Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Balázs Béla
Mozart
Keletkezés ideje
1938
Felvonás
3
Jelenet
6
Megszólalás
672
Mondat/Sor
1762
Szó
10747
HARMADIK FELVONÁS
1. KÉP
Kis vengédlöi kert. Vén gesztenyefák és platánok hullajtják szelíden leveleiket tarka asztalterítőkre. Színes papiroslámpiónok és papirgirlandok lógnak ágak között éppen úgy, mint százötven évvel később az ilyen grinzingi „Heuriger-kocsmákban“
Az egyik asztal körül három idősebb, felette tekintélyes polgár ül. A nem magas kőkerítés mögött egy nagy épület teteje látható. Onnan halk muzsika és ének szűrődik át.
SZENÁTOR
(mindig tréfás kedvű, agyafúrt ember, balra a színfalak mögé kiált):
Joseph!
Még három decit abból a gumpoldskircheniből!
Hallja, még három decit Puchberg szenátor uramnak I He - he - he!
(Megveregeti Puchberg vállát.)
Mert hogy olyan nagyon a lelke rajta.
PUCHBERG
(sötét, szigorú öltözékben, savanyu, morózus ember):
Nem, egyáltalán nem helyeselhetem, szenátor ur!
Nem helyeselhetem!
Hovatovább egész Bécs városának szégyenére válik, hogy ennek a Mozartnak még egy kapellmeiszteri állást sem juttatunk.
JOSEPH
(öreg vendéglői szolga, fehér köténnyel, kemény diótörő arcában jó szemek. Mérges dörmögéssel):
Három deci Gumpoldskirchner.
Kilenc garas.
SZENÁTOR:
Ide vele, Joseph!
Az én számlámra, Puchberg urnák megvigasztalására.
He-he ...
PUCHBERG
(mérgesen):
Egy embert, aki a Figarót komponálta meg s a Don Giovannit!
És szolgálat nélkül kell lézengenie.
Valóban skandalum!
SZENÁTOR:
De kedves jó Puchberg uram, mondja, de igazán, lelkire, kegyed polgármesterünk helyében
(a szemben ülő polgárra mutat)
elbocsájtaná a mi öreg Domkapellmeiszterünket, aki immár negyven éve ül a hivatalában?
POLGÁRMESTER
(hivatalból, békítőén)
Azt Mozart nem is kérelmezi, uraim.
Az nincs írva kérelmező levelében, ő csak azért könyörög, hogy az öreg Hoffmann mellé tegyük meg kisegítőnek.
Ingyen.
Csak azért, hogy módjában legyen annak bizonyságát adni, hogy az öreg kapellmeiszternek méltó követője leend.
SZENÁTOR:
íme, látja -e, Puchberg ur!
Mozart nem kevésbé nagyravágyó kegyednél.
He - he - he.
PUCHBERG:
Nem szégyenkezésre késztet -e ilyesmi, polgármester ur?
Mozart, az ő minden részről dicsőített zsenijével, kénytelenittessék tanúbizonyságot tenni arról, hogy megérdemli a domkapellmeiszteri hivatalt?
Prágában már olyan sikere volt, hogy a csehek nem is akarák visszaereszteni!
POLGÁRMESTER:
Hát ott nem nyere semmi pénzt?
PUCHBERG:
Az a száz dukátum?
Hiszen adóssága több volt neki.
SZENÁTOR
(Puchberg füléhez hajolva):
Kegyednek tartozott, igaz -e?
PUCHBERG:
Hát csak kellett, hogy valaki segítsen azon az emberen?
POLGÁRMESTER:
Mért nem kér Mozart főnemesi mecénásaitól segítséget?
PUCHBERG:
Olyat Mozart nem cselekszik.
Mozart büszke lélek.
SZENÁTOR
(mindenáron Puchberget akarja ugratni):
Persze!
Ha kalmárnál vesz kölcsön pénzt, úgy az nem alamizsna, hanem megkötött üzlet.
Igaz -e, Puchberg ur?
He - he - he ...
POLGÁRMESTER:
Hiszen én úgy vélekedem, hogy Mozart kérelmezése teljesithető.
SZENÁTOR:
Persze, hogy teljesithető.
Csak segítsen derekasan annak a vén félkegyelmű Hoffmannak.
PUCHBERG
(rémülten):
Fizetés nélkül?
SZENÁTOR:
Hiszen nem kér fizetést kérelmező levelében!
He - he - he.
PUCHBERG:
Mozart nem járatos abban, hogyan cselekedjék saját jóvoltára.
SZENÁTOR:
Mozart jóvoltát, vagy a kegyed saját jóvoltát gondolja -e?
PUCHBERG
(ingerült, elhárító gesztussal):
Polgármester urat arra kérem, hogy megfontolja Mozart súlyos betegségét is.
Ha nem nyerend támogató segítséget, akkor nem kap uj erőre.
SZENÁTOR
(alig bir jókedvével):
És akkor majd nem tudja adósságait ledolgozni!
POLGÁRMESTER:
De hogyan fizethetnék én ki a városi kasszából pénzeket, melyeket nem kérelmezett senki.
PUCHBERG
(elkeseredetten):
Nagy nemzetek kelnének vitára ilyen kincsért, mondotta róla Joseph Haydn, — ha a főbb nagyok megértenék miveit.
SZENÁTOR
(csufolódva):
Nem forult -e Mozart kéréssel a főbb nagyokhoz?
Hiszen a császárnak is irt kérelmező levelet a második udvari kapellmeiszterségért, meg hogy klavirleckéket adhasson a princnek.
PUCHBERG
(dühösen):
Elutasittatott.
SZENÁTOR:
Tessék!
A főbb nagyok, ime!
He - He - he!
És aztán megint a polgárság vállaljon terheket, melyek az udvar köteles dolga volnának.
Ilyest ne is javasoljon Puchberg ur, lévén a városi magisztrátus tagja., A polgárság jussát védeni a polgárság becsülete és büszkesége.
PUCHBERG:
De abba most Mozart belepusztul!
POLGÁRMESTER
(feláll):
Indulnunk kell, urak.
Kezdődik a tanácsülés.
De lássa -e, Puchberg ur ...
Az már aztán igaz: hát mindenhez a polgárság nyissa a tarsolyát?
Az udvarnak nem ér meg Mozart néhány garast sem, de mi polgárok költsünk rá pénzt.
Az már igaz ...
A mi becsületünk és büszkeségünk ilyet meg nem enged.
A szenátor és Puchberg felkeltek.
SZENÁTOR
(karonfogja Puchberget):
Kegyed kétségen kivül jól teszi, ha vigyázz arra, hogy Mozart a kegyedtől kölcsönzött pénzzel ne szálljon sirba idő előtt.
He - he - he ...
(Balra, a kulisszák közé néz.)
Éppen itt jön a kis Mozart úri Siessen, Puchberg ur, mert megint pénzt talál kölcsön kérni.
Joseph!
Fizetni 1...
Mint vélekedik, Puchberg ur, ha Mozart ide bort inni jön, nem lesz -e ártalmára?
(Mind a hárman balra el.)
Kis vártatva MOZART jön jobbról. Megöregedett, beteges, fáradt járású, kottapapirt hoz a hóna alatt. Leül az egyik asztalhoz, leveszi kalapját és kezére támasztja fejét. Hullnak a falevelek.
A karének, mely a színház felől verődik át, megerősödött. Mozart nem veszi észre, mikor JOSEPH egy negyedliter Gumpoldskirchnerrel jön balfelől. Azonkívül poharat, letakart tányért, kalamárist és pennát is hoz.
JOSEPH
(szives, meleg mosollyal, egészen máskép, mint az imént):
Csendes jóestét kívánok, kedves muzikmeiszter ur!
MOZART
(még mindig nem hallja).
JOSEPH
(egészen az asztalhoz lép és a hozta holmit odarendezi Mozart elé.)
Most biztosan megint kifundál valamit.
Igaz -e?
Csak rajta, csinálja csak tovább, muzikmeiszter ur.
Már mindent elhoztam, ami kell hozzá.
(Gyöngéd gonddal tisztítja le az asztalt.)
MOZART
(felriad):
Joseph!...
Jónapot, kedves Joseph!
Éopen azt a kórust hallgattam.
JOSEPH:
Már délóta óbégatnak fúrt und fúrt odaát a színházban.
MOZART
(mosolyog):
Ezt óbégatásnak nevezi, Joseph!
JOSEPH
(tölt):
Énnekem, kérem, óbégatás vagy dalolás mind egy kutya, muzikmeiszter ur.
Tetszik tudni, tőlem — ugyan már el is temethetnék az egész muzsikát.
De hát ugy -e, mindenkinek megvan a maga holtja.
MOZART:
De akkor a legnagyobb emberi gyönyörűségtől fosztja meg magát, Joseph!
JOSEPH:
Tetszik tudni, mikor Belgrád alatt állottunk a török ellen, akkor az én hadvezérem, a Laudon generális azt mondotta: "az a legjobb, ha a kano-nér mindjárt süketen kezdi" .
Azt mondotta, mikor az egyiknek a nagy haubitzoknál megrepedt a dobhártyája.
MOZART
(nevet):
Vén kanonér Joseph . ..
(Sóhajt.)
Mennyivel kedvesebb nekem mégis a maga hallása, mint az, amelyik csak a fülben lakozik.
Maga, Joseph, tud befelé hallani.
Sok muzsikusnak volna szüksége rá.
JOSEPH:
Kóstolja meg ezt a Gumpoldskirchnert.
Már megint egészen nyavalyás arculatja van muzikmeiszter urnák.
MOZART
(lehorgasztja fejét):
Beteg is vagyok én, Joseph.
JOSEPH:
Talán túlsók sört tetszett inni odafenn a cseheknél és elrontotta vele a gyomrát?
(Mozart csóválja fejét.)
Minden nyavalya a gyomortól jön — mondotta az én hadvezérem, Laudon generális, mikor Franz főherceg olyan kutya rosszul lett Belgrádnál.
(Leveszi a tányérról a fedőt.)
Kóstolja csak meg ezeket a sonkászsemlyéket, muzikmeiszter ur.
MOZART:
Sonkás zsemlyék?
Nincsen máma pénzem, Joseph.
JOSEPH:
Hát fizet majd holnap.
A Grumpoldskirchner úgyis csak öt garasba kerül.
MOZART:
Holnap sem lesz nekem pénzem, Joseph.
Nagy betegen fekszik otthon a feleségem.
JOSEPH:
Majd csak megint jóra fordul minden, kedves muzikmeiszter ur.
A maga kedve is mindjárt kiderül, ha elkezdi a kótákat írni.
Tudom én már azt.
Itt a tintája és pennákat is faragtam magának.
Ide nézzen!
Legjobb, ha mindjárt el is kezdi.
Ma békessége lesz itten, ha csak a szinésznépség nem jön még át a theatrumból.
Én is megyek már.
(El.)
MOZART
(kiterítette maga elé a papirost és gépiesen kézbe vette a pennát, de szórakozottan, komoran mered maga elé):
Ezek már a "Varázsfuvola" második felvonását próbálják és én még a harmadikkal nem tudok elkészülni...
Hát lehet -e igy dolgozni? ...
Hiszen agyonnyomja az embert!
(A kóták fölé hajol, de mihamar behunyja szemét elgyötört kifejezéssel és az asztalra borul. A penna kihull kezéből. Esteledik.)
A háttérben jobbfelöl megjelenik SCHIKANEDER és mosolyogva figyeli Mozartot. Majd int a kulisszák felé és lábujjhegyen, fátólfához osonva közeledik. Mögötte ugyanígy jönnek be a színészek. Három férfi és három nő. Óvatosan, halkan, vidám arcokkal. Félig kosztümben vannak és egyik-másik még kifestve, mintha egyenest a színházi garderobból szabadultak volna. Egymást kézenfogva hosszú láncban közelednek és körülfogják Mozartot, aki nem veszi észre őket.
SCHIKANEDER
(jelt ad és énekelni kezd):
Aluszik ő ... aluszik ő... ő álmodik!...
A SZÍNÉSZEK
(improvizált kánonban variálják a kezdett melódiát):
Aluszik ő ... aluszik ő ... álmodik ... álmodik ... álmodik ő ...
MOZART
(felemeli fejét és fáradt mosollyal tekint körül):
Ti vagytok? ...
Vége a próbának?
SCHIKANEDER:
Mi ugyanis dolgozunk, kedves barátom!
Mi!
Ám te?
Te alszol!!
Te szundikálsz!
Nekünk azonban jól végzett munka után feltett szándékunk az örömök habzó kelyhét üríteni.
Bort és világosságot ide!
Örömöt és tündöklést!
Joseph!
Tündöklést és virstliket!
(Énekelve)
Jo - o - o - seph!
A SZÍNÉSZEK
(kórusban):
Jo - o - o - seph!
(Egyrészük leült az asztalokhoz, másrészük a tarka lampiónok meggyújtásához látott. A most következő dialógus alatt folytatják, halkan, zümmögve, szöveg nélkül éneküket.)
SCHIKANEDER
(Mozart mellé ül és átkarolja vállát):
Hadd látom, mit dolgozol, kicsike nagyember tel Mutasd isteni partitúrádat!
Hát ez mit jelentsen?
Talán csak az én szemeim nem látnak, vagy valóban nincsen itten semmi?
Mindössze ennyit sugárzott ki zsenid?
(Ököllel az asztalra vág.)
Nem tudja -e kegyed, hogy három hét múlva kell bemutatnunk a premiert?
JOSEPH
(roppant tálon cipeli a borokat és virstliket és dörmögve térit):
Gumpoldskirchner.
Egy negyedliter nyolc garas.
SCHIKANEDER:
Barátom és testvérem, bizony mondom néked, ha nem segítesz rajtunk, akkor én elveszek.
Akkor mi mindnyájan elveszünk.
Akkor Gretl is elvész.
Igaz -e Gretl?
GRETL
(nagyon csinos, fiatal színésznő, Mozart másik oldalára ült és gyöngéd mosollyal hozzátámaszkodva duruzsol):
Egészen, végkép elveszek én, Mozart, kegyed nélkül!
Egészen elveszek!
MOZART:
Nehéz igy dolgozni, Schikaneder.
Konstanzia beteg és nincs pénz a házban.
SCHIKANEDER:
Hát hiszen éppen azért kell dolgoznod!
Gondolj a fejedelmi honorárra!
GRETL:
És egy egész kicsi-kicsikét a Gretlre is.
SCHIKANEDER:
Schikaneder talán könnyű elméjű, de sohasem hálátlan!
Amikor vándortársulatommal egyszer éppen Linzben valék, akkor avval jön hozzám az én hőstenorom, hogy ...
MOZART:
De szabad érzület nélkül süket a lélek komponálásra!
SCHIKANEDER
(tölt):
Éppenhogy hozott a Joseph érzületszabaditót a javából.
Príma érzületszabaditó!
Testvérkém, Mozartkám!
És Gretl megsegél szabadítani az érzületedet.
GRETL
(kacéran koccint Mozarttal):
Kedves egészségére, Mozart!
MOZART
(mosollyal és pillantással válaszol és iszik).
Puchberg visszajött balról és a színpad szélén megáll.
SCHIKANEDER
(újra megtölti Mozart poharát):
Igyál barátocskám és mindjárt más arculatja leszen az egész világnak.
(Észreveszi Puchberget.)
Nézd csak!
Nézd csak!
Kit látnak szemeim?
Ki közeleg amott?
Avviva Puchberg ur!
Tus Puchberg urnák!
(Énekel.)
Evviva, evviva!
SZÍNÉSZEK
(énekelve):
Evviva!
Evviva!
SCHIKANEDER
(Puchberg elé sietett, karonfogta és viharos nógatással az asztalhoz húzta):
Büszkék és boldogok vagyunk, hogy magas jelenlétével megtisztelő ezt a mi színházi csőcselékünket.
PUCHBERG
(méltóságát mindig megőrizve):
Jóestét mindenkinek!
SZÍNÉSZEK:
Jóestét kívánunk!
MOZART
(feláll):
Puchberg ur!
SCHIKANEDER:
Helyet, ti népség!
Helyet Puchberg szenátor urnák!
Ide üljön kérem az én helyemre, ide, Mozart mellé, protezséje mellé.
Bort ide!
MOZART
(mindkét kezét Puchberg felé nyújtja):
Puchberg ur!
Mely szerencsés véletlen!
PUCHBERG:
Már megint borozik, kedves Mozart?
Ej, ej!
MOZART:
Ez csak véletlenül esett meg.
De tudja -e Puchberg ur, hogy én ma már egész nap kerestem kegyedet?
(M ár hevült kissé a bortól, Puchberg karját megragadva, füléhez hajol és suttogja):
Kedves jó Puchberg ur!
Bocsásson meg nekem... én... hogy felhasználom az alkalmat és igy rátámadok kegyedre...
Már régen akartam megmondani kegyednek ... de most is ... olyan nehezen tudom rászánni magam.
Hiszen már olyan sok pénzzel vagyok adósa kegyednek ...
PUCHBERG
(kínosan feszengve):
Talán beszéljünk ezekről máskor, kedves Mozart.
MOZART:
De — édes Istenem, annyira meg vagyok szorulva, hogy leggonoszabb ellenségemnek sem kívánom hasonlóképpen ...
Ha nem kapok segítséget, akkor elvész nyugalmam és talán életem is pusztul.
GRETL
(akaratlanul meghallotta a szavakat és megrendülve és szégyenkezve hajtja le fejét).
SCHIKANEDER
(kissé hátrább állt, de kíváncsian figyelte a suttogást és most a beszélgetők mögé lép):
Puchberg uram!
Jöjjék csak egy szóra!
Felette fontos.
Rettentően, roppant nagyon fontos szavam van.
Egy minutára!
(Szinte erőszakkal kiemeli helyéből Puchberget és előre vonszolja magával. Közben Gretl felé):
Gretl!
Ne hagyd szárazon eltikkadni Mozartot.
Nézz utána, hogy érzülete szárnyalni szabaduljon!
PUCHBERG
(bosszúsan):
Kérem, Schikaneder ur, ne itassa Mozartot olyan nagyon!
Egyáltalán nem helyeselhetem.
Hiszen tudja, hogy komolyan beteg.
Áz ivás még jobban rontja állapotát.
SCHIKANEDER:
Nálunk halhatatlanoknál nem az számit, hány esztendeig élünk.
Költsön!
Komponáljon!
Alkosson!
Három hét múlva elő kell adnom az operát.
Nincsen repertoárom!
Nincsen repertoárom!
PUCHBERG:
Ám de...
SCHIKANEDER:
Ámde hallja, felette tisztelt Puchberg ur.
Csak ne kölcsönözzön a világért sem újra pénzt Mozartnak.
Hát nem látja, hogy korhely?
Ha pénzhez jut, akkor egyáltalán nem fog többé dolgozni.
Akkor az operájával sem fog elkészülni, akkor honorárt sem kap.
Tehát akkor a kegyed adta kölcsönpénzt sem fogja megtéríteni soha.
PUCHBERG:
Ámde...
SCHIKANEDER:
Ámde ha nekem ad most kölcsön kétezer forintot, akkor ama pompás operát, melyet Mozart most nekem ir, pompás dísszel mutathatom be, akkor pompásan sok pénzt is nyerhetek vele, akkor kegyednek promt megfizethetem pompás kétezer forintját kamatostul és azonkívül oly pompásan homorálhatom Mozartot, hogy ő is tehetősebb leend fizetni és kegyednek megtérítheti régi tartozását.
Eképpen mindnyájunkat kihúz a csávából az a kétezer forint!
Nos, mint vélekedik e pompás plánumról?
PUCHBERG:
Ámde ...
SCHIKANEDER
(viharosan átöleli):
Tehát igent mondott!
És minden pompás.
Adjatok inni annak a Mozart-gyereknek!
PUCHBERG
(kifakad):
De kérem, ne itassa azt a beteg Mozartot!
SCHIKANEDER:
Hát mi nem mindannyian feláldozzuk -e életünket a művészetért?!
Hiszen én is iszom!
Pedig nekem is árt.
De hát művészek vagyunk!
Elégünk, kérem.
Elégünk!
Jöjjön szenátor ur, Mozartot most nem szabad gondjaira emlékeztetni.
(Jobbra magával vonja Puchberget.)
Amikor vándoitársulatommal egyszer Klagenfurtban voltam és az Arany Szarvasban játszottunk, hát odajött hozzám egy asszony.
Fiatal, jóképű menyecske ...
(El).
Ezenközben egészen besötétedett. A sötét gályák alatt égnek a lampionok. Mozart Gretllel halk és ugylátszik, komoly beszélgetésben volt elmerülve. A többi fiatal színész páronként különböző asztalokhoz telepedve, kissé borosán és andalogva enyelegnek. Szelíd esti melankólia árnyalja a jelenetet. Kívülről halk zene szól.
1. SZÍNÉSZ
(Schikaneder utolsó szavába vágva):
Hé, Joseph!
Hívja be azokat a muzsikusokat.
Hadd halljunk mi is valamit!
A zene hangosabb lesz.
SZÍNÉSZNŐ
(zümmögi a dallamot, felugrik):
Guszti!
Gyere, táncoljunk!
Táncolni kezdenek és mihamar egy második pár is táncba kezd.
GRETL:
Hiszen ez is a maga muzsikája.
Igaz?
MOZART
(elnézi a táncotokat):
És nem is játszanak rosszul a fickók!
(Dudol.)
GRETL:
Lássa -e, Mozart!
Mégis és mégis!...
Mennyi örömöt tud adni az embereknek.
MOZART:
Ah Gretl...
Örömet az embereknek adni nem kell.
Csak el ne vegyék tőlük.
Pedig abban sokan és szorgalmasan mesterkednek.
Az örömöt születvén hozza magával az ember, mint a természet ajándékát.
A kreatúra ősi örömét.
Hiszen mi más az öröm, mint meg nem gátolt természet.
De gátolják az állapotok, melyekben az ember él.
A nyomorúságos állapotok fojtogatják a természet ősi örömét.
Ám a muzsikában mégis megszólal!
Mint nehéz, sötét szikla alól a forrás, mégis felcsordul a mélyből az öröm üzenete, hogy az ember ne feledje.
GRETL:
De hiszen van szomorú muzsika is.
MOZART:
Az is örömöt jelent.
Vesztett örömöt sirat, vagy remélt örömre vágyódva, sóhajt.
Csak a boldogság fonákja a bús muzsika.
Közönséges, durva fájdalomnak nincs melódiája.
Dalolhat a boldogtálán is, de soha az, aki nem tud az örömről, aki nem ismeri s nem sejti.
Amikor sir a muzsika, boldogságot sirat.
És nem engedi, hogy a vágy kebelünkben elaludjék.
Mert az öröm a természet minden teremtményének ősjoga.
Ezt a jogot követeli dalolva minden szép hangzat, amig fel nem kél az ember végre, hogy kivívja magának.
(Tüzbe jött és felállt.)
Gretl, táncoljunk!
GRETL:
Ah ...
Be nagyon szívesen táncolnék ... magával ...
De hiszen magának nem szabad.
Maga beteg.
MOZART
(növekvő extázissal):
Én volnék beteg!
Talán beteg a gyomrom, talán a májam!
Lehet, hogy halálosan betegek!
De én?
Én, Gretl.
Én magam — én csak nem vagyok beteg?!
Csak öt percig lehessek fájdalommentesen és úgy érzem magam, mintha szállnom kellene a levegő-égbe és magammal ragadni benneteket, mindnyájatokat!...
Gyere Gretl!
(Magával táncba vonja Gretlt. Szenvedélyes odaadással táncol, könnyen, graciózusan, mintha a muzsika sodra emelné, ringatná. Eltévedt mosoly - lyal dúdolja a dallamot.)
GRETL
(tánc közben):
Hogy bírja, hogy győzi ezt, Mozart?!
Hiszen csak az imént mondta maga, hogy milyen nehéz és szomorú az élete.
És mégis, ha elkezd muzsikálni, hát... akár a csalogány meg a pacsirta tavasszal...
MOZART:
Hát nem érted -e ezt, te Grete-gyerek!
Nem az élet nehéz meg szomorú.
Nem az élet maga.
Az élet!...
Az a te kedves szemed kék pillantása és az a te édes szájad.
Az élet, az az esti felhők ezüst derengése ott a holdfényben.
Meg ezek a fák, melyek mámorosán, szelíden halnak meg őszi színpompájukban.
Az élet!
Az Raphael képei és Palaestrine kórusai.
Szép ... szép ... szép az élet!
Csakhogy erre a gyönyörű életre fojtogató, fájdalmas béklyók szorulnak!
Ennek az életnek piszkos piócák szijják a vérét, meg undok tetvek serege és gyötrik és szennyezik az életet!...
De az én muzsikám az élet mély gyökeréről fakad.
Ahova kinzói nem férnek!
Én az igazi életet érzem, mely mégis dalol!
És egykoron ledalolja magáról minden béklyóját és ártó férgét és szabad lesz, szabad örömében, mint a muzsika!
(Hirtelen szivéhez kap és megtántorodik.)
Csak én ... én akkor már nem fogok élni.
GRETL:
Mozart!
Az Istenért!
(Az asztalhoz vezeti.)
Hát nem megmondtam?
Nem szabadna táncolnia!
(A zene elhallgatott. A színészek aggódva, némán közelednek Mozarthoz.)
MOZART
(leült. Bágyadt mosolyai):
Hát mit szabad nekem?
Csak imádkozni, meg böjtölni?
(Iszik.)
Már el is múlott...
De való igaz: az időm lejár . ..
Sietnem kell.
(Kiteríti a kótákat maga előtt.)
Mert a muzsika, a muzsikám tovább akar élni.
Tollat fog és abban a percben munkába merülve, elfelejti környezetét. A színészek tisztelettel, némán nézik és visszavonulnak, tíretl még odaigazitja néki kézhez a kalamárist, felveszi a földről Mozart leesett kalapját, leporolja és az asztalra teszi. Aztán ő is lábujjhegyen, lassan elhúzódik. Joseph jön egy kertigyertyávalr Mozart mellé állítja és mindjárt el is megy. Holdfény hull az ágak között a kertbe. A „ Varázsfuvola“ muzsikája hangzik fel halkan. Messziről Aloyzia hangja csendül fel és az „Ej királynője“ áriáját énekli.
FÜGGÖNY
2. KÉP
Szoba Mozart lakásán. Éjjel. Kevés, szegényesen egyszerű bútor. Hátul, a sötét szomszéd-szoba ajtaja nyitva van. Mozart egy nagy karosszékben ül, párnák között és takaróba csavarva, a nyitott zongora mellett. A zongorán két gyertya ég. Más világítása nincsen a szobának. Furcsa árnyékokat játszik a gyertyaláng a félhomályos szobában. Mozart térdein kótafüzet. De keze a ludtollal bágyadtan csüng le. Feje oldalt kókadt és szeme be van hunyva.
MOZART
(mikor még senki sincsen a szobában, anélkül, hogy felnyitná szemét, szenvedő hangon):
Te vagy, Konstanzia?
KONSTANZIA
(kisvártatva megjelenik a szomszéd szoba sötét ajtajában. Hálóköntösben, nagy kendőbe burkolódzva, egy másik kendőt a karján hoz be. Dideregve):
Még dolgozol, Wolfgang?
Menj kedves, feküdj le ...
Hiszen olyan rettentő hideg van.
(Mozarthoz lép, aggódva szemléli, aztán megsimogatja haját.)
Hoztam neked még egy kendőt ,- Wolfgang.
(Becsavarja Mozart lábait, miközben leguggol előtte.)
MOZART
(a guggoló Konstanzia haját simogatja, anélkül, hogy felnyitná a szemét):
Nem fázom, kicsikém.
De te, aranyos, ezüstös, gyémántos, bújj be hamar ágyikádba.
Ott majd te is jól megmelegedsz.
KONSTANZIA
(halkan, sírva):
De hiszen a te kis, szegény kezeid egészen kékek már.
(Megcsókolja Mozart kezét.)
Hogy is tudsz igy Írni?
MOZART
(mosolyog. Anélkül, hogy szemét felnyitná):
Hát kék kezekkel valami kéket irok ...
Zenécskéket.
KONSTANZIA:
Miért nem fekszel már le?
Már nagyon későre jár.
MOZART
(hirtelen felriadva, felnyitja szemét és egy óra után nyúl, mely a zongorán fekszik.)
Nemsokára éjfél.
Most már egy félórája, hogy befejeződött a Varázsfuvola előadása.
Talán mégis feljön még valaki, hirt adni nékem róla, hogy sikerült uj premierem?
KONSTANZIA
(feláll. Keserűn):
Túl hideg van nálunk a barátok számára.
MOZART
(behunyja szemét és bágyadtan csóválja fejét):
Nem!...
Hiszen úgy vártak erre az operára!
KONSTANZIA:
Az operát most hallhatják ...
Mit bánják ők a szerzőt.
MOZART:
Jönni fognak még.
Nem zárattam be a kaput.
KONSTANZIA:
Nyugodtan bezárathatod.
MOZART
(hirtelen feláll és a sötét ajtónyitásra mered):
Ki jön ott?
JOSEPH
(megjelenik az ajtóban. Télikabátban bebugyolálva, sapka a kezében):
Csak én volnék, muzikmeiszter ur.
Csak én a Joseph és senki más.
MOZART:
Maga... kedves Joseph ...
Jöjjön hát beljebb.
JOSEPH:
Jóestét kivánok, muzikmeiszterné asszonyság.
KONSTANZIA
(leverten):
Jóestét, Joseph.
JOSEPH:
Csak nem ijedtek meg tőlem?
Mert mondhatom, hogy tőlem még sohasem ijedt meg senki.
Még a törökök Belgrád alatt sem, mikor megpillantottak, nem féltek éntőlem egy cseppet sem.
Bocsássanak meg, hogy ilyen kései órában zavarok.
Csakhogy én a színházban voltam ám és megnéztem ám azt a Varázsfuvolás darabot.
És hát, merthogy még világosságot láttam az ablakában, hát mégis csak el akartam mesélni, hogy az egész népség abban a színházban milyen nagy örömmel volt.
MOZART:
Köszönöm.
Nagyon köszönöm, kedves Joseph.
(Mosolyogva.)
De hiszen magának nem kell a muzsika.
JOSEPH:
Nem is.
De majdnem semmit se zavart, muzikmeiszter ur.
Majdnem semmit, mert olyan nagyon interesszant volt nézni.
Tudja, az a Papageno tetőtől talpig egy tollruhában, akár az igazi papagályok, hát istenuccse!
Meg egy valódi kigyóféreg!
No meg az Éjszaka királynője!
Jaj, azt kellett volna látnia, muzikmeiszter ur!
Valódi ezüst félholdon ült kérem és a ruhája csupa-egy szikrázó csillagokkal volt megrakva.
Az áml De jól kifundálta ezt a muzikmeiszter ur.
És a nép, hallja -e, de nagyon örültek.
Úgy tapsoltak, hogy el nem lehet mondani.
Vége-hossza nem volt.
És fene forróság volt a színházban kérem ...
De itt maguknál, engedelmet kérek ... kissé hideg van, kérem.
Fűteni kéne egy kicsit.
Fűteni kéne!
Mig Joseph beszélt, Mozart és Konstanzia hajtott fővel, mintegy szégyenkezve, hallgattak. Az utolsó szóra Konstanzia elfordul és Mozart keserű mosollyal emeli fel fejét.
MOZART:
Igen.
Fűteni kéne...
Az bizonyos.
JOSEPH:
Lássa -e muzikmeiszter ur, azért is akartam feljönni magukhoz.
Mert ugyanis fát kellene hozni.
MOZART:
Az bizonyos.
Ugyanis pénz kellene, hogy fát vásárolhassak.
JOSEPH:
Az elmúlt télen is én szereztem a télire való fát.
MOZART:
Az elmúlt télen se tudtam megfizetni.
JOSEPH:
Megfizette a nyáron, muzikmeiszter ur.
Nem is jó, ha az ember télen pénzt kapna kézhez.
Azért engedelmet kérek, el is igazítottam már a dolgot, hogy holnap reggel két öl fát ide is szállíthatok.
KONSTANZIA
(fojtott sírással):
Köszönöm, Joseph.
Mozart is akart volna mondani valamit, de erőt vesz rajta a meghatottság. Csak némán néz Josephre és kezet nyújt neki, de keze erőtlenül ölébe hanyatlik, még mielőtt Joseph kezét érné.
JOSEPH:
Mi van ezen köszönnivaló?
Hát csak természetes, hogy télen fűteni muszáj? ...
No, adjon isten jóéjszakát!... feküdjön nyugalomra, muzikmeiszter ur.
Nagyon szép volt, bizonyisten! ...
Nem akarok már tovább alkalmatlankodni...
(Elmenőben.)
Hát mégsem lehet megfagyatni egy embert, csak azért, mert muzsikus.
(El.)
KONSTANZIA
(rövid szünet múltán, végigsimit Mozart haján):
Ne bánkódj, kedves.
MOZART:
Jönnek még, Konstanzia.
Meglásd, jönnek még ... íme!
(Izgatottan fel akar állni és a sötét ajtóngilás felé tekint.)
Valaki jön!
KONSTANZIA:
Senki se jön, Wolfgang.
(Fülel)
Senki...
Törődj bele, szegény.
A KÖVET
(vékony, selgpitő hang a szomszéd szoba sötétjéből):
Hódolatomat és tiszteletemet a muzsika nagy mesterének.
MOZART
(elszorult torokkal):
Ki az?!
Az ajtónyitásban egy különös, groteszk alak jelenik meg: hosszú, szikár, merev pergamentarccal, nagy karimás pápaszemmel. Egészen feketében. Mozdulatai szögletesek és körülményesek. Lakájmódjára hajol meg.
A KÖVET:
Engedje meg, hogy tiszteletemet tegyem és átadjam lelkes gratulációmat uj operájának nagy szükszéjéhez.
KONSTANZIA
(riadtan húzódik a nagy karosszék mögé, Mozart megbabonázva mered az idegenre).
MOZART
(elfogódottan):
Kicsoda kegyed?
A KÖVET
(még egyszer alázatosan meghajol):
Egy igen nagyrangu személy követjeként bátorkodtam megjelenni önnél.
MOZART:
Ki ő?
A KÖVET:
ő nem óhajtja, hogy neve megneveztessék.
MOZART
(egyre nyugtalanabbul):
És mit kíván tőlem? ... ő?
A KÖVET:
ő jelen volt ma este kegyed operájának első előadásán és az nagy gyönyörűséget szerze neki.
Azért azt határozta el, hogy rendelést ad kegyednek.
Mivel ama magasrangu személynek meghala valakije, akit örök emlékben kíván tartani, ezért annak halála napját minden esztendőben egy rekviemmel kívánja megünnepeltetni.
MOZART
(tompán):
Egy rekviemet komponáljak?
A KÖVET:
Egy rekviemet.
Négy héten belül.
MOZART
(leverten, fájdalmasan, mint aki elitéltetését vette tudomásul):
Olyan hamar?
A KÖVET:
Hatvan dukátumot kifizetek kegyednek előre.
(Pénzt tesz az asztalra. Mozart és Konstanzia megdermedve merednek rá.)
Négy hét múlva eljövök a partitúráért.
(Mélyen és körülményesen hajbókol.)
Tiszteletem és hódolatomat a muzsika nagy mesterének.
(Eltűnik a szomszéd szoba sötétjében.)
MOZART
(kisvártatva, suttogva):
Konstanzia, te is láttad őt?
KONSTANZIA:
Ezt a hosszú, fura, komikus figurát?
Hát persze, hogy láttam.
MOZART:
Én azt hittem ...
(Dörzsöli szemét, mintha káprázna.)
De nem volt komikus!
(Szünet múlva, egyszerűen.)
Halotti énekemet rendelte meg.
KONSTANZIA:
Ugyan, Wolfgang!
Verd ki fejedből az ilyen bolondságokat.
MOZART
(maga elé mered):
Konstanzia!
Emlékszel -e még, mikor Aloyziát öltöztettük, mert Schikanedernek készült előénekelni és anyád kiküldött a szobából?
KONSTANZIA:
De én nem mentem ám, hanem elbújtam a tükör mögé.
Mert én mindig csak nézni akartalak téged.
MOZART:
És emlékszel, mikor aztán este a zongoránál sirtam és te odajöttél hozzám.
KONSTANZIA
(kissé keserűen):
És most itt kuksolok veled a hideg szobában és Aloyzia, a te éjkirálynődet énekli a színházban ...
Mi fázunk ...
Nekik tapsolnak ...
Hogy fordult a sors.
MOZART:
Mégis csak szép volt mindez ...
Szép volt!
KONSTANZIA:
Ah, Wolfgang, mért beszélsz igy?
MOZART
(szórakozottan):
Hogyan beszélek, kicsikém?
(Megcsókolja Konstanzia kezét.)
KONSTANZIA
(megtapogatja Mozart homlokát):
Hiszen forró a fejed.
Rögtön ágyba kell feküdnöd.
MOZART:
Menj csak előre, kedves.
Nemsokára mindent bezárok és utánad megyek.
KONSTANZIA
(elmenőben):
De nemsokára!
(El.)
MOZART
(maga elé mered, aztán a zongorához fordul és halkan játszani kezd. Az Éj királynője áriájához praeludál):
Az ő hangjával zengett fel bennem minden melódia...
Az ő hangjával zengett minden hangszer... ö volt Tamina és ő volt az Éj királynője is!
Aloyzia hangja csendül meg a sötét szobában. Halkan, mintha messziről énekelné az „Ej királynője“ nagy áriáját.
MOZART
(anélkül, hogy abbahagyná a játékot az ajtónyilásra mered):
Óh, emelkedik a lázam ...
Hallom ő t...
Hallom, mint igazában ...
Aloyzia!
ALOYZIA megjelenik az ajtónyilásban. Az „Ej királynőjének“ csillogó kosztümje rajta. Fenkölten szép. Komoly mosollyal bólint Mozart felé, miközben félhalkan tovább énekli az áriát.
MOZART
(tovább játszik):
Ez a láz !...
Már látom is ... mint a valóságban! ...
Ifjúságom álma jön -e hozzám, most elbúcsúzni tőlem?
Kezdet és vég akarnak -e találkozni most?
Talán ez a halál?
Óh, nem érzek félelmet!
ALOYZIA
(a küszöbön állva marad. Befejezte az áriát és komolyan, szépen, mintegy elrévedve beszél még, a színházi este mámorában):
Azt hiszed, egyre álmodol?
Nem, Wolfgang.
Én vagyok valóban.
Átjöttem a színházból, hogy megköszönjem neked a szépség nagy boldogságát.
MOZART
(mint fenni):
És mégis álom.
ALOYZIA:
Várnak rám a vendéglőben.
De én azt akartam, hogy te is lássad a te Éj királynődet.
MOZART:
Mégis álom!
ALOYZIA:
Máma este, Wolfgang, meghajoltak az emberek a te szépséged előtt, mint az örökkévalóságnak súlya alatt.
MOZART:
A te szépséged előtt, Aloyzia.
ALOYZIA:
Az én szépségem ma a színpadon a te sugaradban tündökölt... mint egykor álmaidban.
MOZART:
Aloyzia ...
Sokat szenvedtem.
De nem vesztettem semmit.
Minden muzsikává lett...
Köszönöm neked.
ALOYZIA:
Ezen az estén ezt jöttem megmondani neked, Wolfgang.
Ha mi akkor, két koldus, összeházasodtunk volna, te aligha Írtad volna meg ezt az operát és én bizonyosan nem énekeltem volna diadalra a bécsi operaházban.
Ez volt az ára.
MOZART
(feláll):
Él jő egyszer az idő, mikor nem kell majd az ifjúság boldogságával fizetni az élet müvéért.
Akkor Aloyzia, akkor fog otthonára lelni az én muzsikám ...
Most még a piszkos áradat felett kell keringenie, mint a galambnak az araráti olajággal.
És fáradtak már a szárnyai...
Fáradtak!. ..
Aloyzia .. .
Nemsokára meghalok.
ALOYZIA:
Te, soha többé, az időknek végéig, Mozart!
MOZART:
De ki fogja tovább álmodni ezt az égő, sóvárgó álmot az ember boldogságáról?
ALOYZIA:
Ezrek, akiket muzsikád megérint.
MOZART:
Mert hiszen az nem az én álmom volt csupán!
Hangok szálltak felém ezernyi torokból.
Pillantások ezernyi szempárból.
Az ő örömvárásuk ütött szivén, hogy megkondult, mint a harang.
Az ő neveik feledésbe merültek.
De élnek, életet akarva, az én dalaimban és nem engedik meghalni muzsikámat. ök, az ismeretlen halhatatlanok serege!
ALOYZIA:
Köszönjük neked, Mozart!...
Jóéjszakát!
MOZART:
Aloyzia!
Agyő!
Aloyzia eltűnik a sötétben. Mozart még egy ideig támolyogva áll, aztán összerogy.
Függöny ereszkedik alá, mely Mozart házának homlokzatát ábrázolja. A kapu kinyílik és azon a követ lép ki. Jobbról egy férfi siet eléje.
A FÉRFI:
Nos, Johann?
A KÖVET:
Minden el van rendezve.
A rekviem kész lesz egy hónap múlva.
Együtt elindulnak balra.
A FÉRFI:
De nem úgy lesz megint, hogy a muzsikát már sokan ismerni fogják, mire a gróf kézhez kapja?
Mikor a minapi házikoncerten a gróf ur eljátszotta ama két szonátát, melyet Haydn úrtól vásárolt, ketten is voltak a vendégek között, akik már hallották volt és nem hitték el, hogy a gróf maga szerezte őket.
Felette kellemetlen blamázs volt.
Pedig huszonöt dukátot fizetett értük Thurn gróf ur!
A KÖVET:
Abban én nem vagyok hibás.
Én mindig tanácsoltam a gróf urnák, hogy ne vásároljon olyan zenemüveket, melyek már hosszabb ideje készen vannak.
De ezt a rekviemet én szememmel tartom.
Azon a napon, mikor a partitúra elkészül, elhozom, még mielőtt másolat készülhetett róla.
Senki sem fog benne kételkedni, hogy Thurn gróf ur maga komponálta.
A FÉRFI:
Mert hát sok pénzébe is kerül!
(El.)
ALOYZIA lép ki a kapun. Jobbról vidám zajongás és nevetés haitik.
KIÁLTÁS
(jobbról):
Aloyzia!
ALOYZIA
(int és gyorsan jobbra el).
FÜGGÖNY
3. KÉP
A zongoraszoba Mozart lakásán. De most Mozart ágya van felállítva a zongora mellé. Mozart fekszik benne, lázasan és legyengültem Kótapapir hever széjjel a takaróján és az ágy lábánál, a földön is. Mozart háta párnákkal van megtámasztva, félig ül és lobogó sietséggel olykor hallható lihegéssel ir. Feje minduntalan visszahanyatlik a párnára. Az elerőtlenedett kéz alig tudja fogni a tollat. De ő csak ir, ir és a teleirt lapokat félredobja, anélkül, hogy nézné, hova hullanak.
SÜSSMEYER
(halvány, finom szerény fiatalember, jön be kalap nélkül, mintha csak a szomszéd szobából):
Mozart ur, az Istenért!
Hiszen kegyednek nem szabad dolgoznia.
Az orvos megtiltotta.
(összeszedi a szerteheverő kótákat és figyelmesen rendezi.)
MOZART
(lázas sietséggel tovább ir, anélkül, hogy feltekintene):
Süssmeyer!
Hogy érzi magát feleségem?
SÜSSMEYER:
Az orvos megtiltotta, hogy felkeljen.
De most nincsenek fájdalmai.
MOZART
(mint fennt. Anélkül hogy feltekintene a munkájából):
Hála a jó égnek!
(Kótákat tol oda Süssmeyernek.)
Fogja, Süssmeyer!
Itt majd még kegyednek kell hozzáírni a generálbasszust.
Én már nem tudom.
Az én időmből már nem futja.
(Tovább ir.)
SÜSSMEYER
(gyöngéd erőszakkal el akarja venni a kótapapir őst):
Adja ide, Mozart ur ...
Könyörgöm, hagyja már abba.
Joseph azt mondja, hogy már megint egész éjszaka dolgozott.
Hiszen kegyednek tilos!
Az Isten szerelmére, tilos!
MOZART
(magához szorítja a kótákat, hogy el ne vehessék. Bánat nélkül):
Jön a követ, aki megrendelte rekviememet.
Az én időm lejárt.
Hiszen azt kegyed is tudja, kedves jó barátom.
Hát azt akarja, hogy az én halottas énekem befejezetlen maradjon?
(Már újra ir.)
Segítenie kell, Süssmeyer!
Az instrumentációval már nem készülök el magam.
SÜSSMEYER
(elfordul, hogy könnyeit elrejtse).
MOZART
(anélkül, hogy abbahagyná a munkát):
Ne sírjon, Süssmeyer.
A halál nem ellenségünk né-künk.
De ellensége volna a muzsikának, ha meg tudná gátolni ennek az utolsó résznek befejezését.
De nem adjuk oda neki.
Ugy e, Süssmeyer, nem adjuk oda!
Én birkózom vele.
De harag nélkül birkózom ...
Csak úgy, ahogy fiuk a mezőn játszva bírókra kelnek.
Véghez is viszem ...
Véghez én !...
(Megint odadob egy lapot Süssmeyernek.)
Itt majd még írja be tovább a kürtöket.
(Lihegve hanyatlik vissza a párnára.)
SÜSSMEYER
(odaugrik):
Mozart ur, kérem, hagyja abba!
MOZART:
Útra kész a dilizsánszom.
Hallom már a postillon kürtjét.
Nem hallja?
(Énekel.)
Tra-ra!
Tra-ra!
(Megint összeszedi magát és dolgozni kezd.)
De útitáskáim rendesen legyenek csomagolva, ha indulunk.
(Anélkül, hogy feltekintene).
Küldjön el valakit Zsófi sógornőmért, hogy legyen valaki a feleségem körül, ha még máma meghalok.
SÜSSMEYER:
De édes Mozart ur!
Hiszen javulófélben van már!
MOZART
(mint fennt):
Izentesse meg még máma Albrechtsbergernek, hogy járjon utána a domkapellmeiszteri állásnak az én helyembe.
De még ma, mert különben elkésik, ahogy én mindig elkéstem.
SÜSSMEYER:
De hiszen...
MOZART:
Iderendelte az urakat énekelni?
Meg kell próbálnunk még ma a "Lacrimosát" .
SÜSSMEYER:
Az urak már várnak a másik szobában.
Én csak azt gondoltam, hogy talán ...
MOZART
(visszaroskad és a toll kihull kezéből):
Jöjjenek be gyorsan, gyorsan ... kevés idő van már.
SÜSSMEYER
(az ajtóhoz lép és int).
Három férfi jön be, lábujjhegyen, óvatosan. Néma jeleket váltanak Süssmeyerrel és az ágyhoz közelednek.
ELSŐ ÉNEKES
(kíméletesen, halkan):
Hogyan érzi magát, Mozart ur?
MOZART
(bágyadt mosollyal):
Tulajdonképpen nagyon jól.
Köszönöm.
Dehát, ahogy mondani szokás: ütött az óra ...
ELSŐ ÉNEKES:
Dehogy is, Mozart ur.
Most lesz majd csak minden szép és jó.
Hiszen tudja, hogy megkapta a domkapellmeiszteri állást.
MOZART
(mosolyog):
Egy egész kicsikét elkésve ...
Igen ... talán most kezdhettem volna el nyugodtan dolgozni...
Hiszen még harmincötéves sem vagyok ...
És a végére értem, anélkül, hogy igazában örvendhettem volna talentumomnak.
De talán az életet nem szabad hosszúságával mérni.
Vannak órák és müvek, melyekben egész életünk teljességét egyben, egyszerre éljük . ..
Nekem voltak ilyen óráim ...
Voltak!
És ha életem még száz évig tartana is, sem gyönyöre, sem értelme mélyebb már nem lehetne.
Teli volt!
Csak örömöt érzek most.
A férfiak lehorgasztják fejüket, hogy megindultságukat leplezzék.
MOZART
(felül):
És énekelni akarunk, barátaim !...
Süssmeyer!
A Lacrimosát...
Még hallani akarom!
Süssmeyer szétosztja a kótákat és maga a zongorához ül. Mozart felemeli kezét, jelt ad és maga is énekel. Hangja gyönge, de tiszta és bensőséges. Végső, legmélyebb életerői ömlenek el ebben a hangban. Nemsokára a takaróra hanyatlik keze és a kótalap kihull belőle. Mozart még tovább énekel, táguló szemekkel, a távolba tévedve. Az énekesek a zenétől megrendülve könnyeikkel küzdenek. Egyiknek a másik után felmondja hangja a szolgálatot. Csend. Mozart is elhallgat és nézi őket.
MOZART:
Óh ... szegény barátaim ...
Túlsók a teher rajtatok ahhoz, hogy szépen énekeljetek ...
Ezek a melódiák egyszer majd szabad énekeseket fognak életre kelteni.
(Visszahanyatlik.)
Miért sirtok?
Hiszen ez muzsika!
Hiszen muzsika volt minden!
Mégis szép volt... az élet!...
(Szemei becsukódnak. Feje oldalt hajlik. Süssmeyer és a többi énekesek az ágyhoz sietnek és eltakarják Mozartot.)
Akkor halkan kinyílik az ajtó és a KÖVET, a nagykarikás pápaszemmel bedugja fejét. Mindenki háttal áll hozzá. Nem veszik észre, hogy a zongorához oson, gyorsan lapoz a partitúrában, összeszed minden kótát, kabátja alá rejti és kioson.
FÜGGÖNY
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE