Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Balázs Béla
Hazatérés
Keletkezés ideje
1941
Felvonás
2
Jelenet
0
Megszólalás
459
Mondat/Sor
1003
Szó
5022
MÁSODIK FELVONÁS
Ugyanazon az éjszakán játszódik, mint az első felvonás. Kis ukrán falusi ház szobája. Tiszta, csinos. Egy vézna gyertyaláng világítja. Tornyos ágy, hímzett törülközők, szentkép, örökmécs. Faragott komódon cserépkorsók. Az egyik sarokban magyar, kurta huszárbekecs és kenyeres-zsák. Alatta ütődött öreg katonaláda, A szobában Gánja meg húga, Szása és az öreg Antipovna ülnek közös munkában. Régi rongyokból gyermekfehernemüt szabnak. A nyitott ablakon két fiatal asszony néz be. De kívül, ugylátszik, többen is vannak. Nem mindig ugyanazok néznek és szólnak be. Jönnek-mennek, odakint sürögve a sötétben. Az asszonyok künn azt a nótát dalolják, amelyik az első felvonás kezdetén halltszolt. Szomorú, vágyódó, ukrán népdal, a távoli kedvesről szóló.
GÁNJA
(szép sürüvérü, szőke paraszt asszony, komoly, fojtott szenvedélyű. Szemreveszi a gyerekinget, mellyel éppen elkészült):
Boldog a te Szonjád, hogy legalább gyereke lett.
Mindent inkább, mint egyedül maradni.
SZÁSA
(sötéthaju, halvány, izzószemü, indulatos. Ingerülten beszél):
És mit ád majd neki enni?
ANTIPOVNA:
Mikorra a gyerek akkorára nő, hogy kenyeret kér, addigra futja a kenyérből mindenkinek.
SZÁSA
(ellenségesen):
Honnan tudod te olyan jól, mi lesz akkorára minálunk?
ANTIPOVNA
(rendíthetetlen parasztnyugalommal):
Onnan Szása lányom, hogy öreg vagyok már és azt is tudom, hogy mi volt régen.
A paraszt, aki régről ismeri földjét, azt is tudja, mit fog teremni a jövő esztendőben.
Az énekszó közelebb haitik. Az ablak alatt is belevágnak az aszszonyok. Gánja és Antipovna halkan velük dúdolnak.
ANTIPOVNA:
Hát te miért nem dalolsz, Szása?
SZÁSA
(konokul):
Mit gajdolnak ezek egyre csak szerelemről és mindig csak szerelemről?
ANTIPOVNA:
Hát aztán?
A falubeli férfi mind oda van.
Fele a háborúban maradt ott, a többi partizánoknál van, vagy a banditáknál.
Az én Pjótr unokámon nem osztozhat az egész falu fehérnépe.
Hát vágyódnak az asszonyok.
SZÁSA:
A férfiak oda vannak, de az éhség itt maradt.
A szántóföld parlagon hever, a kertet felverte a dudva, az istálló bedült.
1. ASSZONY
(az ablakban, csiklandós kuncogással):
No, férfi van most elég a faluban, öt hónapja már.
2. ASSZONY
(az ablakban):
Egész ezrednyi magyar.
Jóképű legények!
SZÁSA:
Idegenek!
ANTIPOVNA:
Miért volnának idegenek?
Hát nem a mi katonáink?
Nem vörösármisták?
Hányszor megsemmisítettek már bennünket!
Igaz -e?
SZÁSA:
Talán a mi katonáink, de nem a mi embereink.
Jönnek és mennek.
Idegenek!
GÁNJA
(Szásához fordul, nyugodtan, szélesen):
A Petljura emberei ukránok.
Mi?
Nem idegenek.
Igy -e?
De azok gyújtják fel a mi szérűinket.
Az internacionalisták meg felépitik újra.
Hát Petljura emberei inkább a mi férfiaink?
SZÁSA
(felugrik és kimegy. Gánja és Antipovna utána néznek és pillantást váltanak. A magyarok dalolása behallik.)
EGY ASSZONY
(az ablakban):
Jönnek a magyarok!
(Kívül szétrebbenö asszonysereg zsibongása. Susogás, kacarászás.)
EGY HANG:
Nézd, hogy táncolnak!
2. HANG:
A nagy fekete is köztük van.
Gyere!
3. HANG:
Nem megyek.
Én hazamegyek.
4. HANG:
Ugyan miért olyan fene jókedvüek ezek máma?
5. HANG
(beszól az ablakon):
Azt beszélik, hogy a magyarokat holnap elkommandirozzák.
GÁNJA
(leteszi a munkát, Antipovnára néz).
ANTIPOVNA
(viszonozza a pillantást):
Aha!
Azért mondta hát az Öreg nekem, mikor keresztelőre hívtam, hogy nem tudja, hol lesz holnap.
6. HANG
(bekiált az ablakon):
Gánja!
Ott jön a te Jánosod is!
7. HANG
(kuncogva):
Gyere csak ide, nézd csak hogy dalol és táncol az ucca közepén!
A magyarok éneke közeledik. Gánja feláll s nyugodtan az ablakhoz lép. Mozdulataiban természetes méltóság van.
9. HANG.
Látod -e a te Jánosodat?
Ez ugyan nem nagyon busul hajta, hogy el kell masíroznia.
10. HANG:
Ne hallgass rá, Gánja.
Csak az irigység szól belőle.
Biz mindenki szeretne ilyen gazdát üres portájára.
GÁNJA
(nyugodtan és határozottan. Alig érezhető fojtott izgalommal):
Lóduljatok innen.
(Becsukja az ablakokat és behúzza a kis, hímzett függönyöket. Még hallatszik az asszonyok kacarászása.)
Eredj haza, Antipovna.
Holnap este varrhatunk megint.
ANTIPOVNA
(gyorsan összeszedi a ruhadarabokat és a varrószerszámot):
Igazad van, Gánja galambom.
Igazad van.
Megyek már.
Ha igy van a dolog, meg kell azt beszélni.
A legjobb mindig mindent megbeszélni.
Az tisztítja a vért.
Hej!
Bizony nemcsak neked, de mindnyájunknak szomorúságunk lesz belőle, Gánja, ha itthagynak a magyarok.
GÁNJA
(alig valamivel türelmetlenebbül):
Eregyj hát, Antipovna.
Jó éjszakát!
ANTIPOVNA:
Hogyne mennék.
Együtt van már a holmim.
Itt se voltam.
Holnap biztosan eljövök.
GÁNJA
(elkísérte az ajtóig):
Jó éjszakát!
(Kicsit még hallgatódzik a nyitott ajtóban, aztán körültekint a szobában és kimegy.)
Rövid ideig üres a szoba. A magyarok éneke egész közelről haitik már. Kinyílik az ajtó és JÁNOS lép be nyugodt, derült arccal. Gyöngéd pillantása végigméri a szobát. Aztán leveszi a karabélyát és a sarokbaállitja a katonaláda mellé. Aztán leül és körültekint. Halkan fütyörészni kezdi azt a „rézsarkantyunótát“, melyet odakünn dalolnak a katonák. János kisvártatva újra feláll és jó gazda módjára rendet rak a szobában. Az asztalon maradt varrószerszámot berakja a kis kosárba, azt is a komódra teszi. A hulladékokat lesöpri tenyerével az asztalról. Megigazítja a székeket. Előveszi a kályha mögül a fűrészt, a ládából a ráspolyt. Háttal az ajtónak, leül és köszörülni kezdi a fűrészt.
GÁNJA
halkan kinyitja az ajtót, mintha csak látni akarná, itt van-e, aztán kissé elszántabban lép be, mint különben szokása. Merev, zárkózott arccal, némán megy el János mellett. A férfi felhagy a fütyörészéssel, lopva utánasandit. Gánja az ablakhoz áll, mintha kinézne, holott a függönyök be vannak huzva.
Szünet.
GÁNJA
(száraz torokkal, anélkül, hogy megfordulna):
Minek köszörülöd azt a fűrészt?
Nincs mit fűrészelni!
JÁNOS:
De ha el kell mennem, majd nem lesz, aki köszörülje.
GÁNJA
(tovább is az ablak felé fordulva):
Majd akad!
JÁNOS
(felveti fejét, komolyan néz Gánjára. A fűrészt körülményesen félreteszi, feláll, Gánjához lép és kezét az asszony vállára teszi. Mindezt paraszti méltósággal, tempósan):
Gánja!
GÁNJA
(sürü, mély daccal, de nem élesen):
Eredj, kösd fel a rézsarkantyud!
JÁNOS
(nagyon kedvesen):
Gánjicska!
Hát az én vétkem, hogy az internacionalistákat elkommandirozzák?
GÁNJA:
De te igen megörültél neki, hogy elkommandiroznak.
JÁNOS
(megfogja kezét):
Gyere, Gánja.
Beszéljünk egy kicsit.
GÁNJA
(elhúzza kezét, de nem mozdul. Szüntelen az elfüggönyözött ablakra mered.)
JÁNOS
(újra megfogja kezét és az asztalhoz húzza. Komolyan.)
Gyere, üljünk le.
Beszélnünk kell egymással.
GÁNJA
(engedi, hogy az asztalhoz húzzák, le is ül, de elfordított arccal tovább is az ablakra mered.)
JÁNOS
(elgondolkodva, mint valami nehéz feladaton, szemléli az asszonyt. Rövid szünet után.)
Gánjicska!
Mondd, nem örülnél te is, ha az urad a fogságból hazajönne?
Mondd hát?!
GÁNJA
(hallgat és arcát még jobban elfordítja).
JÁNOS:
Hányszor meséltél nekem a te Páveledről, meg hogy milyen nagyon szereted.
GÁNJA
(hirtelen felveti fejét, támadó szenvedélyességgel.Hangja megremeg, de sohasem hangos):
Száz versztnyire futnék elébe, ha csak tudnám, hogy már jön.
JÁNOS
(bólint):
Látod -e, Gánjicska!
A te Páveled négy esztendeje már, hogy hadifogoly Magyarországon.
Talán egész jól él ottan.
De azért bizonyosan maga szeretné a fűrészt köszörülni idehaza.
Igaz -e, Gánja?
GÁNJA
(mély sóhajjal, kacérság nélkül):
Pávelnél mindig minden rendben volt.
Pável volt a legjobb gazda az egész környéken.
Egy se ér föl vele a faluban.
(Elmerülve maga elé néz.)
JÁNOS
(int fent):
Az én Ilus feleségem két gyerekkel ül otthon.
(János simogatja Gánja kezét az asztalon.)
Ezeknek télen csizmácska köll.
Nálunk Mezöladányban hideg a tél...
Mégis jó volna látni, mekkorát nőtt az én Pistukám...
Idestova hétesztendős lesz már ...
(Halkan maga elé nevet.)
A kis huncut betyár!
GÁNJA
(halkan):
Pável is szeretett volna gyereket.
De hát háborúba kellett neki menni.
JÁNOS:
Esténként Ilussal mindig az eperfa alatt ültünk és néztük, hogy csipegetik a tyúkok az epret.
(Nagy sóhajjal)
Ha aztán az ember ugy megszokta mindig együtt ülni este az asszonnyal, akkor bizony húzza az az embert.
(Karját Gánja derekára fűzi.)
GÁNJA
(hozzáhajol, suttogva):
Ha nekem gyerekem volna, akkor nem is keílenél te nekem ... és más sem.
De igy.
Nincs akinek jóéjszakát mondjon az ember.
És ugy fekszik az ágyban, mint a koporsóban.
JÁNOS
(gyöngéden magához vonja. Simogatja az arcát):
Ilusnak is ilyen síri szemöldöke van.
(Ujjával végigsimit Gánja szemöldökén.)
GÁNJA
(gyöngéden mosolyog):
Pávelnek éppen ilyen van.
Sokan mondják, hogy ugy hasonlítunk egymásra, akár az édes testvérek.
(Fejét János vállára hajtja.)
Gyerekkorunkban is olyanok voltunk, akár csak a testvérek.
JÁNOS:
Én már két év előtt hazautazhattam volna a fogolytáborból.
Mégis itt maradtam a bolsevikoknál.
Aztán most meg, mikor két hét múlva otthon leszek .. .
Óh, Gánja, Gánjinka!
(Túláradó örömében átkarolja és megcsókolja Gánját)
Gánja!
GÁNJA
(visszacsókolja. Szenvedélyesen suttog a fülébe):
Szétvagdosom a csizmádat!
Mehetsz haza mezítláb!
JÁNOS
(csititja, haját simogatva):
Gáljinka!
GÁNJA
(suttogva):
Fölgyujtom a házat!
JÁNOS:
Gánja!
GÁNJA
(átkarolja, arcát mellére szorítva):
Nem akarok újra egyedül maradni!
(Felzokog)
Nem eresztlek!
Nem akarok!
Az uccáról trombitajel riad.
JÁNOS
(feláll. Kíméletesen):
Gánja?!
Hallod?
Mennem kell.
GÁNJA
(belekapaszkodik):
Nem akarom!
JÁNOS
(gyöngéden, óvatosan kiszabadítja magát, veszi a sapkáját és indul).
GÁNJA
(egy pillanatig kábultan ülve marad, aztán felugrik, az ajtóhoz fut, ököllel veri az ajtót):
Nem akarom!
(Elfedi arcát, sírva visszajön és az asztalra borul.)
SZÁSA
(óvatosan bedugja fejét, fájdalmas részvéttel nézi nénjét. Közelebb jön, odaül a siró asszonyhoz és gyöngéden cirógatja. Rövid szünet múlva lázongó sóhajjal):
Óh!
Be megátkozott bennünket az Isten, hogy igy szenvednünk kell a szerelem miatt.
A tanyát is rendben, tisztán tartotta.
A krumpliföld is rendben volt mindig.
Pável keze alatt se különben.
Hej, mindig baj, mindig baj, mindig csak baj!
Szegény néném!
GÁNJA
(nem mozdul).
Az uccáról sajátságos fütty hallatszik.
SZÁSA
(felfülel, az ablakhoz ugrik, kiles, aztán nehezen fojtott izgalommal nénjéhez fordul):
Gánja!
Kérlek, menj át énhozzám.
GÁNJA
(felegyenesedik, bódultán):
Minek?
SZÁSA
(elfordított arccal, halkan):
Valaki jön hozzám.
GÁNJA:
Az én házamba?
SZÁSA:
Igen.
Nem akarom, hogy hozzám jönni lássák.
GÁNJA:
Inkább lássák hozzám jönni?
SZÁSA
(keserű):
Téged akkor sem szólna meg senki.
Te olyan büszkén, nyíltan élsz.
Mindenki láthatja az életedet, akár a zászlót a templomtornyon.
GÁNJA
(lassan föláll):
Kicsoda jön?
SZÁSA
(hallgat).
GÁNJA
(hozzálép, megragadja vállát,fenyegetően):
Szása, mibe keveredsz te?
SZÁSA
(felkapja fejét, vadul, dacosan):
Csak szerelembe, akár te!
Semmi másba!
GÁNJA:
Szása!
Ha te...
(megfenyegeti).
SZÁSA:
Mást nem tudok és nem is akarok tudni.
És legjobb is volna már a sirban feküdni!
(Eltakarja arcát.)
GÁNJA
(szánakozva nézi, sóhajt, kimegy).
SZÁSA
( az ablakhoz fut, kissé félrehúzza a függönyt és int. Aztán gondosan behúzza és megigazítja a függönyt. Kopogtatnak. Szása ajtót nyit).
NIKITA
(belép. Magahitt, szép, harminc év körüli paraszt. Sapkáját mélyen szemébe húzza. Tekintete mint az üldözött vadé. Elfulladt és kiizzadt. Subája alatt karabélyt takargat):
Nincs itthon senki?
SZÁSA
( némán, mozdulatlanul, izzó szemmel nézi. Szerelem, kétség, szenvedély és az ébredő gyűlölet tusakodnak benne):
Senki!
NIKITA
(gyors, vizsla pillantást vet körül, aztán megragadja Szása kezét és a sarokba húzza, ahova az ablakon át nem láthatni. Meg akarja csókolni):
Szásinka!
SZÁSA
(bár nehezére esik, mert erősen érzi a férfi közelét, hátrafesziti magát. Duzzogva):
Miért nem jöttél olyan sokáig, Nikita?
NIKITA:
Pjótr nem járt erre?
SZÁSA:
Miért nem jöttél olyan sokáig?
NIKITA:
Dolgom volt.
Meg aztán olyan könnyű nekem bejönni a faluba?
Most örülj, liogv itt vagyok.
(Meg akarja csókolni.)
SZÁSA
(reszkető kézzel ellenszegül):
Te, te, Nikita, mondd meg igazán, telkedre, hol vagy te?
NIKITA:
Nem járt erre Pjótr?
SZÁSA:
Miféle Pjótr?
NIKITA:
Az Antipovna fattya.
SZÁSA:
Beszélj!
Hol vagy?
A fehéreknél?
NIKITA:
Bolondság!
Miért volnék én a fehéreknél?
A városban vagyok.
De mi közöm a fehérekhez?
És mi közöd neked a vörösökhöz?
(Nyersen, erőszakosan magához vonja.)
SZÁSA
(alig bir már ellenállni. Zihálva):
Nikita... te ...
Miért bujkálsz te?
Miért nem jössz te haza?
NIKITA
(fogcsikargató dühvei):
Haza?
Hová?
Az én házamban ezek a rühes magyarok ülnek, az ő tetves stábjukkal.
Az én lovaimat nyergelik ezek az idegen rablók.
És még az én pejlovamon jön ez a mocskos kolduskölyök, ez a rühes kutya, az a Pjótr kémkedni!
SZÁSA
(felfigyel):
Kémkedni?
Hol?
Mikor?
Mit kémkedett?
NIKITA
(elhárítja)
Mindegy.
Gyere!
(Magához szorítja.)
SZÁSA
( már nem tud ellenállni. Rabja a férfinak):
Óh.
Nikita.
Ha te a fehéreknél vagy ...
Nem, nem!
(Felzokog)
Nem bírom itt Jovább.
Vigyél magaddal a városba.
NIKITA:
Most nem lehet.
(Az ablak felé néz.)
Ennek a Pjótrnak itt kell valahol lennie ebben az uccában.
SZÁSA
(kábultan kapaszkodik belé):
Vigyél el, vigyél el, vigyél el magaddal!
Itt mind ellened vannak!
Nem akarom őket többé látni.
Mind azt mondják, hogy te a fehéreknél vagy!
Látom, hogy szenvednek és érzem.
Hiszen az enyémek!
Mi feleljek nekik?
Egyedül vagyok és ostoba.
Ha most nem viszel magaddal, én is úgy foglak gyűlölni, mint a többiek!
NIKITA:
No ezek nem sokáig koptatják már a szájukat!
Ha ezeket a büdös internacionalista rablókat elviszi az ördög, akkor majd ők is máskép beszélnek.
SZÁSA:
Már most is gyűlöllek, ha nem vagy itt.
Vigyél magaddal.
NIKITA:
Most vigyelek, mikor holnap reggel már magam is megjövök?
SZÁSA
(ujjongva):
Nikita!
Visszajössz?
NIKITA
(nem bir kitörő, diadalmas gyűlöletével):
Viszsza!
Jövünk!
És ezek a vörös rablók mind meg fognak dögleni egy szálig!
SZÁSA
(megtorpanva, lesből, tompán):
Miért vagy benne olyan bizonyos?
NIKITA
( vad megelégedéssel):
Mert most aztán úgy körül vannak kerítve, hogy egy se menekül az egérfogóból!
SZÁSA
(lappangva visszavonul az ajtó felé):
Honnan tudod te ezt?
Az uccáról fütty hallatszik be.
NIKITA:
Oltsd el a világot!
SZÁSA
(mint fent, leselkedve):
Mit akarsz te tulajdonképpen Pjótrtól?
NIKITA
(nyersen):
Semmi közöd hozzá!
Oltsd el a világot!
(Maga ugrik az asztalhoz, kioltja a gyertyát. A sötétben küzdelem hallatszik.)
NIKITA:
Eressz!
SZÁSA:
Te!
Te!
NIKITA:
Eressz!
Buta tehén!
(Egy test zuhanása hallatszik. Azután ismét füttyszó kívülről.)
SZÁSA
(felnyög):
Óh!
(Felkel, a komódhoz tapogatódzik, gyertyát gyújt.)
GÁNJA
(belép, nyugodt és derült):
Hallottad Szása?
A magyarokat nem komandirozzák el.
Éppen most adta ki nekik az Öreg parancsban.
Hát itt ki verekedett?
(Két felfordult széket emel föl és csodálkozva néz Szására. Most veszi csak észre, micsoda állapotban van.)
Szása?
Mit csinálsz te?
Mi történt itt?
SZÁSA
(felijed):
Gánja!
GÁNJA
(rosszat sejt):
Mi történt itt, mondd!
SZÁSA
(megragadja Ganja karját, szenvedélyesen suttogva):
Mondd meg a Jánosnak, hogy induljon azonnal.
Meneküljön.
Menjen haza.
GÁNJA
(meghökken):
Mit beszélsz te?
Hiszen az ezrede ittmarad.
SZÁSA:
Hallgass rám!
Az ezred nem is mehet el innen.
Körül van kerítve.
Még ma éjszaka végük van.
János menjen egyedül.
Hallgass rám!
GÁNJA
(elsápad):
Honnan tudod?
SZÁSA:
Tudom és neked megmondom.
Hallgass rám!
GÁNJA
(gyötrődve):
Ha ezt Jánosnak megmondom, akkor bizonyos, hogy nem megy el.
SZÁSA:
Te tudod, hogy mit mondj neki.
Ha szereted, mentsd meg.
GÁNJA
(a székbe rogy).
SZÁSA:
Nem láttad Pjótrt?
GÁNJA
(nem felel).
SZÁSA
(az ajthoz fut):
Nem, nem!
Pjótrt nem szabad!...
(El.)
Rövid szünet. Gánja felsóhajt. Majd felfigyel, feláll és a szoba sarkába húzódik. Szemét az ajtóra szegezi. JÁNOS és JÜTTGEN lépnek be.
JÁNOS
(lógó fejjel, sötéten. Sapkáját a láda felé dobja, de az feleuton a földre esik. Nehezen a székbe ejti magát, tenyerébe hajtva fejét).
JÜTTGEN:
Jó estét, Gánja.
(Jelentős pillantást vet Jánosra. Felemeli a sapkát és felakasztja. Aztán leül az asztal mellé.)
Tudod -e már Gánja, hogy a magyarok csak néhény hónap múlva indulnak haza?
(Ravaszul Gánja felé kacsint és János vállára teszi kezét.)
Kis kerülőt csinálunk.
Aztán majd mind együtt masírozunk Budapestre.
Igaz -e?
Aztán meg Hamburgba, mi?
Aztán pedig együtt Párizsba.
Egyszer csak elkészülünk ezzel a kis Európával, vagy mi a szösz?!
János és Gánja hallgatnak és nem mozdulnak. János az asztallapra mered. Gánja nem veszi le róla szemét, túláradó részvéttel és szeretettel nézi.
JÜTTGEN
(kissé tanácstalanul):
No János!
Két éve már, hogy egymás mellett állunk a sorban.
Hát még egy kis ideig együtt masírozunk.
Vagy te már szabadulni szeretnél tőlem.
Mi?
JÁNOS
(maga elé mered, tompán):
Ha most nem jutunk haza, akkor már soha többet!
JÜTTGEN:
Hej, János!
Öreg internacionalista.
Hát kérdeztük mi ezt eddig?
Hát nem mindegy volt, hogy hol kaparnak el bennünket?
Mi a világforradalom katonái vagyunk.
Mi mind útközben hullunk el.
Fontos csak az, hogy az ut a jó ut legyen.
Az irányi Az legyen helyes.
Akkor mi otthon vagyunk mindenütt.
Nem igaz, János?
(Megrázza.)
JÁNOS
(nem veszi le szemét az asztal lapjáról):
Igaz
JÜTTGEN:
Nem az a fontos, hogy hol patkói el az ember, hanem az, hogy miért?
Hiszen az Öreg éppen azt magyarázta el olyan szépen.
Hogy itt is csak a, te hazádért, a te népedért, a te feleségedért, a te gyerekeidért verekszel.
Mert hogy itt dűl el a világforradalom sorsa.
Hallottad, mit mondott az öreg.
Egyugyanaz a front húzódik innen Budapestig, meg az egész világ körül mostanában.
Egyugyanaz a harc a burzsujok ellen.
Hogy ezen a frontrészen harcolsz -e vagy máson, az nem különbség.
A Vörös Hadsereg mindenütt a mi hadseregünk.
Ezt mondta az Öreg.
Igaz -e?
JÁNOS
(mint fent):
Igaz.
JÜTTGEN
(feláll):
Akkor hát minden rendben van, öreg János.
(Vállára vereget.)
Te csak nem fogsz sopánkodni, mint az a hülye Ligeti, aki nem tudja , melyik pályaudvar után vágyódjék haza?
Jó éjszakát, Gánja.
Iparkodj az éjjel megvigasztalni ezt az embert.
(El.)
Szünet. János és Gánja mozdulatlanul hallgatnak
JÁNOS
(hirtelen ököllel az asztalra csap. Gorombán):
Hát te is mit lógatod az orrod?
Hallottad, hogy nem masírozunk!
GÁNJA
(összerezzen, behunyja szemét, mint aki erőt gyűjt. Aztán nekiszánva magát, az asztalhoz lép. Halkan, bizonytalanul, óvatosan kezdi):
János... én mégis azt hiszem . .. neked . . . neked . . . haza kellene menned.
JÁNOS
(felüti fejét, magánkívül mered Gánjára):
Megháborodtál?
GÁNJA
(nem néz fel. Nagyon szelíden):
Egymagádban könnyebben is átvághatnád magad Magyarországig.
JÁNOS
(ordít):
Mit beszélsz te?
Mit locsogsz?
Minek nézel te engem?
Megszökjek?
GÁNJA
(lassan felveti tekintetét, ravaszul, mintegy lesben):
Hiszen Magyarországban is kitört a forradalom!
Hát ott nem kellenek -e vörös katonák?
Nem kell -e ott olyan ember, mint te vagy?
JÁNOS
(magánkívül):
Hallgass!
Elég volt!
GÁNJA:
Hát nem azt mondta az Öreg, hogy egyugyanaz a front van csak innen Budapestig?
Egyugyanaz a harc itt és ott?
JÁNOS
(felugrik és ütésre emeli öklét):
Fogd be a szád!
GÁNJA
(feláll, kissé hátrál, hunyt szemmel várja az ütést):
Eggyel több vagy kevesebb, az itt nem számit.
JÁNOS
(szomorúan):
Hogy tudsz igy beszélni, Gánja?
Mit szólnának az elvtársak?
GÁNJA
(felnyitja szemét. Arcán most már bizalom ül. Megragadja János karját):
Semmit!...
Semmit!...
Semmi rosszat se szólnának.
Nem tudnak és nem hisznek el semmi rosszat.
Hiszen ismernek téged...
(Miközben mindketten visszajönnek az asztalhoz és János megint leül.)
Azt fogom mondani, hogy az éjjel banditák vertek agyon.
Nekem mindenki el fogja hinni.
JÁNOS
(kezébe hajtja homlokát):
Mit gondolna rólam az öreg?
GÁNJA
(mögéje lép, hogy János ne láthasson az arcába):
Csak jót gondolna, hisz nem tud rólad semmi rosszat...
És te a magyar vörös hadseregben harcolsz majd ... odahaza.
JÁNOS
(némán rázza fejét).
GÁNJA
(hátulról átöleli. Hangja remeg a fájdalomtól):
Pistuka nemsokára hét éves lesz már.
Gondold el csak . .. hogy felnő.
Nincs neki apára szüksége?
JÁNOS
(eltakarja arcát).
GÁNJA
(arcát a férfiéhez szorítja):
Két hét múlva ott ültök Mezőladányban az eperfa alatt...
Húsoddal ...
(könnyes szemmel suttog)
Telt piros orcái vannak, fehér, dombos melle... te mesélted nekem...
Jó dolgod lesz nála...
( Szava elakad, szemét elfutja a könny.)
JÁNOS
(fejé, mintha nem bírná a terhet, az asztalra borul.)
GÁNJA
(forrón suttog a fülébe):
Öt évig élt egyedül Ilus.
A falusi jegyző . ..
Ugy -e magad mondtad, hogy azt csinálja az asszonyokkal, ami neki tetszik.
JÁNOS
(felül. Hirtelen megtörli szemét).
GÁNJA
(uj rohamra indul, unszolva, nógatva):
Én majd vezetlek.
Mutatok olyan utat az erdőn keresztül, ahol senki meg nem lát.
És holnap reggel tulvagy a határon...
János!...
JÁNOS
(töprengve):
Magyarországban csak most kezdik az elvtársak a forradalmat.
Hijján lesznek még tapasztalt embereknek.
Nekünk se volt elég tapasztalatunk.
Annak nagy ára volt.
GÁNJA:
Persze...
Te ott sokat segíthetnél, János.
JÁNOS:
Talán többet is mint itt.
GÁNJA:
Gyere János gyorsan!
JÁNOS
(nem mozdul):
Mit is számit itt az a pár magyar ebben a roppant vörös hadseregben...
Talán még a divízióban sem!
GÁNJA:
Gyere János!
JÁNOS:
És egy ember! ... egy egyetlen ember!
GÁNJA:
Hamar!
(A ládához fut, nagy sietséggel parasztsubát és süveget vesz ki, Jánoshoz lép vele.)
JÁNOS
(meghőköl, elfordítja fejét és ismét karjára hajtja).
GÁNJA
(forró fájdalommal):
Gyere hát, gyere gyorsan, aranyom.
Kedvesem.
Gyere!
(El fujja a gyertyát.)
Mozgás a sötétben. Szünet. Kívül lövés dördül. Zaj. Azután újra több ember mozgása hallik a szobában. Gyertyát gyújtanak. Három asszony sebesülten hozza PJÓTR-f. ANTIPOVNA is velük jön. Pjótr visszahanyatlik. Antipovna felemeli fejét.
ANTIPOVNA
(teljesen megváltozott. Merev az arca és hangja kemény, mint a kő):
Ide az ágyra.
Hozd ide a komódról a kosarat.
A gyerekpöndölyöket.
Add ide!
(P jótr fölé hajol, felnyitja ingét és igyekszik a vérzést elállitani.)
Pjótr!
Élsz még?
1. ASSZONY:
Itt a Nina Nikolájevna háza előtt kapta a második golyót.
ANTIPOVNA
(sötéten):
Ki lőtt rá?
2. ASSZONY:
Senki sem látta.
De még itt kell neki lennie.
Az asszonyok lesik és keresik.
3. ASSZONY:
Akkor még tudott beszélni Pjótr.
Üldözték, mondotta és a kőbányánál kapta az első golyót.
De még elbújt és egész a faluig jött.
És akkor itt . . .
ANTIPOVNA:
Ki volt?
1. ASSZONY:
A mi uccánkban.
Egy kertből.
3. ASSZONY:
Mondani akar valamit Pjótr!
ANTIPOVNA
(föléje hajol):
Beszélj, galambom.
Beszélj.
Teérted tizen fognak megdögleni, fehér kutyák!
Tizen!
Ezt fogadja neked Antipovna.
Beszélj!
PJÓTR
(suttogva mond valamit).
ANTIPOVNA:
Megmondani az öregnek... rögtön...
Mit?
Mit kell megmondani?
A Nyulhegyet?
Egész?... meddig ?...
Meddig ?...
PJÓTR
(hallgat).
ANTIPOVNA:
Beszélj!
2. ASSZONY:
Hiszen nem tud!...
ANTIPOVNA:
Muszáj neki... meddig? ...
Igen.
Megértettem.
Még mit?
Mondd!
Három skatulya.
Három . ..
Kinek?
Hová?
(Visszafekteti fejét.)
Meghalt.
(Az asszonyok keresztet vetnek. Egyikük zokogva térdre borul).
ANTIPOVNA
(nézi Pjótrt):
Tizet... érted ... tizet!
Légy nyugodt.
Egy perc múlva az öreg mindent tudni fog.
(Megigazítja fejkendőjét és kimegy. Kis szünet múltán az ajtóban Szása jelenik meg.)
SZÁSA
(az ágyra mutat):
Pjótr?
(Senki sem felel.)
Meghalt?
(Senki sem felel.)
Szása a sarokba megy, felveszi János fegyverét, fagyos nyugalommal megnézi, töltve van-e és kimegy.
Harsány trombitaszó hallatszik az uccáról
FÜGGÖNY
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE