Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szász Károly
Attila halála
Keletkezés ideje
1893
Felvonás
5
Jelenet
0
Megszólalás
864
Mondat/Sor
3279
Szó
14766
HARMADIK FELVONÁS.
Ugyanazon terem, mint a második felvonásban. Mikolt egyedűl.
MIKOLT.
Boszúm, szerelmem, melyik most erősb ?
Melyik lesz úrrá a másik fölött ?
Akár melyik — szegény szivem leend
Az áldozat, mint csatatér, melyen
Két, egyaránt vad, ellenség csatáz ;
Akár melyik győz, ő csak vérben ázik.
Kényúr gyanánt jött a boszú előbb,
S kitűzte rajta véres zászlaját;
Ki merne véle szembe szállani?
Remegve, félve, mint egy kis gyerek,
Ki vértül ázott s eltiport mezőn
Virágokat szed, jött a szerelem —
S tért foglal észrevétlen — már övé.
Hah, még nem ! Balga gyermek, jaj neked!
A vad boszú fölkél és eltipor.
Mint vijjogó sas, elriasztja a
Virágszedő kis gyermeket — szegényt. —
— Apám, anyám, bátyáim képe — ne
Rázzátok úgy vérázott fürtitek '! —
Szegény szivem : te vagy az áldozat!
Hiába: a boszú élesre fent
Tőrét tovább szorítni nem tudom,
Elejtem és esküszegő leszek
Enmagam ellen. . . Waltert, jegyesem'
Nem ismerém, nem is szerethetém,
Igy könnyű volt magam' a bosszunak
Szentelni. Most ? Hiába ! Szeretek.
S ah, Aladárt, a kinek apja ellen
Feném a bosszu tőrét, a ki ősz
Apámat és bátyáimat megölte,
Feldúlta házunk, ősi küszöbünkre
Sót hinte s engem rableány gyanánt
Hurczolt magával és szentségtelen
Kezét reám kinyujtá. . . . Gyűlölet
S irtózat a boszú tőrét adá
Kezembe — oh mi kéj lett volna, azt
Szivébe mártanom s meghalni ott
Egyszerre.... S most — e szörnyetegnek ép,
A kin apámat és testvérimet
Kell megboszúlnom, ennek a fiát
Kell megszeretnem ! Oh a sors mi gúnyt
Tud űzni gyarló szivünkkel! Mióta
Őt láttam, hangja szivemig hatott,
Melylyel szerelmet valla s védemül
Ajálta keblét, karját — a bosszu
Vérgőze — melytől oly kábult valék, —
Elpárolog s helyét a szerelem
Foglalja el s nem hagy nyugodni. Oh
Hová legyek? Attilát nem szabad nem
Gyülölnöm s a mióta Aladárt nem
Szeretni nem tudom, e szerelem
Lefegyverezte gyűlöletem' és
Kezemből kicsavarta a jogos,
A köteles boszú tőrét! Ki oldja
Föl, oh, ez ellenmondást, iszonyu
Kétségimet — tanácsot, ah, ki ad?
(Detre jő.)
DETRE.
Jó, hogy talállak s nem kell asszonyod
Mellett keresnelek.
MIKOLT.
Titkolni kell
Krimhild előtt, mit mondandó vagy?
DETRE.
Épen
Titkolni nem, de mégis jobb, veled
Beszélnem elsőbb. Látod, ő anya,
Kinek egy kincse van csak, Aladár —
Egy vágya, ezt boldoggá tenni — egy
Félelme : ezt ha bántják; mint a nő
Tigris, mihelyt kölykéhez közelítnek,
Ha nem gonosz szándékkal is, morog,
Fölordít és vérben forog szeme :
Úgy a szegény Krimhilda ! Csoda-é,
Ha senkiben se bízik, nincs hite
Se sors-, sem emberekben, mindenütt
Sebzett szívén ez még sértetlen — és
Legsebhetőbb pont —
MIKOLT
(türelmetlenül).
A kínpadra vonsz —
Ki bántja Aladárt?
DETRE.
Én Istenem!
Hát senki — csak ne adjon rá okot!
MIKOLT.
Ő ? és kinek ?
DETRE.
Ha Krimhild : Attila is
Gyanakodó — talán gyanítja már is,
Hogy önfia ép a ki vágyai
Útjában áll.
MIKOLT.
Ki árulá el?
DETRE.
Ej,
Ki tudja? Meglehet, hogy senki, mert
A szerelem, kivált agg emberé,
Magától is gyanakodó; hisz a
Féltő gyanú, mint gomba és penész,
Kikél, ha nem veték is. Vagy talán
Maga Aladár, mert a szerelem
— Kivált az ifjúé — önkénytelen
— Árulja el magát.
MIKOLT.
Már reszketek
Miatta.
DETRE.
Méltán. Attila, bizony
Tréfát nem ért — és Aladár vigyázzon
Magára.
MIKOLT.
Ő ! Oly nyilt, oly egyenes!
DETRE.
No, ép azért. S ha ő vigyázni nem tud,
Vigyázzon anyja s mindenek fölött — te.
MIKOLT.
Hogy én?
DETRE.
Igen. Ha eljő Attila,
— Pedig hogy eljő, nem kételkedem,
— Már mondta is s azért küld engem ép ', —
Kémlelni fog szemedben és a Krimhild
Szemébe '. — csak vigyázz rá — legyetek
Zárt könyv előtte, melyből titkotok'
Ne olvashassa, bár fürkészi is.
Krimhildnek ezt mondd; te magad pedig
Légy zárkozottabb Aladárhoz is.
MIKOLT.
Hozzá is? és mért?
DETRE.
Mert érzelmidet,
Ha boldoggá tevéd őt általok,
Arczáról olvasandja Attila,
Mintegy tükörből. Légy tartózkodó,
Hogy ő se tudja még, hogy szereted, —
Nehogy magát elbízza abban, és
Majd Attilához kihivó legyen
S magára vonja gyanúját, dühét.
Ez elveszítne mindkettőtöket.
MIKOLT.
Elrémítesz!
DETRE.
Te még tapasztalatlan
Gyermek vagy; oh, én láttam a világot;
S ismérem Attilát. Hallgass reám.
Krimhildnek is mondd, legyen közönyös,
Mint a ki semmit nem sejt, nem gyanít;
Mutassa, mintha mit se' tudna, sem fia,
Sem férje érzelméről. Most eredj,
Mert Attila jő. Nem késhetik soká,
Szerelme türelmetlenné teszi. —
Nyomomba jő; mert hozzád külde, hogy
Jöttét jelentsem. Ne maradj soká,
Jöjj vissza — s úgy tégy, mint mondám.
Mutass Tartózkodó, de nem elutasitó
Arczot, modort. Szintúgy ha Aladár jő
Utána — hozzá legkivált, ne légy
Oda-adó, mondom, tartózkodó légy.
MIKOLT.
Kábult vagyok, nem értem, mit akarsz.
DETRE.
Világosan beszéltem: Attilát
El kell altatnod — Aladárt nem szabad föl-
Ébresztened — amazt a bizalom
És jó reménység mámorába — ezt
Fékezni, hogy ne bízza el magát
És ki ne törjön. Értesz most? — eredj,
Hogy itt ne lepjen Attila, had én
Készítsem őt előre.
MIKOLT.
Rád bízom
Magam s a mint vezetsz, vakon megyek . (El.)
DETRE
(utána).
Soká ne várasd ! (Egyedül.)
Mennyi bajt okoz
A szerelem ! Kivált ha ily botor!
E lány, kit bosszú hajt és szerelem
Tartóztat — e fin, ki apja ellen
Lázadni kész két szende szép szemért
S egy bosszú tőrén reszkető kezecske
Birásaért — és végre Attila:
Ez óriás, ez a világbiró,
A ki a földet, mint a szélvihar
Végig söpörte, a kitől hadak
Remegtek, országok halomra dőltek
S a nagy Leó mezítláb esdekelt
Kiméletért Rómának; a kitől
Aёtius maga is reszketett,
S bár győze, győzelmétől megriadt
S nem merve hasznát venni — elfutott:
E nagy hódító, Isten ostora,
Hogy' reszket ím egy nőért, egy leány
Bírásaért, s hogy' fél egy megunott
És ott hagyott nő haragátul! — Ah !
Kaczaghatom ! Nagyság és törpeség
Hogy érintkeznek, gyöngeség s erő
Milyen szomszédok! — Várj, nagy Attila,
Nagyságod ellen gyöngeségedet
Fordítom és lebírlak általa.
E pontból egy hajló emeltyüvel
Sarkából én egész világodat
Kifordítom s a semmiségbe löklek.
S ha Attila nincs — s a hún birodalom
Ketté szakad : a berni Detre is
Fölemeli fejét görnyedtiből
S lesz a mi volt, megint. — Ah, Attila !
(Attila jő középen.)
ATTILA.
Mondtad neki?
DETRE.
Többet, mint rám bizál.
De tudva, hogy forró indulatod'
Tolmácsolám, s a vágy hajtván : neked
Szolgálni, jobban, mint magad kivántad,
Elragadott hevem. Feltártam a
Nagyság s dicsőség távlatát előtte,
S a háttér távolában egy lugast,
Borítva rózsa s repkény fürtivel,
A szerelem buvó helyét, a hol
Csábítva fekszik a kéj ingere
S előtte ismeretlen gyönyörök
Kelyhét kinálja.
ATTILA.
És ő?
DETRE.
Habozott,
— Már így szokás — és végre engedett.
ATTILA.
Eljő?
DETRE.
Bizonynyal.
ATTILA.
Mért késik tehát ?
DETRE.
Kendőzködik csak, mert szebb lenni vágy.
ATTILA.
Lehet -e szebb, mint a hogy rózsafán
Termett valója önként nyit?
DETRE.
A nő
So'sem elég szép önmagának; a
Tükör hazud, nem hisz neki, csak árny
Mit visszavet. Csak akkor hiszi báját,
Ha szerelemtől, vágytól lángoló
Szemekbe látja visszatükröződni.
ATTILA.
Csitt! — Még sem ő !
DETRE.
Türelmetlen heved
Magát csak, az időt nem csalja meg.
Két percze sincs, hogy tőle eljövék.
ATTILA.
Jó, hát legyünk türelmesebbek — és
Csaljuk meg az időt: szóljunk egyébről.
A római követség?
DETRE.
Itt van.
A Vezére Maximin, tisztelt s nemes
Főrangú ember; nem zavar vizet,
Csak a követség fényét emeli.
De lelke Priscus, bölcs és nagy tudós,
S ékes beszédű — rhetor a neve.
Ajándokot hozának garmadával.
ATTILA.
S a szökevényeket?
DETRE.
Mind a ki volt,
Mondják, előbb kiadták már.
ATTILA.
Hazudnak!
Azok a foglyok voltak, a kiket
Cserébe adtak az övéikért.
De húnjaink, a gyávák és gazok,
Kik átszöktek hozzájok?
DETRE.
Összesen
— Mondják — tizenhetet szedhettek össz'
A birodalom minden résziből.
ATTILA.
És elhozák ?
DETRE.
Nem; csak igéretet:
Hogy elhozzák. — De hoztak egyebet.
ATTILA.
Mit ? aranyat ? Tartsák meg!
Aranyom Több mint elég van.
DETRE.
Mégis egyebet:
Számodra mérget.
ATTILA.
Ember!
DETRE.
Egy Vigíl
Nevű, ki csak tolmácsul jött velök,
Chrysaphiustól, a herélttől, a
Császárnak udvarmesterétől, oly
Megbízatást nyert, — s erről Maximin
S Prisen s se' tudnak — hogy a lakomán,
(Megvesztegetve hű pohárnokod Edek)
—
ATTILA.
Elég. Vedd őrizet alá
Edeket.
DETRE.
Már megtörtént.
ATTILA.
Jó, Vigílt
Tartsd szemmel . — Ugy? hát mérget? És Edek!
De erről aztán ! — Ha! ajtó nyilik.
Eredj — Mikolt jő ! Hajnalcsillagom kél,
Árnyat ne vessen semmi, fényire !
Távozz '!
( Mikolt jő balról.)
DETRE
(menőben, félre).
Csak élvezd kurta pásztorórád ',
A míg torkodra nem forr ! (El.)
MIKOLT
(magában).
Oh, egek!
Tanítsatok: mutatni mit nem érzek;
Mosolygni sírva; nyájaskodni, míg
Szivem szakad; s a gyűlölet sötét
Arczát gyönyör csalárd rózsáival
Kendőzni — és ha szinte roskadok:
Meg újra és meg újra kezdeni
A bősz játékot! — Oh, mivé levék!
ATTILA
(hosszan, gyönyörrel szemléli).
Mi bájoló ! Hogy' is lehettem el
Látása nélkül, hét nap óta én ! (Elébe siet)
Mikolt!
MIKOLT.
Uram!
ATTILA.
Hogy itt vagy végre! Szólj,
Hogy érzed itt magad' s mivel mulattál
Mióta nem látálak?
MIKOLT.
Gyűrűdet
Szemléltem és azon gondolkodám,
Hogy jött ide ? (Mutatja.)
ATTILA.
Oh, add e kis kezet
Hadd csókolom! — Hát elfogadtad, oh
Hát elfogadtad ?
MIKOLT.
Nem királyom adta?
Szabad -e visszaútasitni egy
Király ajándokát?
ATTILA.
Nem e gyürűt:
Szivem ', kezem ', nevem' adom neked.
MIKOLT.
Úgy mondta Detre is, de nem hivém,
Habár ma újra ismétlé nevedben.
Mit tegyek én azokkal? Szívedet?
Add vissza Krimhildának. Oly beteg,
Oly bús, mióta tőle elvonád.
ATTILA.
Te a Krimhilda érdekébe' szólsz?
Jó ő hozzád?
MIKOLT.
Oh, mindenek fölött.
Bölcsőbe' voltam, hogy meghalt anyám ;
Más gyermekeknek anyjok volt, de én
Soha sem érzék anyai mosolyt,
Nem is tudom, mi az. De most tudom.
Sziveddel, oh, Krimhildet boldogítsd!
ATTILA.
Gyermek, te nem t'od mit beszélsz. Nem is
Tudod te, mi a szerelem; nekem
Kell téged arra megtanítani.
Én abban sokkal jártasabb vagyok.
Krimhildet is szerettem; koronám
Megosztva véle, nőmmé is tevém,
Mint már előbb Bikát, Honoriát.
Szerettem őket ? azt mondám ? Hazudtam !
Hisz' igazába' még nem volt időm
Szeretni, — csak futtában, a világ-
Döntő csaták közén. Most akarok
Szeretni, szomjas ajkkal szívni a
Gyönyört, szeretve lenni! Most azért
Téged szeretlek s nőmmé teszlek és
Hatalmasabbá valamennyinél
És boldogabbá. Trónom, koronám,
Egész nagy birodalmam a tiéd.
Akarod ezt ? Te nem felelsz ? Mikolt!
Hallgass meg a mig kérlek — Attila
Nincs szokva esdekléshez, és ne várd
A mig parancsolok!
MIKOLT.
Hát lehet -e
Szerelmet parancsolni? — Jó, tehát
Várom parancsodat.
ATTILA.
Daczolsz velem?
MIKOLT.
Daczolni én? Várom parancsodat.
ATTILA.
E kétszínű szelídség, e közöny
Képmútatása bosszant. Jól vigyázz :
Karom hatalmas és van még erőm
A hajthatatlant kényszeríteni.
MIKOLT.
Hisz nem szegülök ellent — láthatod.
Csak tűzd ki nászod napját — ott leszek!
ATTILA.
De én szived' kívánom. Életem
Harcz-háború volt; lábaim nyomát
Vér jelöli, letiprott városok,
Feldúlt mezők, melyeken kiveszett
A fű gyökere is — s nem hajt ki tán
Száz évig egy virág —
MIKOLT.
És ezeket
Te mondod, ép nekem ?
ATTILA.
Szivembe láss,
Azt akarom. Föltártam azt előtted,
Mint senkinek, s mint senki még neked
Nem szólt a szerelemről így.
MIKOLT.
Nekem
Még szerelemről nem szólt senki.
ATTILA
(fürkészőleg).
Nem?
Walter sem? Ő mondá, hogy jegyesed.
MIKOLT.
Bár eljegyeztek gyermekűl apáink:
Egymást alig hogy ismerők s nekem
Sem ő, se más nem szólt még szerelemről,
Azt sem tudom még, mi a szerelem.
Hisz észre vetted ezt már magad is,
Nem az imént mondád -e?
ATTILA.
Mondtam — és
Azt is, hogy én tanitlak meg, szeretni.
MIKOLT
(gúnyosan).
Mikor? ha majd nászod napját kitűzöd,
S nászsátorodba viszsz ? Nem lesz -e akkor
Késő?
ATTILA.
Előbb is, hogyha akarod,
Ha rám figyelsz — csak add e kis kezet;
Vonakodol ? (Megfogja Mikolt kezét.)
MIKOLT.
Nagyon kemény kezed van,
Erős a szorítása — fáj; bocsáss!
(Elvonja kezét.)
ATTILA.
Kardmarkolathoz, nem ily puha kis
Kézhez szokott — ne félj, nem bántalak.
Add vissza — így, hagyd itt nyugonni kissé,
Nem szorítom meg, nem is akarom
Hogy fájjon.
MIKOLT.
Úgy is szerzél már nekem
Elég fájdalmat.
ATTILA.
Mért említed azt!
Feledd ! feledjünk mindent!
MIKOLT.
Oh nehéz!
ATTILA.
Nem lehetetlen. Majd ha szivemen
Uralkodol, kicsiny hazád helyett
Egy fél világ lesz kárpótlásod.
MIKOLT.
Oh,
A kis madár, ha kunyhó sárfalán, vagy
Sövény közé rakott fészkét leszúrják,
Talál -e kárpótlást akármilyen
Dús palotában?
ATTILA.
Még te nem tudod
Mit fogsz találni — a világ ura
Mit ad neked, mikor szivét, kezét,
Trónját, hatalmát — mindent rád ruház !
Meglásd —
(Detre gyorsan jő, középen.)
DETRE.
Királyom —
ATTILA.
Detre ? — Mit akarsz ?
DETRE.
Edek bevallá —
ATTILA.
Eh, mi gondom arra
Most ? —
DETRE.
Árulását —
ATTILA.
Ország gondjai
Mit nyomnak itt, e perezben, a mikor
A szerelemre van csak gondom?
DETRE.
Úgy
Roszkor jövék . (Indúl.)
ATTILA.
Nem. Ma estére rendelj
Nagy lakomát. — Várj. Elfogadom a
Követeket s magam hívom meg arra.
Jerünk. — Mikolt, térj vissza asszonyodhoz
S várj. Mondtam a mit mondtam. Az megáll.
Gondolkozzál felőle holnapig.
A válaszért majd holnap eljövök,
Határzatodtól függ sorsod — s az én
Sorsom — s egész világnak sorsa. — Most
Isten velünk. — Jer Detre.
(El Detrével középen.)
MIKOLT
(egyedül).
Aladárra
Még nincs gyanúja — csak Walterre van,
S mert nincs alapja, az nem is veszélyes.
Igaza van Detrének: Aladár
Ne tudja még, hogy szeretem; hamar
Leolvasná szemébül Attila
S megölne mindkettőnket. Légy nyugodt,
Sziv, légy türelmes, ne repess elébe,
Ha jő, ne áruld el a lángoló
Tüzet, mely szinte szétrepeszt, pedig
Még nincs is itt, a ki elé lobog!
Mily lázasan ver — mintha börtönéből
Kitörni vágyna ! — Kis kéz, mely elejtéd
A bosszú tőrét, most e nyugtalan
Szivet szorítsd, erősbben, mint amazt
Szorítni birtad. . . . Igy, nyugodt vagyok
S határozott. Nem árulom el magam '.
Csak jőne már . . .
(Lépés-zajra figyel.)
Nem ő !... Walter! Nagy ég,
Mi hozza őt ide ?
( Walter jő középen.)
Walter, te vagy ?
Nem vártalak. Valóba ', meglepél.
WALTER.
Most szökhetém meg, pillanatra csak,
Láthatni téged. Multkor annyi szem
Volt ránk szegezve és kísérte minden
Mozdúlatunk ', hogy rád se nézheték.
Tán rosszat is gondoltál e miatt
Felőlem — és gyávának nevezél
Magadba' ?
MIKOLT.
Mért ? Mivel se tartozol
Nekem; s magadnak azzal, hogy ne tedd
Magad' gyanússá. Jól tevél.
WALTER.
Miért
Kicsinyled a kötést, mely összefűz ?
Hát nem vagyunk -e jegyesek?
MIKOLT.
Hogyan?
Te arra gondolsz, mit rólunk apáink
Végeztek? Ők, szomszéd-királyok, és mi
Királyleány s királyfi: ah, azóta
Megváltozott ám minden!
WALTER.
Oh Mikolt!
Csak szabadok legyünk, megint elől
Kezdődik a mi elmúlt. S most ez az
Első. Ma este a nagy palotán
Lakoma lesz, a római követség
Tiszteletére. Mink is ott leszünk,
De mikor a bor gőze és heve
Hún uraink fejébe szállt — a mint
Ilyenkor rendesen, mert addig isznak,
Mig asztal alá nem iszszák magokat —
Ott hagyjuk őket én s Hágen. — Mikolt,
Velünk jösz -e ?
MIKOLT.
Hová ?
WALTER.
Akárhová
A merre csak szabad az út, a hol
Nyomunk' veszítik, a világba ki;
És végre, bármi bujdosás után,
Haza, apánkhoz!
MIKOLT.
Oh Walter, csak ezt,
Csak ezt ne mondtad volna, oh csak ezt
Ne mondtad volna! — Van nekem hazám ?
Apám? Van otthonom?
WALTER.
Az én hazám
Hazád; hol otthonom van: otthonod,
S apám apád lesz.
MIKOLT.
Oh, ha úgy lehetne !
Milyen szép álom! De lehet -e úgy ?
Én bosszut esküvém házam, hazám
Vad feldulója, apám gyilkosa
Ellen, ki engem vérző teteméről
Ragada el. Megszökhetem -e hát
Bosszúm elől? Nekem maradni kell.
Ti menjetek, nem tartóztatlak.
WALTER.
Én,
Itt hagyni téged ? Hát e bosszuban
Nem szánsz -e nékem semmi szerepet?
MIKOLT.
Mit szánhatok? S honnan vegyek jogot
Kivánni tőled, hogy ohajtva várt
Szabadságod' feláldozd s itt maradj,
Ha menekülhetsz? Téged Attila
Nem sérte úgy, mint engem. Túsz gyanánt
Önként jövél te, engem itt erőszak
Tart kötve.
WALTER.
Szólj, az égre, mit akarsz?
MIKOLT.
Ne kérdd ! De Attilának bukni kell.
Apámnak vérbe mártott ősz hajáért,
Bátyáim átvert szíveért, hazám
Feldúlt mezőiért, a küszöbünkön
Növő fűért, melyet zsarátnak és
Parázs hamúja trágyáz: vérivel
Fizessen ő és birodalma dűljön
Romokba — és a népek, melyeket
Itt leigázva tart, támadjanak
Egymásra vagy rá — mind, mind — és legyen
Harez a világon, véres harcz! . . .
WALTER.
Mikolt,
Elrémitesz !
MIKOLT.
Lám — már is szörnyüködsz !
Eredj s vezessen Isten ! Lágy szived
Ezt úgy sem állhatná ki.
WALTER.
Nem, Mikolt.
Maradok és bevárom sorsodat,
Osztozni benne. Első tervem is
Ez volt: ha Hágen menekülhet, ő
Hadd menjen, útat készítsen nekünk.
Követni fogjuk, mikor akarod,
S mikor lehet. — Egy szót csupán — s megyek.
Értsd meg Mikolt: én tartom a kötést
Kettőnk között, s várom parancsodat.
Éltem tiéd s éjjel nappal neked
Szolgálatodra áll.
(Sietve el, középen.)
MIKOLT
(egyedül).
Derék fiú,
Mi kár, hogy őt már nem szerethetem!
Sőt még bizalmas és őszinte sem
Lehettem ő hozzá; hazudtam is,
Szerelmemet, bosszúmnak eldobott
Álarcza alá rejtettem. Megbocsáss,
Hű, nemes ifjú! A szegény Mikolt
Ki van forgatva önmagából — és
Nem ismer önmagára sem . . .
(Aladár gyorsan jő, balról.)
ALADÁR.
Mikolt,
Csakhogy talállak végre!
MIKOLT.
Nem nagyon
Siettél fölkeresni. Egy hete
Nem láttalak.
ALADÁR.
Ezer kétség gyötört —
Szerettem volna jőni s nem merék.
Olyan bizonytalan volt válaszod
A melylyel elbocsátál —
MIKOLT.
Csakugyan ?
S mért nem siettél, tudni bizonyost?
ALADÁR.
Testvéremül ajánlkozál — s apám
Gyürűjét elfogadtad. Lángoló
Szerelmemet fél szóval is alig
Viszonztad —
MIKOLT.
Mondhaték -e többet?
ALADAR.
Oh,
Hát most se' mondhatsz?
MIKOLT.
Mit mondjak? Szeretnék
Szeretni nyugton, békén, senkitől
Nem tiltva és nem irigyelve, mint
Pásztor-leány pásztor-fiút szerethet.
ALADÁR.
Mondod, szeretnél így szeretni, hát
Mért nem szeretsz? Mi tilt?
MIKOLT.
Kérdezheted ?
Te egy hatalmas nagy király fia
S én ugyanannak rabja; hő szived
Önkénytelen fordult felém — s alig
Tartom magam ', hogy ne viszonozzam én is
Szerelmedet, szintoly önkénytelen.
ALADÁR.
S miért ne, oh Mikolt, ha szívedet
Hozzám hajolni érzed?
MIKOLT.
Nem tudod?
Miért kívánod ismételnem azt
Mi nekem is fáj, még jobban neked !
ALADÁR.
Csak nem menekhetel — ez isszonyu
Eszmétől, melynek immár rabja vagy.
Minden szavad csak a boszú, boszú! . . .
MIKOLT.
Ez végzetem ! Nem látod -e, mikép
Küzdök vele — hiába ? Mért akarsz
Osztozni abban — mért kell sorsodat
Úgy kötnöd az enyémhez, hogy emennek
Forgó kerekje téged is magával
Sodorjon — és tán összezúzzon? — Ah,
Jó Aladárom, tán ha sejthetéd,
Hogy érintésem rád milyen veszélyt hoz,
Inkább gyülöltél volna, mint szeress !
ALADÁR.
Te mondod ezt, ki ép oly rabja vagy
A gyűlöletnek — mint én a szerelemnek;
Tedd, hogy ne gyűlöld Attilát, s legott
Én megkísértem : nem szeretni téged.
Te bosszúd gondolatját nem adod
Szerelmemért — és én szerelmemet
Elfojtsam, bosszúdért? — Nem úgy, Mikolt,
Figyelj reám. A szerelem — te azt
Nem ismered még, mert so'sem szerettél —
Erősb a bosszunál is és legyőz
Mindent. Boszúdat is legyőzheti.
Apám elébe lépek, nyiltan és
Igy szólok: «én Mikoltot szeretem
S Mikolt is engemet szeretni kész;
De tégedet gyűlöl, mert kényszerítni
Akarod őt, hogy tégedet szeressen,
És bosszujával fenyeget, mivel
Megölted apját s feldúltad honát.
De mondj le róla, engedd őt nekem,
Hagyj boldogokká lennünk s én boszúját
Szerelmem által lefegyverzem» — így
Szólnék apámhoz —
MIKOLT.
És ő kikaczagna
Mint hóbortos rajongót — vagy mi még
Valószinűbb, elüttetné fejed ',
Mint akaratja ellen lázadó
És vágya utját álló rossz fiúnak!
Oh gyermeteg kedély te ! menj s aludd ki
Ábrándidat!
ALADAR.
Te kigunyolsz, Mikolt ?
MIKOLT.
Gúnyolni? nem, csak szánlak, jó fiú,
Hogy ily csalálmokon tudod magad'
Ringatni. Azt mondád, a szerelem
Erősb a bosszúnál s mindent legyőz ?
Jó. Ám szerelmed nem az én boszúmmal
Áll szembe csak; de szembe áll apád
Égő szerelme szenvedélyivel.
A te szelíd szerelmed gyönge láng,
Erős, emésztő tűzláng az övé,
Mely a tiédet menten elnyeli,
Ha vakon azzal össze csapni mer.
ALADÁR.
Kis láng — s emésztő tűz közül melyik
Lesz majd erősb, elválik: a valódi
Szerel'm -e vagy a buja szenvedély?
De ne vitázzunk. Árnyaddá levék,
S járj a szerencse déli fényiben
Vagy a boszú éjféli lánginál:
Nyomon követlek.
MIKOLT
(erélyesen).
Nem! nem akarom.
ALADÁR.
Nem akarod? S miért nem akarod?
Hah, értelek, Mikolt, kétszinü lány —
Hát végre elvetéd álarczodat!
Te nem a bosszú s szerelem között
Habozsz, hanem köztem és apám között.
MIKOLT.
Irtóztatók, miket beszélsz!
ALADÁR.
Te mondasz
Irtóztatókat, hisz' te még apám
Forró szerelmiről beszélsz nekem,
A melynek lángja nem csak bosszúdat
Elégeté, megpörzsölt téged is,
Úgy látom!
MIKOLT.
Őrjöngsz!
ALADÁR.
Csoda-é, ha e
Tapasztalás megbontá agyamat!
Hogyan, te visszatartasz, hogy apám
Elébe lépjek s mindkettőnk szerelme
Nevébe kérjem őt —
MIKOLT.
Mert féltelek
Dühétől —
ALADÁR.
Inkább félsz, hogy kétszinű
Játékod' általlátja — mint a hogy
Átláttam én is rajta.
MIKOLT.
Ne tovább.
Elváltak útaink. Hadd menjek én
A magamén —
ALADÁR.
Apám nász-sátorába!
Haha !
MIKOLT.
Lehet! Magad kergetsz oda!
ALADÁR.
Akartam útad' állni — de te nem
Fogadtad el, mert volt okod reá.
Úgy? Bosszút állni vágyol Attilán? De
Milyen boszút ? Nem vérboszút, ahoz
Te gyönge volnál — asszonymódra állsz
Boszút te; elszakítod Attilát
Anyámtól, hitvesétől, nője lészsz,
S megmérgezed nyugalmas aggkorát,
Vad szenvedélyre lobbantod hülő
Vérét, s ha lassu méreggel megölted,
Kiszürcsölöd csontjából a velőt.
MIKOLT
(eltakarja arczát).
Irtóztató, irtóztató!
ALADÁR.
De nem!
Nem engedem! Megyek apámhoz és — Nem!
Előbb anyámhoz. Fölfedek előtte
Mindent, lerántom szeme hályogát,
Hadd lássa, mily kigyót melengetett
Keblén. Aztán apámhoz, tudja meg,
Mi titkos méregkeverőt akar
Nászsátorába vinni. El, el, el!
(Elrohan jobbra, Krimhilda termébe.)
MIKOLT.
(Összerogy — magán erőt véve fölkel s tántorogva tesz utána néhány lépést.)
Állj meg, szeretlek! — Késő, oda van
Oda minden — és az álom elfoszolt —
S a rémletes valóra ébredék.
— Oly édes volt pedig! Szeretni őt —
És elfeledni mindent — a boszút is.
Hiába! S most már — nem csak agg apám ',
Bátyáim' — ősim csarnokát — hazámat
Kell megboszúlnom — téged is, szerelmem
Ábrándja — téged is ! Kitépek im
Mindent szivemből, a mi nem boszú!
El vágy, remény, kétségek, habozás,
Ellágyulás, lelkiismeret szava —
El mind! — Boszú, te légy őrcsillagom !
A függöny legördűl.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE