Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Nem hiszem, hogy ég alatt, föld kerekségében asszonyállat énnálamnál nyavalyásb, szerencsétlenb ez világon lehessen senki.

Én az én atyám házától, azhol nagy gazdagon, nagy kényemre-kedvemre fölnőttem s nevelkedtem vala, holott szép, lágy puha ágyon háltam, most messze kibujdosván, az kietlenben élek, s gyászot viselek, ágak közé, földen, köven, hol heverek.

Bizony, hogy minden hitem ez volt, hogy nemsokára véget érne az én keserves bujdosásomban az nevemnek s állapatomnak elváltozása, hamarébb is megtalálom így az én lelkemtől szakadt Thyrsisemet.

De igen megcsala az reménség, mert látom, hogy mégsem elégedett meg az gonosz szerencse az én keserő búmmal.

Ó, régi, átkozott s igen gonosz szerencse!

Mért ádád, hogyha ilyen hamar akarál tőle megfosztani?

Ó, kegyetlen, istentelen irégység!

Ha immár minden jómtól megfosztottál, fosztottál volna meg életemtől is; hogyha az én szerelmes Thyrsisem méreg miá alított engem megholtnak lenni, s azon való bújában adta bujdosásra magát, ádtad volna, hitt volna bizon dolgot, s holtam volna meg ugyan valóban, hogy ok nélkül ne bujdosnék miattam nyomorultan ez világ kerekségében gében széllyel, szegén nyavalyás!

Isten ádjon jó napot, Julia, meg hozzád jüvék!

Valami nagy gondod vagyon most?

Ne bántson, Istenért kérlek!

Nézsze, mit beszél!

Azt sem tudja, mi szóm vagyon véle!

Talám tudom.

Fogadjuk, ismét az Credulus szerelmiről akarsz, s egyéb hű szokásod szerént, trécselni vélem s előttem!

Reá találád.

De csak egy kicsin dolgon esedezik szegén, kit ha meg nem engedsz, embernek sem tartlak, hanem kőnek ezután.

Csak azon könyörög, nézszed, hogy előttem beszélhessen vagy két szót véled.

Jaj, jó Briseida, mit beszélsz?

Lám, azelőtt is sokszor megmondottam, hogy mindketten csak héában halásztok, afelől mást kereshettek.

Kérlek, Istenért, mondd meg néki, vesse másban reménségét, mert előbb elfut az oroszlány az szarvas előtt, mint én elváltoztassam az én tökéllett s elvégezett tiszta szándékomot!

Ki kemény vagy!

Bárcsak ezeredrészét érzenéd is az fájdalomnak, kiket ő szenved éretted, nyavalyás, bizony megszelídülnél s jobban beszélnél!

Ha csak azt sem akarod szegénnek megengedni?

Lám, mondom, hogy nem, nem, nem!

Mégsem érted-é?

Vaj, esztelen, lészen még oly idő, hogy ez mostani dolgodot bizony megbánod; olykor, mikor nem tehetsz róla, akkor fordítanád meg örömest az szókot, ha lehetne, de késő lész akkor!

Ilyen szép s ilyen nevezetes s ilyen jeles legén szeret tégedet, kinek sohol itt az környékben nincsen mása, s mégsem kell néked?

Nem olyan ám az, mint némely tejes szájók, kiknek, mint hogy serte snincs az orcájokon, azonképpen okosság snincsen fejekben.

Hallod, mely hajlandók s mint nyargalnak s mint változnak té-tova az szerelemben.

Akármely szépecskék tekintetre is, de oly könnyen mozdulnak, mint az aszú levél, akármi kis szél előtt is.

Talám azt hiszed, hogy rút véle, hogy ilyen szakállos?

Hiszem azzal szép az férfi!

Mit ér az fa zöld levél nélkül, s az ló is minémö az serén nélkül?

Az madarak tollokkal s juhok gyapjakkal ékesek, s az legénnek is az szakálla ád szépséget, tekintetet és becsületet.

S no medgyünk néki, ha szakállos?

Metszek a szakállal, aggságával s nemzetségével s akár okosságával, ha semmit nem gondolok őmagával?

Ha mindezekkel nem gondolsz, gondolj gazdagságával!

Nincs itt sohul nálánál marhásb ember, s ha azzal nem gondolsz, ottan csak az tudományával gondolj!

Hiszem tudod, minémő bölcs, hogy csak éneket is különb-különbféle szép nótákra mond.

Az erdők is úgyan zöngenek, az madarak repösnek belé, sőt még az szép vadak is örölnek örömekben, de még Echo is, noha tündérasszon, megfelel néha verseire, mikor valamiről szól néki; s ezt nem szereted ám te?

Nézhetdsze, talám azt akarnád, hogy felakasztaná magát éretted?

Attól nem kell félteni, nem veszti el magát, nem hirtelenkedik véle!

Bár ne félts, nem oly berce!

Miben tetszik meg inkább az halandó természet az kegyesség s nemes erkölcs, mint ha azt szereti ember, azkit tisztességére szeret?

Felette bízol, jó leányom, szépségedhez, ifjúságodhoz!

Nem tudod-é, hogy szépség kevés ideig tart, s igen múlandó, romlandó jószág az emberben, s oly, kit az idő is, nemcsak az betegség vagy gondviseletlenség vehet el embertől?

Ne kételkedjél azért, ha szinte oly fejér vagy is, mint az hó s oly piros, mint az rózsa, mert tudod, az hó is hamar elolvad, s az rózsák is hamar elhullnak.

Csak héában, héában hányod az borsót az falra, csak héában hegedölsz az malomban, mert nem szeretem sem most sem ezután; hiszem, érted immár.

Nem tudom, mi vagy ez három közül: kegyetlen-é, vagy istentelen, vagy talám az szégyentől rettegsz, s abban nem mersz szerelemben élni?

Annak módját leljük!

Ez széles világ tudja, hogy még az mennybéli Jupiter is forgott szerelemben.

Szeretője kedveért néha bikává s néha aranyesővé s néha emez-amazzá tűnt.

Ó, lám, ugyan megkeserítel!

Te az szerelmet beszéled nékem, én penig tudom régen, mi űző, mert sok ideje immár, hogy sok keserves nyilait hordozom szívemben!

Régen esmérem immár súlyos voltát az átkozottnak!

Most sem egyébért lakom az erdőben, hanem hogy híven és igazán szeretek, s fogadásomban tökéletesen megállok, míg élek!

Nem értem, vérem, mit beszélsz?

Szólj nyilván, édesem!

Hadd járjon!

Ne keseríts ennél is inkább, másszor oztán megmondom!

Értem szavából, hogy jól esméri az szerelmet, noha azt tetteti, mintha nem esmérné.

Ha azért nem kedveled Credulust, hogy juhászember, az semmi, mert Apollo is őrzett barmot szerelmeért.

Adonis azonképpen, de azért sokszor feködt ölében Venusnak.

Ha szégyenled, azt gondolod, hogy talám végére is szemedre vetné, s azt mondaná, hogy temagadnak is volt kedved az ő szerelméhez, az semmi.

Bár engedett légyen az, hagyd reám, önmagam elhitetem véle, hogy immár te ingyen sem tudtad, hanem én csaltalak meg, s ő is erővel vett reá, s még őmaga is azt fogja mondani, hogy együgyő menyecske lévén, nem állhattál ellene az ő hatalmának is, s az én csalárdságomnak is.

De csak kár, hogy szólasz, mert bizon semmi nem kell benne.

Szinte elkésem miattad.

Elmégyek Mirtinámhoz, amaz domb megett vár, hogy együtt madarásszunk.

Eredj, eredj!

Nem hadlak, míg mégy ezen, mert az sok vágással dől le az nagy fa.

Ennél keménebbet is engeszteltem én meg!

Hadd csak, el nem mégy, még meglátd, kegyetlenke, ha talám nem tudom, mint kerölnél is!

Ó, siralmas nap, hogy sohol nem találhatok az én édes, szerelmes Juliámot!

Egészséggel, lelkem, Sylvane!

Istenért kérlek, hagyj békét, tarts dolgod, nem kellesz!

Volt az ideje, hogy kellettem, nem űzsz vala így el akkor.

Jól tudom, hogy immár elvetettél előled, maga egyszer az én kezeimet mondod vala gyönyörségeseknek, hóhoz, fejér liliomhoz, alabástromhoz, azokhoz hasonlítod vala: az én szememet penig az temagad szemed világának nevezed vala, kikkel bár kedvetlen vagy nem akaratommal tekintettem is reád: boldognak mondottad magadot utána.

Ha penig csak hozzád szóltam is fél esztendőben egyszer, nem tudtál örömedben mit tenni.

Sőt egyszer valami hitván gombostűmet is kaptad vala el, kivel az fátyolt egyengetém az fejemen; az jut-é eszedben, mint szeretéd, mint böcsüléd?

Úgy tartottad, mint egy szűfájás ellen való ereklyét!

Ha azért akkor oly igen szerettél, s mindenem oly igen tetszett, most miért gyűlölsz oly igen?

Miért űzsz el?

Mi okaért futsz éntőlem?

Miért nem szólsz vélem?

Valyon nem azon haj, kéz avagy száj-é ez most is, azmint azelőtt volt?

Azt nem tagadom.

De akaratja egyikünknek sem az most, azki akkor volt.

Jut-é eszedben, hogy az bárányfi sem ója jobban magát az farkastúl, mint te óvod vala akkor magadot éntőlem?

Akkor, mondok, mikor az édes szerelmesemet érted elhagyván, inkább szeretlek vala téged, mint az gerlice az ő egyetlenegy társát.

Én is azért mostan inkább gyűlöllek, mint az kígyó az pávát.

Ha te akkor mosolygottál az én siralmimon, méltó, hogy én is vigadjak s nevessek most az tiéden.

Azmikor én akartam, te akkor nem akartad.

Viszont azért én is nem akarom immár most, azmikor te akarnád, csak ennek okaért, hogy valamit kívántam, szerettem, azt most mind gyűlölem s útálom.

Tudja az igaz Isten, hogy akkor sem gyűlöltelek én tégedet.

Ha szinte valami idegennek mutattam is magamot hozzád, azt az emberek nyelvétől való féltemben is míveltem.

Főképpen azért, hogy az tökéletességet s töredelmességet akartam benned keresni, s oztán, hogy kevés keserő után jobb űzőven esnék az szerelemnek édes gyümölcse.

Ah, Sylvane, Sylvane, ki méltán viseled az neved, tudniillik az vadember nevet, mert nemcsak szódról s dolgaidról, hanem nevedről is megtetszik az te vad természetednek kegyetlen volta!

Tudom, jól tudom, hogy Juliára veszett eszed; ki igaz, hogy nálamnál ifjabb, de hozzád bizon sem hívebb, sem tökéletesb, s ha szinte oly ifjú nem vagyok is, mint ő, de rútabbnak ugyan nem tartom azért magamot nálánál én is.

Azmi penig igazságot, hívséget s tökéletességet illeti, arra sem őnálánál, sem másnál senkinél ez világon alábbvalónak magamot nem tartom.

Sőt ha valami dicséretet vagy jutalmat érdemel ez világon emberek között az tiszta s tökéletes jámborság, én vagyok az, ki bátor szívvel merek azzal kérkedni, hogy egy állat ez föld kerekségében senki nincs, ki annak jutalmát s hasznát igazabban s méltábban megérdemli nálamnál.

Elmégyek előle, mert az napestig sem hágy békét!

Juss, fuss!

Nézsze, mint mégyen az kegyetlen!

Ó, én keserves szerencsém, mely sanyarúképpen gyötresz engem, hogy azt kell követnem, az után kell fáradnom kedvem ellen is, azki elfut előttem!

Ó, te hamis szerelem, miért erőltetsz annak szerelmére, azki ilyen igen gyűlöli szegén fejemet?

Mostan vészem eszemben, hogy igaz volt, azmit egyszer beszél vala énnékem Briseida, az szerelemnek igen tudós doktora, hogy azkit ember merésznek, szorgalmatosnak vél az szerelemben, arra igaz, hogy ritkán kell csak jó szemmel is tekinteni, hogy ne hagyjon ember bizodalmat magán venni, ne alítsa embert közmarhává, hanem száján kell viseldegélni jó reménséggel, úgy, hogy az kedvetlen tekéntet is kegyelem gyanánt essék néki, de azért ember oztán ha megtapasztalja tökéletességét, s nyilván látja, hogy nincs mit félni tőle s miért kételkedni hozzá, azkor oztán jó kedved mutasd hozzá néki, hogy az keménség ki ne űzze az szerelmet szívéből; mert igen ritkán szokott az szerelemnek újonnan gyúlt tüze oly sokáig égni, hol reménséget nem raknak reá s bizodalommal nem gerjesztik.

Ó, vajha fogadtam volna, s nem kegyetlenkedtem volna azkor ellene, azmikor sok próbálás után nagy szántalan dologban megbizonyította vala tökéletes szerelmét hozzám, most bezzeg nem nyelnék ennyi keserő sok bút!

Ám lásd, ám, ha ilyen rossz ember hazugságához képest kell kétséget s gyanóságot fejedre venned!

Csudálom, eszes ember lévén hogy ezféle bolondságot hiszesz.

Egy csepp igazság nincs abban!

Hamarébb laknak az halak az száraz homokon, mint az Sylvanus felöl én ezt elhiggyem.

Hát immár mi hasznaért mondta Dienes énnékem, olyan együgyő paraszt ember valván, ha igaz nem volna?

Hohó, most vészem eszemben, miért sétál volt gyakorta alá s fel Sylvanus uram az Julia háza előtt!

Egyéb szükségeért nem volt-é szabad azon elmenni?

Mi szükség volt valyon szinte olyan gyakorta ballagni alá s fel?

Vaj, hogy nem tudod, hogy az horgon vagyon az eledel, kire az halakot csalogatják?

Ott vagyon az icce, csaknem mondám, mi!

Felséges Isten, valyon szeretett-é valaha valaki úgy, hogy mástól nem féltette volna szerelmesét, s ki úgyan ne kételkedett s gyanakodott volna szerelmeséhez soha?

Ok nélkül bizon igen bolondság, azki gyanakodik, de azminek ember bizonyos jelét látja, annál is nagyobb bolondság, ha mégsem vészi eszében!

Valyon melyik jelben esméred, hogy szerelmedben elárult Sylvanus?

Micsoda nagyobb jel kell annál, ha látom, hogy Julia, ha csak reá tekintek is, ottan lehajtja fejét, elfordolván tőlem, menten mégyen előlem?

Kicsoda oly vak, azki okát annak eszében ne végye?

Nyavalyás, ki álmos!

Serkenj fel, szegény, s teröld meg szemedet!

Nézhetdsze, mivel álmodnak néha őmagokban az szerelmesek!

Hallád, uramfia, csak most kezdett-é ily kemén lenni Julia hozzád?

Tekintett-é inkább valaha jobb szemmel reád?

Valyon hol trécselt s hol nevetkezett kegyelmetek egymással, s ki látta, hogy Sylvanussal nyájaskodott volna?

Látd-é, balgatag, mint vagyon a dolog!

No, hadd járjon, az nap el nem mégyen s el nem nyugszik addig, hanem nyilván végire mégyek, valamint s valahogy járok; mert azminémő nagy búsulás lelkemre szállott amiatt, lehetetlen dolog, hogy csak egy csepp nyugodalmam is lehessen, valóban míg nem értem az dolgot, mint vagyon.

Ó, dühös gyanóság!

Mely igen elfolyja embernek szívét az te halálos mérged!

Ím, mely hamar bétölted keserő méreggel az oly szíveket, azkiket az szerelem gyönyörőséggel s édességgel táplál!

De te, Credule, énnékem azután békét hagyj, ne kunyorálj utánam, s ne tudakozzál tőlem, ha Julia enheszik-é hozzád vagy nem, se ne supplikálj azon, hogy őtet hozzád hajtsam, hanem fogj máshoz, mert azért, hogy ily hamisat hiszesz felőle!

Mert ha ezután melletted szólok bár, ugyan ha talám!

Látod-é, szép dolog, Istenemre mondom, még ő haragszik, hogy káromon törődöm!

Semminek tartod-é te azt hogy ilyen nagy szerelmes jómtól, sőt az éltető lelkemtől fosztják meg szegén fejemet?

Istenért, ne bolondoskodjál, s vesd ki szívedből ez ok nélkül való hamis gyanóságot, s higgy meg engem is valaha vagy egy dologban, mert én tudom, mit beszélek; s fogadj szót, könyörögj Juliának, ne gondolj véle, ha szinte haragoson tekint is reád.

Nem látod-é, az tulok is mit mível, mikor megszélheszik?

Mint rúgkapál, öklel, de azért ugyan nemsokára megszelédül, s viseli az igát.

Az régi fenyűfa is elég kemén, de azért sok vágással ugyan ledűl, sőt még az erős kősziklákon is megtetszik néhol az hangyanyom is, ahol sok hangyák járnak.

Könyörögj csak gyakran, fohászkodjál sírván előtte, tudd, hogy nem ártasz véle.

S te nem akarsz-é hát azután mellettem szólni?

Nem elég-é, hogy elárula Sylvanus, hogy te is elállasz mellőlem?

Azmi az néki való könyörgést illeti, azt én nem tudom, de mondd meg, ha ugyan nem akarsz-é ezután szolgálóm lenni előtte?

Ne ádja Isten, hogy én megszűnjem valaha tenéked szolgálni!

Sőt jó lelkiesméretem szerint mondhatom, hogy sohol senki snincs jobb akaród néked énnálamnál, s ha az erdő szólhatna, azzal bizonyítanám, hogy szántalanszor szólottam melletted Juliának.

De hogy azt hagyom, hogy magad szólj s könyörögj néki, azt csak azért mondom, mert nékem úgy tetszik, hogy foganatosb sokkal akármely asszonnak is az szerelmének maga szava, mint izengetése s az írás.

De sem az követ, sem az levél nem jelent alázatosságot, sem bocsát szíve szerint oly fohászkodásokot, sem oly keserves könyveket nem hullat, mint az szokott szeretője előtt hullatni, azki az levelet vagy az követet küldette ki.

Mikor szeretőjével beszél, úgy tetszik, hogy mindent, azmit szól, Cupido vagy Venus ő maga súgna fülében.

Meglehet, hogy talám fog valami végre, ha nem mindjárt is, embernek buzgó könyörgése az olyan asszonnál, azkinek dicsőséges színe az emberi képet meg nem haladta, vagy azki csak oly, ha igen szép is, mint ez világon kivált szépek közül egyik.

De nem nagy lehet itt az dolog!

Látd-é, minénők ennek az szemei, s mivel szebb akármely tündérasszonnál is, midőn té-tova kegyesen düjtögeti, mely nagy szerelemmel szikráznak széllyel!

Kikkel néha, mikor akaratjával vígan tekint reám, tudod; mint az hó az verőfénben, úgy olvadok el az ő szerelmiben.

Miképpen hogy az leppentőcske az gyertyalánghoz való örömiben az gyertyalángban akartva üti magát, én is örömest fűtem az ő kedveért nagy szerelemben lelkemet.

De viszont ha kedvetlen tekint reám, mint az bálván, csak el nem esém, mint reméntelen ember, ijedtemben csak elhalok s elhűlök előtte, ki miatt minden színem ottan elváltozik.

Néha, mint egy néma, csak szólni sem tudok, s annyira vagyok immár, hogy ha az véghetetlen keserőségből valami jótételeddel ki nem mentesz, majd életemnek is vége lészen.

Tőled függ azért, édes asszonyom, az én életemnek minden reménsége!

Ne keseregj!

Ím, fogadom, hogy ismét szemben mégyek véle.

De ha valahogy ezenben Julia, az te szerelmes ellenséged reád talál, ha szinte meg nem mersz is véle víni, de el ne fuss előle, hanem vess ellene néki, ha vágni nem mersz is hozzá.

Ne félj semmit, ha szinte haraggal lőtt reád szemiből az szerelemnek tüzes nyilával, mert gyakorta elöljárója az igaz szerelemnek az keménség s az ellenkedés.

Azt mívelem, azmit mondasz.

Ím, ide kell egy barátomhoz mennem.

Isten hozzád.

Ajánlom szolgálatomot s az én életemet is.

Nem kell annak ajánlás, azkitől szorgalmatos gondviselés vagyon.

Eredj, viseljen Isten s az szerelem jó szerencsével!