Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bornemisza Péter
Tragoedia magyar nyelven, az Sophocles Electrájából
Keletkezés ideje
1558
Felvonás
5
Jelenet
27
Megszólalás
440
Mondat/Sor
880
Szó
9013
ACTUS TERTII
SCENA PRIMA
Electra, Clitemnestra.
ELECTRA.
Legyen hála az Úristennek, ugyan megkönnyebbülék szívemben, hogy ez fertelmes asszonyi állatnak félelmét hallám, kit nem méltó, hogy anyámnak mondjak, mert lám, ez volt minden undokságnak, förtelmességnek kútfeje, kinek bizonnyal hiszem, el kell immár veszni.
CLITEMNESTRA.
Azmint eszembe veszem, olyha szádra érettél esmég, asszonyom.
Tudom mi marja beledet, nincsen most honn Aegistus, szabadon mórálsz alá s fel, ha honn volna, bizony veszteg ülnél, mint egyébkor.
Látom, nem gondolsz semmit énvelem, de ha megjű, megkötöm koszorúdat.
Bizony kicsússz innen oly helyre, hol nem keserítesz engem.
Veszteg csak nagynyelvű kabola; minden rútságot reánk kiáltasz, urammal egyetembe mindenek előtt rágalmazol, de elcsíplek az nyelved végébe.
Ez illik -e leányhoz?
Így tisztelsz te engem?
Ezt kell -e anyádon méltatlan mívelni?
Nem tagadom, azkit én míveltem, mert méltán míveltem, mert jól tudod, az én édes leányomat, kit leginkább szerettem, ilyen százon nem adtam volna, mint te vagy, elveszté tűlem ez gonosz ember.
Ez szegény ártatlan vérnek halálával másnak kelleté magát.
Illett ez agg latornak oly szép virágért meghalni.
Mert nagyobb keserűségem volt énnekem vele, hogynem mint neki.
Én szűltem véres verítékemmel, én tartottam nagy keserűséggel, nagy nyughatatlansággal!
Azért én töttem, én töttem, nem tagadom senki előtt, mert megérdemlette, noha te tagadod.
De ő, szegín leányka, ha szólhatna is, ezt mondaná.
Azért nem kellene hátam mögött rágalmaznod, ha ember volnál, de ihon szembe vagyok, szólj szembe, ha mit akarsz.
ELECTRA.
Csak meg ne haragudjál, szólok én szembe is, mind atyám képében, mind az leányka képében.
CLITEMNESTRA.
Mondd el, meghallgatlak.
ELECTRA.
Ím, értem, nem tagadod, hogy nem te voltál volna atyámnak hóhéra, de mented magad, hogy méltán mívelted.
Mert elvesztette gyermekedet.
De eredsze, jóasszony, kérdezd meg Dianát, miért áldozék az én atyám az kis leánykával?
Vajh, mely igen jól tudod, oly nagy ok kényszeríté erre, ki semmiképpen el nem múlhatott.
Mert tudod, mikor szegín mulatságba vadászni nem volna, ott egy öreg szarvast általlő, és valahogy szegín kérkedékeny beszédet is ejte, ki az latoniai szűznek ellene vala.
Azért reá megharaguvék, minden népével megtartóztatta, úgyannyira, ha leányát meg nem áldozná, minden népével egyetembe el kellene vesznie.
Eleget óhajta szegín, eleget vonogatá magát, tudod, mint kesergett rajta, mert igaz, úgy ő testéből szakadt, mint teneked, de ké-kénytelen meg kelle mívelni.
Azért ha szinte az leányka szólhatna is, ő maga is azt mondaná, jobb őneki meghalni, hogynem mint az ő édesatyjának, annyi főemberekkel elveszni.
De jóasszony, még ez kicsiny hazugság.
Ha szinte igaz volna is mentésed, nem illett azért asszonyi állat lévén, az te jámbor házastársodat elvesztened.
Ki adott teneked arra hatalmat?
Minem voltál te neki bírája.
Ha pedig azt mondod, hogy halált halállal kell megfizetni, az tennen tőröddel magadat megölöd, mert te az én atyámat megöléd méltatlan, kiért tehát te is méltó vagy halálra.
De ha kévánod hallani, ím, megmondom én, miért veszted el, áruló, mert az vagy, az én atyámat.
Mert mindörökké telhetetlen valál az nagy bujaságban!
Miért hogy szegín ő nem bocsátott szádra, mert féltette tisztességét, te azért, hogy latroddal kedven lakhassál, elvesztéd, elvesztéd szegínt, kit nem adtam volna ilyen tömény ezeren, mint te vagy!
De no, ha igaz ember vagy, mondsza meg, micsoda az oka, hogy ennyi ideig meg nem jobbítád életedet?
Ha szinte méltán ölted volna meg is az én atyámat, nem kellett volna azért magad megkissebbíteni, nem kell vala nemzetségednek hírét, nevét elvesztened!
Nem kell vala az hitvány latorral, Aegistusszal együtt lakoznod, kivel az én jámbor atyámnak öldöklői, és tisztességének árulói voltatok.
Ezek bizonysági, ezek, az te hamis beszédednek.
Vajh, gonosz, átkozott asszonyi állat, miért metszed az te gyermekidnek torkát?
Ha te jámbor volnál, nagyobb gondot viselnél az te tisztességbeli jámbor uradtul származott magzatokra, hogynem ez hitvány latortúl való fattyakra.
Tekintse meg ím, ezeknek fattyait, mely frissen, mely örömmel, mely vígan laknak, kit csak azért mívelsz, hogy latrodnak kedvét lelhesd, kik méltán hívattatnak fattyaknak.
Azok penig szegények csaknem halnak éhhel, kik tiszta házasságbeli, jámbor férjedtűl valók.
Ezt dicsérném -e én?
Ezért tiszteljelek -e téged?
Ha jámbor volnál, tisztelnélek mint anyámat, de mint ilyen fertelmest, embernek sem tartok, mert lám, ördögnél is gonoszabb voltál.
Te vagy, ki elvesztél engemet, te magadat is minden nemzetségeddel egyetembe.
Nincs mit tennem, mert leány vagyok, bosszút nem állhatok, de vagyon egybe reménységem.
Ó, édes Orestesem, hozzon meg az Úristen!
Vajha megjőne, bosszút állana az rajtad!
Ha éntűlem lehetne, kész volnék még ma ezen kezemmel az nyakadat kitekerni, ha immár szívem titkait érteni kévánod.
CLITEMNESTRA.
Ó, Isten veszted, ördög leány, lám nagyobb az nyelved az fejednél, vesztegj csak, kurvanő leánya, Szent Asszony úgy segítsen, fizetsz ezért, mihent Aegistus megjő!
Ó, szegín fejemmel nyomorult vagyok, hogy ily leányt szültem ez világra, ha emberségem nem nézném, tudnám, mit kellene mívelni.
ELECTRA.
Ne nézd bár emberséged, mert régen elvesztetted.
CLITEMNESTRA.
Vesztegj, nagy kabola, ereggy, cobe innét, Isten-vesztet!
ELECTRA.
Ez ám, ha igazat mondok is, bánja.
Lám, te magad mondád, hogy szemedbe szóljak; ha nehéz, ne jöjj máskor hosszám igazságot kérdeni.
CLITEMNESTRA.
Mégis szólsz -e?
Jobb, ha dolgod tartod.
Lám, átkozott nap volt ez, Isten bár ne adta volna, hogy szememmel láthattam volna ez mai nap ez gonosz leányt, mert azmit tuda, ím, mindent reám kiálta, hiszem, hogy az többit tudta volna, azt is kicsácsogta volna, de hála Istennek, penig arról nem szóla!
Csak hozná Isten uramat hamarébb meg, rágondolnék, nem kiáltana többet, mert elnyomorodom miatta, anélkül is penig igaz, elég keserűségem vagyon.
Sem éjjel, sem nappal nincs nyugodalmam, valamire nézek, minden röttent, még az levél, ág is ijeszt.
Ha lefekszem álmomba elrémülök, ha felkelek, énmettem, ím még az önnön gyermekem is keserít.
Ó, nagy Isten, mely átkozott ember vagyok én, minden ételem keserű méreg, minden italom epe!
Lám, sehol senki nincs, ki egy cseppnyire meg tudna könnyebbíteni.
Ez éjjel is rettenetes álmot láttam, elrémültem, nem tudok mely felé fordulni, de könyörgök az Istennek, talán meghallgat.
Hatalmas Isten, ki uralkodol mindeneken, hallgasd meg az én imádságomat, hogy az én álmom, ha jót jegyez, teljék énreám, ha penig gonoszt, kérlek tégedet, szakaszd az én gonosz akaróim nyakát bele.
Kiknek igyekezeteket törd meg, és énnekem adj segítséget, hogy minden jószágomat bírjam békességbe, és az én urammal, Aegistusszal mégis lakhassam sok esztendeig nagy gyönyörűségemre.
Ezt ha nekem megadod, téged hatalmas Istennek tartlak.
SCENA SECUNDA
Mester, Clitemnestra, Chorus.
MESTER.
Halljátok -e szép leányok, az Agamemnon király házát tudjátok -e melyik?
CHORUS.
Ím, ez az, jó uram.
MESTER.
Honn -e az királyné asszony?
CHORUS.
Ihon jő, elejbe mehet kigyelmed.
MESTER.
Adjon Isten jó napot felségednek.
CLITEMNESTRA.
Fogadj Isten, jó atyámfia, mi járatban vagy?
MESTER.
Felségednek hívséges barátja, Phocensis-beli Phanoteus minden atyafiságát és szomszédbarátságát ajánlja.
CLITEMNESTRA.
Fogadj Isten őkigyelmének; mit parancsol őkigyelme?
MESTER.
Semmit nem parancsol, de felségednek, ím levelet külde, nagy örömet is izene felségednek.
CLITEMNESTRA.
Merthogy az Phanoteus énnekem régi bízott barátom, hiszem, hogy valami jeles dolgot izent.
MESTER.
Azt értem uramtúl is, hogy felségednek ennél nagyobb öröm nem lehet.
CLITEMNESTRA.
De no beszéld el, jó atyámfia.
MESTER.
Egy szóval megmondhatom felségednek.
Orestes megholt.
CLITEMNESTRA.
Kicsoda?
MESTER.
Orestes.
CLITEMNESTRA.
Megholt?
MESTER.
Meg.
CLITEMNESTRA.
Az Orestes?
MESTER.
Így vagyon, felséges asszonyom, azmint mondom.
CLITEMNESTRA.
Az én fiam?
MESTER.
Azt értem, felséged fia volt.
CLITEMNESTRA.
Igazat mondasz -e?
MESTER.
Mint engem látsz, úgy higgye felséged.
CLITEMNESTRA.
Isten embere voltál te; de édes atyámfia, ha tudod beszéld meg, mint lött halála.
MESTER.
Jól tudom, mert szememmel láttam, engem azért is külde uram felségedhez, hogy megbeszélleném felségednek.
CLITEMNESTRA.
Most látom, jó barátom volt urad nekem, kit én neki soha meg nem szolgálhatok.
De no, ne hallgass!
MESTER.
Mikor, felséges asszonyom, az görög vitézek Delphusba játékot hirdettek volna, Orestes is nagy frissen, mint vitéznek szokott lenni, felkészüle, kinek minden vitézlő szerszáma csudálatos ékes volt, ő maga is termetével, öltözetivel, vitézségével minden vitézek közt megmondhatatlan díszes volt.
Hogy igazán megmondjam, jóllehet sok vitézeket immár vénségemre láttam, de nem emlékezem, hogy annál az ifjúnál jelesebbet esmértem volna.
Én az ő termetén, magahordozásán és vitézségén nem győztem eléggé csudálkozni, még az vitézek is elálmélkodtak rajta.
Azki nézhette, ugyan gyönyörködött benne.
Mihent az vitézek közibe üté magát, csak mulatságba első nyereséget is elvevé.
Annyira kiterjedt vala híre, még az gyermek is kiáltotta, hogy az Agamemnon király fia, az vitéz görög Orestes első pályát elvötte volna.
Hogy látták az vitézek illő serény voltát, senki reá nem irígykedett, mint egyebekre ottan irígykedtek, de ölelgették, csókolgatták erősen az görög vitézek.
Mindez meglevén, és külömb-külömb vitézségeket és mulatságokat megszerezvén, az görög vitézeket mind szállására vivé, vígan őket nagy tisztességgel, mint királyfiú, vendéglé.
De hogy másodnapra jutánk, ah, felséges asszonyom, majd hallasz szerencsének nagy álhatatlan voltát.
Erre mondják, hogy senki el ne higgye magát.
Trombitát fúvának, ki-ki kocsijára ragada, hogy azon is versenyt futtatának, és vitézségeket megmutatnák.
Vitéz Orestes is tíz kocsi vitézekkel egy rendbe álla, ő maga legközépen volt.
Mihent trombita zendüle, egyszersmind megsújtják az lovakat, mint az szél, úgy mentek, az por csaknem az eget ütötte, kiáltás, sikoltás volt nagy, az kocsik peregtek, csikorogtak, törtek erősen.
Serénykedtek az vitézek elöl egymást haladni, ő is bizony váltig gyorsolkodott, a kocsin is ugyan igen emberkedett.
De az gonosz szerencsének mit tehet ember?
Mikor azért az hátulsó kocsisnak délceg lovai volnának, elragadják, és nagy sebbel kezdik hordozni, a sok kocsinak mindjárt esze kezde veszni, egymásba kezdének akadozni.
Az Orestes lovai is megrémülének, ropp, úgy ütközék az első kocsiba, mindjárt szegín hanyatt esék az lovak lába közibe, az gyeplő az kezére kötelőszett volt, hordozni kezdik az széles mezőn az lovak, törték, szaggatták annyira szegínt, hogy egy barátja is az ő személyét meg nem esmérte.
Az játékot félbehagyák mindjárt, hozzágyűlének, sírtak oly igen erősen, jajgattak az vitézek, szánták íly nemes vitéz ifjúnak veszedelmét.
Kinek testét nagy tisztességgel, mint király fiának, megégették, nagy szépen osztán edényekbe helyeztették hamuját, tetemét.
És miérthogy az én uram, Phoceus-beli Phanotheus jól tudta, felségednek ezzel nagy kedvet szerzene, engem elöl elküldött, hogy megmondanám felségednek, hogy az úton volnának fiad, Orestes testével.
Uramnak fő-fő szolgái nagy tisztességgel hozzák, hogy az atyja koporsójába temettesse felséged, azt hiszem, immár nem messze vannak vele, még ma itt lesznek.
CHORUS.
Jaj, nagy Isten, mint szakada magva ez nagy királyságnak!
CLITEMNESTRA.
Örülök is, keserűlöm is ez szegín ifjat.
MESTER.
Mit keseregsz, felséges asszonyom?
CLITEMNESTRA.
Ah, szerelmes atyámfia, noha gyűlöltem, de testemből szakadt azért.
Ezt ládd, az anyának keserű az gyermek, akármely lator legyen is.
MESTER.
Tehát hiába járunk mi, mert amint eszembe veszem, nincs ezen felségednek semmi öröme.
CLITEMNESTRA.
Ho-hó, atyámfia, noha szánom, de nagy kedves azért.
Mert ez gonosz faj, mióta kikelt házamból, soha meg nem tuda látni, de még onnat is szidalmazott, és szörnyű halállal fenyegetett, ki miatt sem nappal, sem éjjel nem nyughattam, egy édes álmom miatta nem eshetett, de úgy féltem, úgy röttegtem, mint égi tűztűl.
Ez mai nap penig, legyen Istennek hála, tűle megmenekedtem, immár nem röttegek többet tűle.
De jer be, jó atyámfia, velem.
Illik, hogy íly örömmondásodért nagy ajándékot végy tűlem.
SCENA TERTIA
Chorus, Electra.
CHORUS.
Vajh, álnok asszonyi állat, ím, mint tettei vala az idegen ember előtt keserűségét fia halálán, maga örömébe nem tud mit tenni.
Ezentűl ennél is gonoszb és fajtalanb fog ez lenni.
Elálmélkodom az Istennek nagy tűrhetőségén, csudálkozom, hogy szenvedheti ez nagy undokságot.
Ím, azki bosszúálló vala, az is szörnyűképpen elvesze, sehol lám, senki nincs, ki ezt megcsendesíthetné.
Sem Istennel, sem emberrel nem fog immár gondolni.
De az szívem mégis gerjedez, nem hihetem soha, hogy errűl elfeledkezzen az Úristen.
Noha nincs immár kitűl félni, de hiszem bizonnyal, menny ütőkővel is agyonverheti, mikor az óra eljő.
De ahon látom Electrát, ezt neki meg nem kell mondani, mert ha hallja, hogy Orestes megholt, megöli magát keserűségébe.
El-bemegyek innét előle, hogy meg ne lásson.
ELECTRA.
Chorus, Chorus, hova mégy Chorus?
CHORUS.
Kicsoda kiált?
Kigyelmed volt -e, asszonyom?
ELECTRA.
Hova sietsz vala?
CHORUS.
Oda be indulék.
ELECTRA.
Mit csinálsz vala itt kinn?
CHORUS.
Semmit nem.
ELECTRA.
Hallám én, hogy beszélsz vala valamit.
CHORUS.
Szekfüvet keresek vala az leányasszonyoknak, arról beszélgetek vala magamba.
ELECTRA.
De más vala bezzeg: Orestest is említéd itt.
Kérlek az Istenért, jó Chorus, ha mit hallottál, beszéld meg.
CHORUS.
Nem hallottam, asszonyom, semmit.
ELECTRA.
Ó, vagyon valami, mert igen változik a színed.
Édes Chorusom, ne tagadd meg!
CHORUS.
Mit?
ELECTRA.
Ha engem szeretsz, Chorus, szólj, Chorus szívem, talán megjő Orestes.
CHORUS.
Vajha.
ELECTRA.
Mi dolog?
Ne ijegess, mondd meg!
CHORUS.
Jerünk be innet, mert ahon jő anyád, ott benn megbeszélem, amit értöttem.
SCENA QUARTA
Clitemnestra, Mester.
CLITEMNESTRA.
Leány, nesze ez levél, vidd az porkolábnak, igen hamar küldje uram után, szóval is mondják meg, mentül hamarébb lehet, siessen haza!
Legyen hála Istennek, penig meghala ellenségem, nincs immár kitűl röttegjek.
Vagy éltem ezelőtt kedvemre, vagy nem, de ezután vígan lakom.
Lám, kegyelmes az Isten, essél egyszer vagy kétszer térdre előtte, mindjárt megbocsátja bűnödet, mint most énnekem.
Húsz esztendeje, hogy uramat megöltem, azóta mind Aegistusszal laktam, meg annak előtte is Isten győzné számát, mennyi gonoszságom volt, ím, csak egyszer könyörgék neki, mindjárt oly nagy örömet ada, kinél jobbat soha nem kévánnék.
Ha tudtam volna, hogy íly kegyelmes legyen, bizony ennél is vígabban laktam volna, de hadd járjon, azkit elmúlattam, betöltöm immár.
De ihon jő az követ, elbocsátom haza, urához.
MESTER.
Vajon hová lőn el az királyné asszony?
CLITEMNESTRA.
Hallod -e?
Jöszte!
MESTER.
Én elmennék immár felséged hírével.
CLITEMNESTRA.
Hová?
Hazamégy -e uradhoz?
MESTER.
Nem megyek még, felséges asszonyom.
Hanem az uram főemberei eleibe megyek, kik az Orestes tetemit hozzák, megmondom nekik, hogy felséged jó szemmel látja.
CLITEMNESTRA.
Jó atyámfia, menjél, bátor, megmondhadd, vígan, jókedvvel fogadom őket.
Na, ez aranylánc és ím, ez erszénybe való aranyak és ím, ez ruhák, legyen örömmondásodért.
Jó atyámfia, ezután is bízzál hozzám, megládd, mindenkor kegyelmes asszonyod leszek.
MESTER.
Megszolgálom felségednek, mint kegyelmes asszonyomnak.
Isten maradjon felségedhez.
CLITEMNESTRA.
Jó atyámfia, Isten viseljen nagy békével.
SCENA QUINTA
Mester, Chorus, Electra.
MESTER.
Az Úristen jól adja itt az mi járásunkat.
Ez gonosz asszonyi állat nem látja a vermet, mint az vak, kibe beesik.
Igen keserves öröm ez neked, mert ez leszen az te örök veszedelmedre.
Elmegyek Oresteshez, ideje immár dolgunkhoz látnunk.
CHORUS.
Ahon, asszonyom, az követ, az beszélé a hírt.
ELECTRA.
Hallod -e, uram.
MESTER.
Mi dolog?
ELECTRA.
Vársza meg.
MESTER.
Siető dolgom vagyon.
ELECTRA.
Csak két szóra, jó uram.
MESTER.
Mondd el.
ELECTRA.
Hol az Orestes?
MESTER.
Nyaka szakadt az kocsirúl.
Majd ide hozzuk, az porát megláthadd.
ELECTRA.
Jaj, nagy Isten, mint veszek!
Lám, igaz volt, Chorus az te beszéded.
Jaj, arám, arám, Orestes, mint csalál engem, ó, szívem, lelkem, Orestes, hova lűl el!
Jaj, csak tebenned vala reménységem, ím, te is elveszel előlem.
Meghalok, elveszek immár én is, elhagyál, szerelmem, Orestes.
Jaj, jaj, én édes egyetlenem, hova hagyád az te szegín nénédet íly nagy árvaságba.
CHORUS.
Hagyd el azt, édes asszonyom, ne sír, jerünk be.
ELECTRA.
Jaj, meghalok az én arámért.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE