...
Itt is szeretnék maradni... de ott nagyobb a veszedelem...
(El.)
HETEDIK JELENET
Szárnyai (jő, magában)
SZÁRNYAI.
No, hiszen várj!
Engem kiküldeni!
Engem kiküldeni!
Az öreg tagad mindent - s engem kiküldeni!
NYOLCADIK JELENET
Torkosi (a konyhaajtón), hajdú, Bálint, három vasvillás ember, előbbiek
HAJDÚ.
(vasvillásokhoz)
Őrizni kell.
(Bálint velük előre jő.)
A leány menjen be .
(Rózsival bemegy.)
SZÁRNYAI.
(Torkosihoz)
De sohasem is láttam ily gyönge embert, mint ez a főbíró; megelégszik azzal szonika, ha a rab nemet mond.
Ki hallott valaha bot nélkül vallatni?
TORKOSI.
Egészen másképp volt a tekintetes úr főbíró korában.
SZÁRNYAI.
Képzelje, amice, még az invesztigáción sem enged jelen lennem!
Kihallgatott mint tanút; azután távozásra kért.
ELSŐ VASVILLÁS.
(közelebb lép, súgva)
Ne féljen, Bálint gazda, én szánom kendet, s az első csárdánál megállunk; ezt a két pimaszt megitatom; azalatt használja kend majd lába szárait.
BÁLINT.
Én nem vagyok bűnös, nincs okom szökni.
ELSŐ VASVILLÁS.
Engem aztán...
SZÁRNYAI.
(a folyosóról)
Heh!
Micsoda terecselés az ott?
ELSŐ VASVILLÁS.
Csak egy pipadohányt kértem, tekintetes uram.
SZÁRNYAI.
Fogd be a szádat, pimasz!
ELSŐ VASVILLÁS.
(félre)
Hm!
Most is úgy beszél, mintha le sem csapta volna a szolgabíróságból a császár.
KILENCEDIK JELENET
Előbbiek, Rózsi, hajdú (visszajőnek)
SZÁRNYAI.
(a hajdúhoz)
No, vallott?
HAJDÚ.
Ez semmit sem tud.
Kis Ferencné lépjen be.
ERZSÓK.
(bemegy)
SZÁRNYAI.
De csak besétál a hűvösre?
HAJDÚ.
Nem; a tekintetes úr azt mondá: elmehet.
(El.)
SZÁRNYAI.
Meglássa, amice, végre még átcsúsztatja csupa filantrópiából.
De már ez ellen excipiálok!
(Bemegy.)
TORKOSI.
Ebből lesz spectaculum !
(Bemegy.)
RÓZSI.
(előre jő, atyját látva, keblére siet)
Atyám!
Szegény jó atyám!
BÁLINT.
(magától távolítva)
S te ártatlannak hiszel engem?
RÓZSI.
Halálos vétkem az volna, ha mást hinnék.
BÁLINT.
Nézz szemeim közé.
Mersz -e szemem közé nézni?
RÓZSI.
Miért, édesatyám?
BÁLINT.
Te rám mersz nézni?
RÓZSI.
Hiszen édesapám nem bűnös.
BÁLINT.
Mondhatom én is rólad azt?
RÓZSI.
Rólam?
Nem értem édesapámat.
BÁLINT.
Hogyan jutott az ifjú házamba?
RÓZSI.
Hiszen, ha azt tudnók, nem volna kelmed rab.
BÁLINT.
Te semmit sem tudtál arról előre?
RÓZSI.
E kérdést intézte hozzám a tekintetes főbíró úr is.
BÁLINT.
S te mit válaszoltál?
RÓZSI.
Hogy én az úrfinak soha sem adtam egy jó szót is.
BÁLINT.
S tudod -e, hogy ezt esküvés alatt kell vallanod?
RÓZSI.
Megesküdtem.
BÁLINT.
(öleli)
Nem, nem, te nem lehetsz bűnös; te mindig félted az Istent, és sohasem vetted nevét hiába: én hiszek neked, és szívem könnyebbül.
TIZEDIK JELENET
Márton, Andris, előbbiek
RÓZSI.
Atyám, nézd, ő is eljött vígasztalni.
- Szabad -e megszólítanom?
BÁLINT.
Tedd azt, gyermekem.
RÓZSI.
(Andrishoz megy)
Köszönöm, hogy eljöttél vígasztalásunkra.
De miért fordulsz el tőlem?
Bűnösnek hiszel engem?
ANDRIS.
(gúnyosan)
Téged? - ah, dehogy!
RÓZSI.
Lásd, mily nagy bajba keveredtünk?
Óh, mennyit sírtam már!
Sír az egyik szemem,
A másik könnyezik;
Sírjon mind a kettő,
Mint a záporeső.
ELSŐ VASVILLÁS.
Csitt, a téns urak jőnek.
MÁRTON
(félre)
Biz isten, azt sem hiszem, hogy a leány bűnös volna!
Ezt is kisütjük - csak vigyázva!
- Lassan menj, tovább érsz.
TIZENEGYEDIK JELENET
Főbíró, esküdt, Szárnyai, Torkosi, Erzsók, előbbiek
SZÁRNYAI.
Tehát megmarad amellett, spectabilis?
FŐBÍRÓ.
Tudom kötelességemet.
SZÁRNYAI.
A leányt szabadon bocsátja?
FŐBÍRÓ.
Ellene semmi alapos gyanú a gyilkolásban.
SZÁRNYAI.
De hogy ment oda az ifjú nélküle?
FŐBÍRÓ.
Mint azelőtt egész héten, jó remény fejében.
Szóval, én nem tartozom a téns úrnak számolni, s minden beleavatkozást komolyan kikérek.
SZÁRNYAI.
Rogo, legalább loquatur latine.
FŐBÍRÓ.
Tehát humillimus servus.
- Most intézkednem kell.
SZÁRNYAI.
(méreggel)
Humillimus!
(Félre:)
Várj, lesz még restauráció !
(El.)
FŐBÍRÓ.
(félre)
Többet hiszek én emberismeretemnek, mint fogásaidnak .
(Bálinthoz:)
Sajnállak, öreg, de a szín egészen ellened van, s kénytelen vagyok bekísértetni, jegyző, tegyen rendelést a rab bevitetése iránt.
(Menni akar.)
BÁLINT.
Tekintetes uram!
FŐBÍRÓ.
Van még mondandód?
BÁLINT.
Engedje meg, hogy leányom iránt rendelkezhessem.
FŐBÍRÓ.
Azt teheted, nem ellenzem.
(Elindul.)
MÁRTON.
Alázatosan kérem én is egy szóra.
FŐBÍRÓ.
Mit akarsz ?
(Lassan beszélnek.)
BÁLINT.
Jer közelebb, gyermekem!
Jer te is, ifjú!...
Ne vonakodjál; e kéz tiszta, bátran megfoghatod.
Leányom sem csalt meg; ő arra megesküdött.
ANDRIS.
Megesküdött?
Igazán?
BÁLINT.
Nagy büszkeségemben elutasítottalak.
Bocsáss meg... akkor még nem látogatott meg az Isten.
Csak most tapasztalom, hogy minden veszendő és bizonytalan.
FŐBÍRÓ.
(Mártonhoz)
Tanúul mind ott leszünk.
MÁRTON.
Köszönöm alássan.
Csak folytassa kelmed, Bálint gazda.
BÁLINT.
Tehát nekem válnom kell tőletek, s leányom oltalom nélkül marad.
Én tehát azt gondolom, ha szeretitek egymást, boldoguljatok, s te, fiam, mint férje légy ezentúl oltalmazója.
ANDRIS.
(félre)
Nem, tovább ki nem állom, csúffá teszem!
RÓZSI.
Kedves atyám, hogyan mehessek férjhez, míg kelmed tömlöcben szenved?
BÁLINT.
Éppen azért; én nem mai gyermek vagyok; ahova én megyek, nem egy van ott, ki esztendők óta vár az ítéletre, s mindhiába; ez történhetik velem is: azért, ha nyugodalmam szereted, ne ellenkezzél.
RÓZSI.
Mint édesapám akarja.
BÁLINT.
Úgy, úgy édes jó gyermekem!
ANDRIS.
Hm!...
Te bátorkodol szemeidet hozzám fölemelni?
RÓZSI.
Én?
BÁLINT.
Mi ez?
ANDRIS.
Nekem mered nyújtani kezedet - gyalázatos?
RÓZSI, BÁLINT.
Mi ez?
ANDRIS.
Ki volt az éjjel nálad?
Nem ott öletett meg?
S te velem akarod takargatni a szégyent és gyalázatot?
RÓZSI.
Elég, elég!
Te nem hiszel esküvésemnek!
ANDRIS.
Úgy?
Hát még talán te orrolsz, te duzzogsz?
Nem magad rendelted őt oda tegnap is?
Mered tagadni?
RÓZSI.
Én?
Bizonyítsd be.
ANDRIS.
Nekem ő maga is mondotta.
RÓZSI.
Ő maga?
ANDRIS.
S Bence úrfi is bizonyítja...
Még tagadni meri!
BÁLINT.
El, el szememből, gyalázatos leány!
Ő rendelte oda - ő?
- Távozzál, s ne várd, hogy megátkozzalak!
MÁRTON.
(befogja száját)
Hohoho!
Lassabban, öreg, bizony meghallja az Isten.
RÓZSI.
Hol és mikor mondotta ezt az úrfi neked?
Csak ki vele, mit tudsz?
ANDRIS.
Hol?
Tegnap, ott-ott nálad.
Szemeimmel láttam őt, s füleimmel hallottam.
RÓZSI.
Én nem rendeltem oda senkit.
Bence úrfi hazudott.
Jer, meri -e ezt szemembe mondani?
BÁLINT.
Mi az?
Te ott voltál?
Úgy te ölted őt meg; mert én ártatlan vagyok.
MÁRTON.
Csitt! - szót se többé!
- Csak ezt akartam tudni, galambom.
Ennyi elég.
Most már minden oldalról tisztában vagyok.
Te is ártatlan vagy, Rózsi; apád is ártatlan, mindnyájan ártatlanok vagytok; s most fogjátok be a szátokat.
Majd kikerítem én már most az igazi gazembert.
Csak igaz marad mindig: a gyilkosságot a tyúk is kikaparja.
Bandi, most szó nélkül jöjj velem, s ti egy szót se, de egy kukkot se merjetek szólani, különben mindennek vége; akkor aztán a vármegye sem boldogul vele.
BÁLINT.
De hát ki az?
MÁRTON.
Csitt!
(Vasvillás emberekhez:)
Heh, atyafiak!
A tekintetes főszolgabíró úr nevében parancsolom: e leányhoz s apjához egy lelket se bocsássatok, míg a tekintetes esküdt úr utánuk nem jő...
Értettük?
ELSŐ VASVILLÁS.
Ejnye, Márton gazda, van ám kendnek esze!
MÁRTON.
Meghiszem azt, öcsém!
Szeretnék is annak a prókátornak szemébe nézni, aki rajtam kifog, - Bandi jösszte!
(Bandival el, a többiek hátravonulnak.)
VÁLTOZÁS
(Szoba a kastélyban.)
TIZENKETTEDIK JELENET
Bence, Georges (mindjárt), Labdacsné
BENCE.
(félre)
Sehol sem találom.
A pusztán nincs.
Halálos rettegésben vagyok.
GEORGES.
Mit méltóztatik estelizni?
BENCE.
Semmit.
- Senkit sem akarok látni.
(Félre:)
Megfontolok mindent, azután tettre!
Még az éjjel biztosítom magamat.
(El oldalt.)
LABDACSNÉ.
(jő)
No, monsieur Georges, mit esteliz a nagys' úr?
GEORGES.
Semmit.
De értsen meg jól, Frau von Labdacs.
Most már Bence úrfi itt az úr.
A nagyságos asszonnyal megegyez majd, s őnagysága elutaz, s nem is tér vissza Bécsből soha.
Az úr engem kegyelmesen komornyikká méltóztatik kinevezni, s én gazdasszonyul Frau von Labdacst ajánlom majd.
De értsük meg egymást.
Egyik kéz a másikat mossa.
Uram megszokta már gond nélkül élni, azaz: ő semmivel sem gondol; én tehát mint hű komornyik az ezüstneműre és garderobra vetem szemeimet.
Frau von Labdacs ...?
LABDACSNÉ.
Én pedig mint jó gazdaasszony, az éléskamrára és ágyneműre, monsieur Georges.
GEORGES.
Egyikünk se vágjon a másik fakkjába.
A mondott két pozíció az enyém.
LABDACSNÉ.
A másik kettő pedig az enyém.
GEORGES.
Mi értjük egymást.
(Kezet fognak.)
TIZENHARMADIK JELENET
Márton, Andris, előbbiek
MÁRTON.
Hol az úr?
GEORGES.
Mit akar itt?
MÁRTON.
Beszédem van vele.
GEORGES.
Senkit sem akar látni.
MÁRTON.
Csak azt kell mondani, Bandi van itt.
GEORGES.
Nem bocsát senkit maga elé.
MÁRTON.
Azt kell mondani: Marci bácsi akarja, hogy bebocsásson.
GEORGES.
De én nem akarom.
MÁRTON.
Félre az útból, libéria!
Te kenyérvesztegető!
GEORGES.
No, no!
MÁRTON.
Vagy az ablakon repülsz ki.
GEORGES.
Majd bejelentem hát... de előre mondhatom...
MÁRTON.
Mégsem lódulsz?
GEORGES.
Megyek már.
De hát kihez van szerencsém?
Becses nevét?
MÁRTON.
Csak azt kell mondani: Bandi van itt.
GEORGES.
De eadem?
Charactere?
MÁRTON.
Mi az?
GEORGES.
Rangja?
MÁRTON.
Nincs.
GEORGES.
Professziója?
MÁRTON.
Nem professzor ő!
GEORGES.
De csak kell valaminek lennie?
MÁRTON.
Csak azt kell mondani: Bandi van itt, a csikós, s most íziben!
GEORGES.
Értem - Herr von csikós!
(Beugrik.)
LABDACSNÉ.
Hm!
- Kurióz!
Hallja, dámák előtt levesszük a kalapunkat.
MÁRTON.
Hát maga dáma?
- Nem szégyelli magát? - más becsületes asszony eltagadná!
- Vén szatyor!
LABDACSNÉ.
Vén szatyor?!
- Ha Georges hallaná!
Ezért satisfactiót kell kapnom!
TIZENNEGYEDIK JELENET
Bence, Georges, előbbiek
LABDACSNÉ.
Nagyságos úr, ez ember itt a szép nem iránti minden delikateszről, minden etikettről -
BENCE.
Távozzatok.
LABDACSNÉ.
De ő engem vén szatyornak...
MÁRTON.
Nem hallá?
Lóduljanak!
BENCE.
Távozzatok.
MÁRTON.
Vagy lábot adjak?
GEORGES.
(súgva)
Menjünk; ez emberektől urunk is fél.
LABDACSNÉ.
Tán haramják?
GEORGES.
Csitt !
(Elmennek.)
BENCE.
Mit akartok itt?
MÁRTON.
Nem sejti, komám?
BENCE.
Zárd be az ajtót.
MÁRTON.
Az előszobáét is, Bandi
(súgva)
hadd nyitva, hogy bejöhessenek.
ANDRIS.
(felnyitja az ajtót, ott Georges és Labdacsné hallgatództak; egyik orrához, másik homlokához kap.)
BENCE.
(ezalatt félre)
Lélekjelenlét, csak most ne hagyj el!
MÁRTON.
Mit hallgatództok itt, semmirekellők!
Sipirc udvarra!
Lökd ki, Bandi !
(Bandi el, mindjárt visszatér, s a belső ajtót bezárja.)
Kedves komám, az egész dolog csekélység; de ezen fiúra nézve igen fontos.
No jösszte, ne félj, mindjárt tisztára mossuk Rózsidat; olyan ártatlan lesz, mint a ma született gyermek.
BENCE.
Nem értem, mit akarhat kegyelmed.
MÁRTON.
Hát lássa, édes komám, ez az én legjobb bojtárom; de hiszen ezt tegnap este is mondtam a pusztán, midőn harangozáskor meglátogatott.
BENCE.
Lassabban, lassabban!
MÁRTON.
Eh, hiszen két ajtót zártunk be.
- De hát mi is van abban, ha a koma kijő a pusztára, s ott Bandival egyet-mást suttog?
- Hanem azt erősen aperendálom ám, komám, hogy boromból nem ivott.
BENCE.
Csak a dologra!
MÁRTON.
Hát, ha ezt a fiút elvesztem, akkor szemem fénye vész el.
Tudja, édes koma, én botos is vagyok, lóval kupeckedem, s ez a legjobb liferánsom; akármilyen sötét éjszaka megjön ő Szegedről, pedig a Tisza is útba esik.
Hiszen érti már, édes komám?
Az ilyen tapasztalt úriember, ismeri a világ sorát; s a cigány is azt mondja: hogy élünk, ha nem cserélünk?
BENCE.
De hát mért vesztené el?
MÁRTON.
Hm!
Lássa, furcsa indebindéje van a dolognak.
Ez a fiú fülig úszik a szerelemben; - no de mennyit sírt, mennyit sírt már!
Szereti Rózsit, s most hűségtelennek tartja.
Már fel is akarta magát érte hajnalkor akasztani.
ANDRIS.
(megrántja, súgva)
Én?
De hiszen ez...
MÁRTON.
No, no hiszen a komám nem árul el, ne félj!
Hát csak arra kérném komámat: győzné meg ezt a kölyköt arról, hogy Rózsija ártatlan.
BENCE.
Én?
Mi közöm Rózsijához?
MÁRTON.
No, mert komám mondá neki, hogy a megölt úrfit Rózsi rendelte oda, a múlt éjjel.
BENCE.
Én - én?
MÁRTON.
No, igen.
BENCE.
Az nem igaz.
ANDRIS.
Mit, hazudok én ?...
Ejnye!
MÁRTON.
Csak csöndesebben!
Ne csörtess!
- Fontolgassa meg a dolgot, édes komám; különben majd más úton leszek kénytelen a fiút meggyőzni Rózsi ártatlanságáról; mert meg kell nyugtatnom, akármibe kerüljön.
BENCE.
Másképp?! - hogyan?
MÁRTON.
Hogyan?
Hát csak kimondjam?
Hát igazán kimondjam?
Gondolja meg jól, koma, no!
Adjon isten!
Jerünk, Bandi!
BENCE.
(szorongva)
Megálljon hát!
Szeretném tudni...
MÁRTON.
No, jó.
- Hát először is tudom, hogy a koma vezette Ázfolt úrfit a Bálint házához - mert láttam.
Másodszor tudom, hogy azután megnyitá a kert hátulsó ajtaját, és bebocsátotta ezt a fiút, mert ezt is láttam.
Harmadszor tudom, mert láttam...
No kimondjam?
BENCE.
Nem, nem!
- De hogyan jöhetett kelmed oda?
MÁRTON.
Hát - mert egyik fülemmel hallottam tegnap a pusztán, miként akarta e fiút rábeszélni, hogy Ázfoltot láb alól...
BENCE.
Csitt!
MÁRTON.
Na jó.
- Hát aztán eltűnni látván előbb a komát, aztán bojtáromat - mindez szeget ütött fejembe, és szépen utána somfordáltam.
De én semmit sem akarok tudni és látni, csak azt vallja meg - de igazán ám, hogy Rózsi ártatlan, hogy ezt a szegény bolond szerelmest megnyugtassuk.
- No ugye ártatlan Rózsi?
No, koma, no!
BENCE.
Igen, igen, ártatlan.
ANDRIS.
Nem, az lehetlen; nekem Ázfolt úrfi maga mondotta, engem nem tesznek lóvá.
MÁRTON.
Ejnye, ejnye, te fülesbagoly!
Hát nem hallod, hogy az én komám hitette el Áztolf úrfival, hogy Rózsi által rendeltetett oda, hogy te csupa szerelemféltésből agyonüsd?
- No, nem úgy volt -e, koma?
Ejnye, de meszes a kantusa!
- Kérem, nyugtassa meg ezt a tacskót; különben azt is meg kell mondanom, amit aztán láttam.
BENCE.
Én ezt nem mondtam.
Kelmed mit sem látott.
Mit is bizonyíthat ellenem?
Ez komplót; hogy is tudtam megijedni?
MÁRTON.
Majd megsúgom hát .
(Súgva, de kiáltva:)
Tudom - mert láttam - mikor a koma kijött a pitvarból, miután tudniillik egy baltaütést hallottam, s a megöltnek nyögését.
Aztán be is mentem, ott találtam valami emlékeztetőt, mit koma felejtett ott.
No elég ennyi?
BENCE.
(ijedve)
Mit?
Én vesztettem el valamit ?
(Zsebeiben keresgél.)
MÁRTON.
Igen hát.
BENCE.
Mit, mit?
MÁRTON.
Nem, azt nem mondom meg; az találja ki a koma, vagy majd kitalálja a szolgabíró.
No, hát ártatlan Rózsi?
BENCE.
Igen, az.
MÁRTON.
A koma rendelte oda Ázfolt urat?
BENCE.
Igen.
Mit kíván a hallgatásért?
ANDRIS.
Hopp!
Rózsi ártatlan!
Rózsi ártatlan!
MÁRTON.
No, no, ne ugrálj!
Ugyan mondja meg, édes komám, miért ölte meg öccsét?
Az igaz, nem nagy kár érte, a cudar kölyökért biz egy szikra kár sincs.
ANDRIS.
Igen, igen: ő ölte meg; ő maradt vele egyedül.
BENCE.
El akarnak veszteni?
MÁRTON.
Eh, dehogy; hiszen ez a fiú is látott mindent, de Rózsit azért hűségtelennek hitte, no mert ez a szamár fiú nem lát tovább az orránál.
Házasítsa ki az úr.
No ezután szabadítsa ki apósát.
A koma gazdag, könnyen megteheti.
No, ugye megszabadítja az öreget?
Ezt meg kell ígérnie; ezután hallgatunk, mint a csuka.
BENCE.
Igen, ígérem; mindent ígérek, csak hallgassanak.
Első gazdává teszem.
Más nem tudja még?
Ez hármunk titka lesz.
MÁRTON.
Ah, dehogy tudja!
Ha eddig nem tudja más, már ezentúl nem fogja tudni.
- Mi az?
Zörgés!
Ejnye Bandi te, tán nem jól zártad be a külső szoba ajtaját; már magamnak kell meggyőződnöm, mert bizony bajba találjuk egymást keverni.
(A középső ajtót megnyitja.)
Kutya meg az anyja!
Ezek csakugyan hallgatództak!
TIZENÖTÖDIK JELENET
Főbíró, esküdt, Torkosi, Bálint, Rózsi, Erzsók (kívül), vasvillások, előbbiek
BENCE.
Hah!
Elvesztem!
FŐBÍRÓ.
Kövessen az úr, a kocsi alant várja.
BENCE.
Csak dolgaimat rendbe hozom: azonnal.
MÁRTON.
No, Bandi, tiéd már most Rózsi.
Kelmed pedig, Bálint gazda, meg ne átkozza megint, azt mondom.
BÁLINT.
Megáldom, s kelmedet mint éltem szabadítóját.
MÁRTON.
Ne tartsa mindjárt zsiványnak az embert, azért, hogy csikós; mert a zsivány és csikós annyira különbözik egymástól, mint ez
(Bencére mutat)
a zsivány a többi becsületes uraktól, mind közönségesen.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE