Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Hunyady Sándor
Nyári zápor
Keletkezés ideje
1941
Felvonás
3
Jelenet
33
Megszólalás
907
Mondat/Sor
2187
Szó
10495
MÁSODIK FELVONÁS
1. KÉP
Szín: ugyanaz, mint az első felvonásban. Néhány órával később, az éjszaka közepén. Sötét van, csönd, kintről tücsök ciripelése hallatszik. Majd egy alak besuhan a hallba. Megáll elöl, oldalt, nem lehet látni, hogy kicsoda.
1. JELENET
György, Laci
GYÖRGY:
(úgy öltözve, ahogy előbb volt, bejön, tapogatózik a falnál, felgyújtja a villanyt. Hunyorog egy kicsit a fölragyogó fényben, aztán meglátja Lacit. A fiú volt az, aki az előbb bejött. Meglepetten)
Te itt vagy?
LACI:
(a szmoking nadrág még rajta van, de a kabátját már levetette. Fehérbabos kék dressing gown-t visel)
Igen, apám!
GYÖRGY:
Azt hittem, hogy már régen lefeküdtél.
LACI:
Le akartam feküdni.
De aztán mégis ébren maradtam.
GYÖRGY:
Miért?
LACI:
Éppen a zsalut akartam betenni, amikor megláttam, hogy apám lent sétál a kertben.
Erre kikönyököltem az ablakon és néztem, mit csinál.
GYÖRGY:
(szigorúan)
Leskelődtél utánam?
LACI:
Nem leskelődtem.
Csak néztem.
Szeretem nézni magát, apa!
GYÖRGY:
(megveregeti a fiú arcát)
Jól van, Laci!
Eleget néztél.
Most már feküdj le.
LACI:
Sokáig könyököltem.
Már fájt a könyököm a könyökléstől.
Nem értettem, hogy mit akar apám a kertben.
Aztán láttam, hogy le tetszik hajolni, kavicsokat tetszik fölszedni és a kavicsokkal dobálni tetszik az egyik ablakot!
GYÖRGY:
(haragszik)
Mégis leskelődtél utánam!
LACI:
(vergődve)
Ez nem volt leskelődés, apám.
Csak kínlódás!
(Kitör)
Én tudom, hogy kié az az ablak, amelyikre a kavicsokat tetszett dobálni!
GYÖRGY:
Fogd be a szád!
El akarod fecsegni?!
LACI:
(gavallérosan)
Isten mentsen, apám !
…
(Nem tudja elnyomni a fájdalmát)
De millió ablak van a világon!
Miért éppen ezt az egyet tetszett kiválasztani?!
GYÖRGY:
(megsajnálja a fiút)
Féltékeny vagy rám?
LACI:
Kettős érzésem van, apám!
Először, minden nőt odaadnék édesapámnak!
Másodszor mégis nagyon fáj, hogy éppen ennél az ablaknál találkoztunk!
Ez tragédia!
GYÖRGY:
(ravaszul)
Azt hiszed, hogy vén vagyok már?
Hogy nincs jogom az ilyen bolondságokhoz?!
LACI:
Oh, dehogy, apám!
Jól tudom én, hogy ki maga, apám!
Nem is félnék más konkurenciától!
De azt tudom, hogy apával szemben el vagyok veszve !
… Tessék mondani, régen… régen …?
GYÖRGY:
Mit dadogsz?
LACI:
(kinyögi)
Hányszor tetszett már kavicsokat dobálni erre az ablakra?
GYÖRGY:
Becsületszavamra, ma történt először!
(Mosolyogva nézi a fiát)
Nagyon szereted ezt az asszonyt?
LACI:
(lehajtja a fejét)
Titokban akartam tartani!
GYÖRGY:
(legyint)
Mindenki tudja!
LACI:
Kicsoda?
Senkinek nem meséltem!
GYÖRGY:
Erzsébetnek megmondtad, hogy szereted!
A kezét is megkérted!
(A fiú vállára üt).
Jól van, öcsém!
Ha hozzád megy a nő, kiadom az anyai örökrészedet!
LACI:
Ne kínozzon, apám!
Fütyülök a részemre!
Csak hülyeségből beszéltem róla Erzsébetnek!
GYÖRGY:
(barátságosan megfogja a fia fülét)
Föl a fejjel, gyerek!
Ne félj, nem vagyunk konkurensek a nőnél!
A te érdekedben dobáltam kavicsot az ablakára!
LACI:
Nem értem, apám!
GYÖRGY:
Mindjárt megérted !
…
(Magyarázón)
Mondhatnám, hogy bújj el valahol és hallgasd meg, amit Erzsébettel beszélek!
Mert mindjárt idejön, hogy rólad csevegjünk!
De azt hiszem, jobb ha itt maradsz és látod is.
Hiszen a te dolgodban szeretnék valahogy dűlőre jutni…
(Jobbra néz)
Na!
Itt is van már Erzsébet!
2. JELENET
Voltak, Erzsébet
ERZSÉBET:
(valami nagyon finom, de azért rendkívül diszkrét pongyolában van. A lábán papucs. A frizurája is éjszakára való. Besiet jobbról. Amikor meglátja Lacit, meghökken, vissza akar fordulni, majd mégis előrejön. Laci felé, bosszúsan)
Maga is itt van?
LACI:
(keservesen)
Itt!
Kezitcsókolom.
(Meghajlik.)
ERZSÉBET:
(Györgyhöz, élesen)
Maga agyalta ki, hogy hárman legyünk?!
GYÖRGY:
Nem.
A fiú gyanakodott rám.
Leskelődött.
Rajtacsípett, amikor az ablakát hajigáltam!
Meg kellett mondanom az igazat!
Szörnyen szenvedett szegény gyerek !
… Azt hitte, hogy nekünk kettőnknek… egymással …!
Szóval, ki kellett tálalnom!
ERZSÉBET:
Ejnye, de kellemetlen!
GYÖRGY:
Mért kellemetlen?
Essünk túl rajta!
ERZSÉBET:
(idegesen)
Micsodán?!
GYÖRGY:
Azon, aminek a nyitányát már lejátszottuk.
Maga megmondta, hogy Laci megkérte a kezét.
Én rögtön csatlakoztam hozzá!
Most pedig…
(gesztussal Laci felé)
… az érdekelt személy előtt megismétlem: Kérem, hallgassa meg a fiamat!
Legyen a felesége!
LACI:
Apám!
ERZSÉBET:
(elhűlve)
És ezt most is komolyan mondja?
GYÖRGY:
Komolyan!
ERZSÉBET:
(elnyomott ingerültséggel)
Egész komolyan?
GYÖRGY:
Nem szoktam visszavonni a szavamat!
ERZSÉBET:
Meggondolta?
GYÖRGY:
Meg!
És maga?
ERZSÉBET:
Én most gondolkozom!
(Nézi a fiút.)
GYÖRGY:
(feszülten figyeli az asszonyt)
Nos?
ERZSÉBET:
(kis szünet után, mintha a férfin akarna bosszút állni)
Hát kérem, rendben van!
Döntöttem!
GYÖRGY:
(türelmetlenül)
Nos?!
Nos?!
ERZSÉBET:
Tetszik nekem a fia!
Feleségül megyek hozzája!
LACI:
(oldalt áll, szinte haptákban, most sem mozdul, csak a hang buggyan ki belőle, kamaszos rajongással)
Köszönöm szépen!
Kezitcsókolom!
ERZSÉBET:
Nagyon szívesen!
Szóval, rendben vagyunk?!
GYÖRGY:
(ingerülten)
Tökéletesen!
ERZSÉBET:
És mi fog most történni?
GYÖRGY:
Aminek ilyenkor történni kell!
(Kissé gúnyosan)
Egyedül hagyom a szerelmes mátkapárt!
ERZSÉBET:
(ijedten)
Komolyan mondja?
GYÖRGY:
Komolyan mondom!
Mert azt olvasom le az orráról, hogy maga szeretne egyedül maradni a gavallérjával!
ERZSÉBET:
Na, ha ezt olvassa le rólam, akkor csakugyan jó, ha elmegy!
(Gesztussal)
Isten áldja!
GYÖRGY:
(a fiához)
Nahát Lacikám, vigyázz magadra!
Mert ez a szép tündér ettől a perctől kezdve a menyasszonyod!
(Gyorsan kimegy.)
3. JELENET
Erzsébet, Laci
LACI:
(leroskad egy fotelbe, mint akit letört a nagy szenzáció)
ERZSÉBET:
(jó messzi a fiútól, egy kanapéra ül. Nézi Lacit)
Fázik?
Úgy reszket, mint a kocsonya!
LACI:
Nem fázom!
Csak egy kicsit össze vagyok kavarva!
Azt sem tudom, hogy fiú vagyok vagy lány!
ERZSÉBET:
(malíciával)
Remélem, hogy fiú.
LACI:
Én is remélem!
Mert most már fontos!
(Törli a homlokát.)
ERZSÉBET:
(szánakozva)
Vegyen jó mélyen lélegzetet!
Adjak egy pohár vizet?
LACI:
Köszönöm, már rendben vagyok!
(Föláll)
ERZSÉBET:
Nézze kérem, oltsa el a nagy csillárt!
Bánt a nagy világosság!
LACI:
(hátramegy a falhoz, megcsavarja a kapcsolót. Félhomály. Csak egy kis állólámpa ég a dívány mellett, amelyen Erzsébet ül. Ebben a pillanatban távoli mennydörgés hallatszik, villám fénye hasít végig a szobán.)
ERZSÉBET:
Vihar van?
LACI:
(kinéz)
Még nincs, de már jön!
(Élénken, mint egy kitűnő diák)
Megjegyzem, néha olyankor is villámlik, amikor csillagos az ég!
Nem minden elektromos kisüléshez kell föltétlenül vihar!
ERZSÉBET:
Jó ez a kis villámlás, mi?!
Legalább beszélgethetünk az időről.
LACI:
Jaj, ne csúfoljon!
Ha tudná, mit érzek!
ERZSÉBET:
Tudom!
Meg van ijedve!
Túlságosan nagy adagot kapott belőlem!
Szerette volna a kisujjamat!
Én pedig egészen a nyakába estem!
LACI:
Éppen ez az isteni!
Csak nem tudom, hogy ilyenkor mit kell csinálni!
Mondja meg maga!
ERZSÉBET:
Én mondjam meg?
LACI:
Hát persze, maga az…
ERZSÉBET:
(közbevág)
Igaz!
Én vagyok az idősebb!
LACI:
Ó!
Dehogy!
De maga már tudja!
Mert maga már volt vőlegény!
ERZSÉBET:
(komolyan)
Téved!
Sok mindent csináltam életemben.
De vőlegény még nem voltam soha!
LACI:
(nagy kínban)
Menyasszonyt akartam mondani!
Nem mindegy?
ERZSÉBET:
(bólint)
Lehet, hogy mindegy!
LACI:
Várjon, megmagyarázom, hogy vagyok most!
Észrevette már, hogy amikor az asztalra tesznek egy egész, nagy, kerek tortát, senki nem meri megszegni?
Így vagyok én is.
Nem merek belékezdeni ebbe a gyönyörű, nagy tortába!
(A nőre mutat.)
ERZSÉBET:
(nevet)
Micsoda gyerek!
Mikor álmodott utoljára a tejszínhabról?
LACI:
(férfiasan)
Soha!
ERZSÉBET:
(megindulva)
Jöjjön!
Üljön ide!
(A díványra mutat, maga mellé.)
LACI:
Oda?
ERZSÉBET:
Igen!
Fél tőlem?
LACI:
(szenvedélyesen)
Én?!
Magától?!
(Az asszony mellé ül.)
ERZSÉBET:
(nézi a fiút)
Milyen szép fiú maga!
Milyen tiszta a szeme!
Ha tudná, micsoda értéke van az ifjúságának !
… Borzasztóan tetszik nekem!
LACI:
(haldokolva)
Erzsébet!
Erzsébet!
(Lecsúszik a pamlagról az asszony lába elé. A pongyolája szegélyét az ajkához emeli, mint egy rabszolga.)
ERZSÉBET:
Nem is olyan ügyetlen, maga zsivány!
(Gyöngéden fölemeli a fiút, úgy, hogy az térdel előtte. Halkan)
Tudom, hogy maga meg van ijedve.
De én még magánál is jobban félek!
LACI:
(suttogva)
Amíg engem lát, Erzsébet, ne féljen semmitől a világon!
ERZSÉBET:
(halkan)
Saját magamtól félek!
(A hangja lassan áttüzesedik, inkább önmagának, az érzékeinek és a lelkiismeretének beszél)
Mert csak egy hajszál választ el, hogy romlott asszony legyen belőlem!
LACI:
(rimánkodva, rekedten)
Legyen romlott asszony, Erzsébet!
ERZSÉBET:
(borzongva)
Lehet, hogy az volna a jó!
… Hogy egy ilyen év, egy óra, egy perc, tíz hosszú életet megérne!
(Fölnéz az égre)
… Szent angyalok, segítsetek meg!
(Küszködik magával, végre nagyot, boldogat sóhajt.)
LACI:
(aggódva)
Most valami nagy baj történt!
ERZSÉBET:
(megkönnyebbülten)
Ó, dehogy!
Csak örülök, mert megfogtak az angyalok, nem engedték, hogy elmerüljek!
LACI:
Miféle angyalok?
ERZSÉBET:
A jó angyalok!
Akik mindig fülelnek és ha valaki segítségért kiált, odarepülnek!
LACI:
Engem ezek az angyalok bosszantanak!
Most valami zűrt csináltak nekem!
ERZSÉBET:
(egészen megváltozott a hangja, meleg, derült, gyöngéd, szinte anyai)
Ne haragudjon rájuk, fiacskám!
Magával is jót tettek ezek az éber angyalok!
Nem engedték meg, hogy olyan dolog történjen velünk, ami nagyon rossz lenne később !
…
LACI:
(aggódva)
Kiábrándult belőlem?!
ERZSÉBET:
Inkább nagyon is megszerettem!
Úgy szeretem, mint egy szelíd, nagy tó a vadkacsát, amelyik egy pillanatra leszáll rá és megérintette a hullámait!
LACI:
(elégedetlenül)
Ez a tó dolog nem tetszik nekem!
ERZSÉBET:
Ne beszéljen!
Hunyja be a szemét!
Hálából megcsókolom!
Mert hiú vagyok, mert büszke vagyok rá, hogy megtetszettem egy kicsikét magának!
(Gyöngéden megfogja a fiú fejét és megcsókolja az arcát, de minden érzékiség nélkül, mintha a mamája lenne.)
4. JELENET
Voltak, Edith
EDITH:
(fiatal lányoknak való intézeti, fehér puplin hálópizsamában van, ahogy az ágyból kiugrott. Már egy pillanattal előbb bejött, csak nem vették észre. Látta a csókot. Megdöbbenve áll, némán, a látvány szörnyű kínos lehet neki.)
ERZSÉBET:
(észreveszi a lányát, meghökken, ijedt, bosszús)
Mi az?
Ki az?
Te vagy az?
(Föláll, meggyújtja a csillárt)
… Ma éjszaka senki sem fekszik le ebben a házban?
Mit keresel itt?
EDITH:
Magát, mama!
ERZSÉBET:
Mit akarsz tőlem?
EDITH:
Villámlott és mennydörgött!
Félek a villámlástól!
Fölriadtam és bementem a mama szobájába, hogy ott aludjak tovább.
Nem találtam az ágyában mamát.
Gondolkoztam, hogy hova tűnt.
A csigalépcsőn égett a villany.
A lámpa mutatta az utat és idevezetett!
ERZSÉBET:
(idegesen)
Most azt hiszed, hogy az anyád léha asszony, aki éjszaka ki szokott osonni a szobájából, hogy fiatalemberekkel csókolózzék!
EDITH:
(szárazon)
Nem hiszek semmit, mama!
Mindenkinek lehetnek olyan magánügyei, amikhez másnak semmi köze!
De azért nagyon rosszul esett, amit láttam.
Jobban szerettem volna nem látni!
El is akarom felejteni!
De félek, hogy nagyon sokáig fog tartani, amíg elfelejtem !
…
ERZSÉBET:
(idegesen)
Ne akarj semmit elfelejteni!
Amit láttál, szabályos dolog volt!
Laci a vőlegényem!
Feleségül megyek hozzája!
EDITH:
(spontán)
Lehetetlenség!
ERZSÉBET:
Lehet, hogy furcsa, de igaz!
Már az apjával is megbeszéltük!
EDITH:
Ez borzasztó!
ERZSÉBET:
Remélem nincs kifogásod ellene, hogy férjhez menjek!
Te rágtad mindig a fülemet, hogy még nagyon fiatal vagyok, férjhez kellene mennem!
Hát most megteszem!
EDITH:
(Lacira mutat, fölháborodva)
És ez a srác lesz a mostohaapám?
LACI:
(sértődötten)
Pardon!
Nem vagyok srác!
EDITH:
(csúfolódva)
Hanem micsoda?
Felnőtt ember?!
Mondja, mióta borotválkozik?
ERZSÉBET:
(Edithhez)
Most jutott eszembe!
Jó, hogy itt vagy!
Legalább egy füst alatt elintézhetjük a te részedet is!
EDITH:
(gőgösen)
Nekem nincs semmi részem, mama!
ERZSÉBET:
Azt hiszed?
Tévedsz!
(Lacihoz)
Kérem, keresse meg az apját!
Nem hiszem, hogy már aludna.
De ha alszik, költse föl és azonnal hozza ide!
LACI:
(szolgálatkészen)
Parancsára!
Kezitcsókolom!
(Kimegy.)
5. JELENET
Erzsébet, Edith
EDITH:
Nem tudom, mi szükség van itt az apára!
Hogy ő is igazolja, amit a mama mondott?!
Fölösleges!
Nagyon el vagyok szomorodva!
De azért tanú nélkül is elhiszem, amit a mama mond!
ERZSÉBET:
Ne tedd magad, hogy nem sejtesz semmit!
Tudom, hogy mi van közted és a vőlegényem apja között!
Ez a te részed!
Vagy talán tagadni akarod?!
EDITH:
(lehajtja fejét)
Nem tagadom le!
Tök szerelmes vagyok abba az emberbe!
ERZSÉBET:
(kíváncsian)
Mióta?
EDITH:
Kilenc éves lehettem, amikor beleszerettem.
ERZSÉBET:
Hogyan kezdődött?
EDITH:
Nem tudom már!
Lehet az mama, hogy vannak kis bikák, akik saját maguk szeretnék kiválasztani a torreádort, aki leszúrja őket?
ERZSÉBET:
Még jó, hogy én az ilyen kacskaringókat nem értem!
Azt mondd meg, bizonyos vagy benne, hogy szereted?!
Mert az ember sokszor téved saját magában.
EDITH:
Bizonyos vagyok benne, mama!
ERZSÉBET:
Miből gondolod?
EDITH:
Kicsit pikáns!
Szégyellem megmagyarázni!
ERZSÉBET:
Próbáld meg!
Az anyád vagyok!
EDITH:
(gondolkozás után)
… Azt komikusnak találnám és utálatosnak, hogy… például Jenővel, vagy akármilyen más férfival együtt aludjak … Irtózom tőlük !
… Vele pedig boldogan aludnék együtt, akármilyen picinyke ágyban!
ERZSÉBET:
Hallgass!
Tudod, milyen csúf, hogy ilyen dolgok járnak a fejedben?!
EDITH:
Tudom, mama!
De akarattal mondtam a legcsúfabbat.
Gondolok szebb dolgokra is!
ERZSÉBET:
Inkább azokról beszélnél!
EDITH:
Kár lenne az időért, mama!
" Ő "… egyelőre nem nagyon érdeklődik irántam!
Azt hiszem várnom kell tíz, tizenöt évig, amíg hozzáfejlődöm!
ERZSÉBET:
Csacsi vagy!
Nagyon tetszel neki!
El van kábulva az ifjúságodtól!
EDITH:
Ezt ő mondta, személyesen?
Vagy csak a mama tippelt?!
ERZSÉBET:
Ő maga mondta!
EDITH:
A hátam mögött?
ERZSÉBET:
(elmosolyodik)
Igen!
EDITH:
(töprengve)
Miért a hátam mögött beszélt?
Mért nem a szemembe mondta?
ERZSÉBET:
Régimódi ember!
Tartja magát a formákhoz !
… Ne törődj vele !
… Az a fontos, hogy minden rajtad múlik.
Ha akarod, hat hét múlva a felesége vagy!
EDITH:
Jaj de örülök!
Milyen pazar meglepetés!
ERZSÉBET:
Nem veszem észre, hogy olyan borzasztóan örülnél!
EDITH:
Pedig örülök!
Nem mondom, egy kis átmenet jó lett volna!
Kicsit félek, hogy ilyen hamar vége lesz a legényéletemnek!
ERZSÉBET:
Ha félsz, még visszatáncolhatsz!
Még nem késő!
Gondold meg, kicsikém, alaposan!
(Szorongva vár, érzik, azt szeretné, ha a lánya visszavonulna.)
EDITH:
Hogy visszatáncoljak?
(Hirtelen ötlettel számolni kezdi a pizsamája gombjain)
Igen… nem… igen… nem… igen!!
(Egyre jobban tetszik neki a dolog)
… Nem táncolok vissza!
ERZSÉBET:
(kissé féltékenyen)
Miért olyan nagyon jó?!
EDITH:
Mert nagyon kíváncsi vagyok!
És nagyon szégyellnék visszatáncolni!
… Egy kicsit még mindig félek…
(Keresztet vet)
Majd csak megsegít az Isten!
Én mindenesetre igyekezni fogok, hogy jó tanuló legyek, jól vizsgázzak és a tanárom meg legyen elégedve velem!
ERZSÉBET:
(gyanakodva)
Ez megint micsoda?!
Csak tudnám, hogy mikre gondolsz, amikor ilyen virágnyelven beszélsz!
(Az ajtó felé)
… Na, végre!
(A két férfi belép.)
6. JELENET
Voltak, György, Laci
LACI:
Nem aludt még apa!
Keresztrejtvényt fejtett!
ERZSÉBET:
(szemrehányóan)
Volt hozzá nyugalma?
GYÖRGY:
Albromin helyett vettem be azt a keresztrejtvény.
Idegcsillapítónak!
ERZSÉBET:
Nem tudom, miért van szükség itt orvosságra.
Minden a legremekebbül megy!
Én rendbe jöttem Lacival!
És a maga ügye is rendben van a kislányommal!
GYÖRGY:
(megdöbbenve)
Igazán?!
ERZSÉBET:
Bizony, igazán!
Edith bevallotta, hogy kilenc éves kora óta szereti magát.
És nincs más vágya, mint hogy sürgősen a felesége legyen!
(Foghegyről)
Azt hiszem, hogy valami rendkívüli szakembert sejt magában szegényke!
LACI:
(izgatottan közbevág)
… Én ővele…
(Erzsébetre mutat)
… és maga ővele!
(Edithre és az apjára int)
Óriási!
GYÖRGY:
(a fiúhoz)
Kinevetsz?!
LACI:
Dehogy nevetem ki!
Maga all right, apám!
(Edithre néz)
De ő?!
Ő engem lesrácozott!
És most mit mondjak én?!
Egy gimnazista lesz a mostohaanyám!
EDITH:
Ez igaz!
Még nem érettségiztem!
(György felé)
Nagy baj ?!
…
(Élénken)
Az sem baj, hogy pizsamában vagyok?!
Ha akarja, fölszaladok a szobámba és egy perc alatt átöltözöm arának!
GYÖRGY:
(hápog, dadog, felelni sem tud zavarában)
ERZSÉBET:
(a lányhoz)
Ne legyél olyan tüzes, Edith!
Ő még nem nyilatkozott!
(György felé)
Ez az utolsó pillanat!
Most még megmagyarázhatja, hogy tévedett, köszöni szépen, nem kér belőlünk!
EDITH:
(Györgyhöz, ijedten)
Kérem szépen, le ne csúsztasson most, mikor már kompromittáltam magam!
Nem tudnék többet a mama szemébe nézni, annyi mindent elkotyogtam neki!
GYÖRGY:
(melegen)
Nem csúsztatom le!
Csak azért dadogok, mert a saját erőmben vannak kételyeim.
Elég jó leszek -e magának?!
ERZSÉBET:
(Györgyhöz)
Igyekezzék és akkor elég jó lesz neki!
GYÖRGY:
Hát ez megnyugtató!
(Komolyan)
Igyekezni fogok!
ERZSÉBET:
(a fiúhoz)
Kedves Lacikám!
Mi ketten zavarunk itten!
Adjunk egy ismerkedési félórát a gyerekeknek… Most már fölkísérhet a szobámba.
Akar egy barackot?
LACI:
(lelkesen)
Akarok!
EDITH:
(gyorsan)
Ni, hogy örül a baracknak a srác!
LACI:
(kiölti a nyelvét Edithre)
Meee!
EDITH:
(szamárfület mutat és ő is kiölti a nyelvét)
Meee!
ERZSÉBET:
(Lacihoz)
Gyerünk!
(Elmosolyodva)
Szerelmem!
(A fiúval együtt kimennek.)
7. JELENET Edith, György
EDITH:
(fölkuporodik a kanapéra)
Érdekes!
Eddig én szemtelenkedtem magával!
És amióta a dolog kezd komolyodni, úgy félek, mint egy mezei nyúl!
(Leesik a lábáról a papucs).
GYÖRGY:
(fölemeli a papucsot és nagyon gyöngéden ráhúzza a lány lábára)
EDITH:
Milyen jó keze van.
Milyen mesterien csinálta!
GYÖRGY:
Ahogy a papucsot föladtam?
Hát lehetett volna ezt rosszul is csinálni?!
EDITH:
De mennyire!
Csinálhatta volna úgy, hogy megijedek és elszaladok.
Kérem, vigyázzon!
Higgye el, hogy a legpicibb érintés is olyan fontos ilyenkor, mint egy egész nagy operáció!
GYÖRGY:
Ne juttassa az eszembe, drágám, mert egy vasat sem fogok érni a lámpaláztól!
EDITH:
Kezdje velem az ábécén!
Mert akármennyit járt a szám, esküszöm, hogy még egészen naiv csikó vagyok!
GYÖRGY:
Ne féljen!
Olyan óvatos leszek, mint egy stréber sebész- professzor, akit azzal bíztak meg, hogy vegye ki a királykisasszony manduláit!
(Leül)
Látja, milyen messzi ültem le?!
Beszélgessünk!
Hogy képzeli az életünket?!
EDITH:
Egyszerű.
A jövő héten megesküszünk és elutazunk valahová!
Mondjuk egy puszta szigetre, ahol csak ketten vagyunk.
Nem maradunk sokáig a szigeten, mindössze két-három évig.
Akkor, mint egy hosszú nyaralásból, barnára sülve, visszajövünk az emberek közé…
GYÖRGY:
(közbevág)
És maga elkezd flörtölni a barátaimmal!
Minden héten másik gavallért kell majd agyonütnöm!
EDITH:
(elnyom egy kis ásítást)
Jól van.
Ütögesse agyon őket, ez nagyon jól fog esni nekem.
Csak kettőt-hármat hagyjon közülük életben, akikkel majd kacsintok!
(A fejét a kezére hajtja, a szemét behunyja, jobban kinyújtózik a kanapén, néhány pillanat múlva el is szunnyad.)
GYÖRGY:
(föláll, sétálva beszél)
Most mind a ketten tréfáltunk.
Pedig félek, hogy ilyenformán fog alakulni az életünk !
… A puszta szigeten remélem, hogy még megállom a sarat, mert, ahogy a mamájának ígértem, szörnyen igyekezni fogok… Ámbár drukkolok, hogy nem túl jól festene rajtam a paradicsomi állatbőr és csak másodosztályú Ádám leszek… Hanem később ?!
… Drága kis lányom, maga még sokáig fölfelé megy, én pedig lefelé ballagok máris!
Magában egyre gyűlik az energia, bennem pedig mindennap kevesebb lesz a nyersanyag!
Nem sok idő múlva odajuthatunk, hogy ha megfeszülök sem tudok egyebet adni, mint bölcsességet és ékszereket.
Maga pedig virágzó asszony lesz, gyümölccsel teli fa, akinek nem bölcsesség kell, hanem egy izmos kertész, aki leszedi az almáját!
Nincs igazam?
(Közel ér a kanapéhoz, a lányra néz, meglepetten)
Hisz ez elaludt!
(Föléje hajlik)
… Hisz ez hortyog!
(Megérinti a lány vállát)
Halló, menyasszony!
Ébredjen!
EDITH:
(fölriad, nyújtózik egyet, röstelkedve)
Aludtam?!
GYÖRGY:
Aludt bizony!
Mialatt én a vőlegényi szűzbeszédemet szónokoltam!
EDITH:
Haragszik?
GYÖRGY:
Egy kicsit meg vagyok sértve!
EDITH:
Ne haragudjék!
(Megdörzsöli a szemét)
… Ezentúl éber leszek és figyelek!
GYÖRGY:
(meleg részvéttel)
Hagyja, drágám!
Ne dörzsölje ki az álmot a szeméből!
Menjen és feküdjön vissza az ágyacskájába!
EDITH:
Hát lehet?
Nem muszáj a menyasszonynak negyvennyolc óráig étlen-szomjan virrasztania a boldogságtól?!
GYÖRGY:
(mosolyog)
Dehogy muszáj, kicsikém!
EDITH:
Jaj de jó!
Bevallom, hogy alaposan el vagyok ázva!
GYÖRGY:
Menjen!
Hajnalodik.
Hűvös kezd lenni.
EDITH:
(föláll a kanapéról)
Jól van!
Megyek.
(Ásít)
És most kérem a búcsúcsókot!
GYÖRGY:
(mozdulatot tesz, hogy nekimegy a lánynak és összecsókolja, majd megfékezi magát)
Nem lehet!
Nem akarom!
EDITH:
Miért?
GYÖRGY:
(lehet, hogy ez csak kifogás)
Most dobtam el a szivaromat!
Csupa nikotin a szám!
EDITH:
Igazán?
Jaj, de kár!
Hát majd holnap!
(Búcsúra nyújtja a kezét.)
GYÖRGY:
Most megint megsértett!
EDITH:
Mivel?
GYÖRGY:
Egy szabályszerű menyasszonynak azt kellett volna mondani, hogy…
(tréfás túlzással)
… " mit bánom én, hogy szivarszagú!
Szivarszagúan is szeretem !"
EDITH:
Ezt kellett volna mondanom?!
GYÖRGY:
Igen!
EDITH:
(még jobban túlozva)
Mit bánom én, hogy szivarszagú!
Szivarszagúan is imádom!
(Mindketten nevetnek.)
GYÖRGY:
Jó álmot, kislány!
(Nagy áhítattal homlokon csókolja Edithet.)
EDITH:
(kedvesen, barátságosan)
Jó éjszakát, vőlegény bácsi!
(Elmegy.)
GYÖRGY:
(az ajtóra néz, ahol a lány eltűnt, keserves arcot vág, megvakarja a füle tövét, mint aki érzi, hogy nagy csávába került)
Vőlegény bácsi …!
FÜGGÖNY
2. KÉP
A szín ugyanaz, mint eddig, de most reggel van, két-három nappal az első kép után. Hátul, a teraszon, amelynek ernyőjét süti a nap, megterített asztal látszik. Nem régen reggelizhettek. A szobalány egészen hátul, az asztalnál rakosgat, kimegy, bejön. Egyelőre semmiféle kapcsolata nincs a cselekménnyel, legföljebb hallgatja a párbeszédet, amely elöl folyik. A voltaképpeni színen a Ház asszonya, a Ház ura, Jenő, Gyula és Ilona ül. A Ház ura fehér kukorica nadrágban és lüszter kabátban van, de a hátára mégis rá van téve a nagykendő, bár meleg nyári nap lehet. Most is köt. Hosszú ideig nem szól egy szót sem. A Ház asszonyán könnyű, nyári slafrok , amikor kimegy, nagy karimájú, rongyos, farmer szalmakalapot tesz a fejére. Jenő szörnyen elegáns, mint egy operett talpig fehér nyári gavallérja. A nyakán piros gigoló kendő. Gyula és Ilona fürdőköpenyegben van, most készülnek lemenni a patakhoz.
1. JELENET
A Ház ura, a Ház asszonya, Jenő, Szobalány, Gyula, Ilona
A HÁZ ASSZONYA:
Tíz óra.
És még sem Erzsébet, sem Edith, sem György, sem Laci nem jött le reggelizni!
JENŐ:
Mért sorolta föl a nevüket?
Ez, röviden szólva, a menyasszonyok és vőlegények különítménye!
GYULA:
Alusznak még!
Bizonyosan sokáig ébren voltak éjjel és kettős rendekre fejlődve turbékoltak valahol.
A mama és a fiú itt!
A papa és a kislány kint a kertben!
A HÁZ ASSZONYA:
Mondok valamit!
De nem szeretném, ha pletykát csinálnának belőle!
JENŐ:
(méltatlankodva)
Azt sem tudom, mi az a pletyka!
A HÁZ ASSZONYA:
Én is olyan vagyok, mint minden vénasszony!
Szeretem, ha a népek párosodnak és sokasodnak körülöttem!
Amikor a parádés kocsis elvette a második szobalányt, sírtam a boldogságtól!
De ami most történt, az már émelygős!
JENŐ:
Sőt undorító!
A HÁZ ASSZONYA:
Amikor Erzsébet bejelentette, hogy férjhez megy Lacihoz, leültem ijedtemben.
És amikor öt perc múlva György közölte hivatalosan, hogy feleségül veszi Edithet, majdnem visítozni kezdtem az idegességtől.
JENŐ:
Olyant már láttunk, hogy egy felnőtt asszony eljegyzi magát egy kölyökkel.
Ez csak középszerűen szenzációs.
De hogy ugyanezen a napon az asszony kiskorú leánya gyűrűt váltson a kölyök triplán nagykorú, őszhajú édesatyjával !
… Ez már perverz!
A HÁZ ASSZONYA:
Ez a helyes szó!
Perverz!
Imádom a vendéget!
De nem bántam volna, ha ezek négyen inkább Balatonfüreden szerelmeskednek össze!
Ha nem sikerül a házasságuk, el fogják átkozni a házamat, mert nálam történt a baj!
JENŐ:
Pedig nem sikerülhet!
A HÁZ ASSZONYA:
(sóhajt)
Én is aggódom!
JENŐ:
Képzeljék el, milyen röhögő kórus fog kialakulni körülöttük az ismerősökből!
Sőt nem is kellenek ide ismerősök!
Vadidegen emberek röhögni fognak rajtuk.
Röhögni fog a hotelportás, amikor majd Erzsébet és Laci, a nászútjukon, házaspár gyanánt fognak megjelenni a recepcióban!
És titokban röhögni fog a pincér Györgyön és Edithen, mialatt kiszolgálja őket egy intelligens pesti vacsorahelyen…
(Gesztussal)
Á, kérem!
A világ meg fogja kontrázni, amit ezek csinálnak!
GYULA:
Én nem vagyok ennyire megijedve.
Mind a négyen gazdagok!
És a világ rendkívül türelmes a gazdagokhoz!
ILONA:
Én pedig szerelempárti vagyok!
Ha jól esik nekik, amit csinálnak – áldásom rájuk!
JENŐ:
(gúnyosan)
Szerelempárti?!
ILONA:
(kicsit ingerült)
… Az vagyok bizony!
Magára sem haragszom, pedig már napok óta suttogja a fülembe, hogy itt szűk a hely, nem lehet mozogni, de majd Pesten, ha nagyon egyedül érzem magam, hívjam föl telefonon, majd megvigasztal és összebújunk és a fürdőszobáját is megmutatja… Kérem ne kacsingasson és ne integessen, hogy vigyázzak!
Régen elmeséltem már az uramnak!
GYULA:
(derülten)
Este, lefekvés előtt mesélte el.
Éppen fogat mostam.
Akkorát nevettem, hogy lenyeltem a szájvizet!
JENŐ:
(megszeppenve, a férj felé)
Idefigyelj!
Megmagyarázom!
GYULA:
Kár a benzinért!
Nekem akarod megmagyarázni, mit jelent, ha egy asszonyt arra főzünk, hogy telefonáljon, amikor egyedül érzi magát?!
(Nevet.)
JENŐ:
(megkönnyebbülve)
Látom, hogy nem értettél félre és nem haragszol!
GYULA:
Dehogy haragszom, pajtás!
Csak akkor dühöngenék, ha féltékeny volnék rád!
(Lesajnálón)
… Csakhogy nem tudok ám féltékeny lenni rád, angyalom!
(Föláll, alaposan megnézi Jenőt)
… Nézlek, nézlek, de akárhogy igyekszem, nem megy a féltékenység!
… Pedig milyen gyönyörű a csábkendő a nyakadon!
ILONA:
(föláll)
Hagyjuk őtet a kendőjével, pucurkám!
Gyerünk fürödni!
(Elmennek, hátul.)
A HÁZ ASSZONYA:
(csatlakozik hozzájuk)
Én pedig horgászom egy órácskát!
(Az asztalnak van támasztva a horgászó botja, fölveszi, fejére teszi a széles szalmakalapot. El, hárman.)
2. JELENET
Jenő, a Ház ura, Szobalány
SZOBALÁNY:
(abban a pillanatban, amikor a távozók eltűntek, bejön, keresztülmegy a színen és igazít valamit az asztalkán, mely elég messzi van Jenőtől)
JENŐ:
(mohón követi szemével a lány mozgását)
Jöjjön ide, Lujza!
(Megtörténik)
… Hozzon egy pohár ásványvizet!
SZOBALÁNY:
(elhozza az ásványvizet, leteszi)
Méltóztassék!
Méltóságos úr!
JENŐ:
(nem iszik)
Most hozzon egy fogpiszkálót!
SZOBALÁNY:
(hozza a fogpiszkálót)
Tessék parancsolni!
JENŐ:
(nem nyúl a fogpiszkálóhoz)
Kérek egy konyakot!
(A szeme kidülled, úgy nézi a lányt.)
SZOBALÁNY:
(kacéran)
Mért tetszik külön küldeni mindenért, méltóságos úr?!
(Nem megy a konyakért.)
JENŐ:
Mert szeretem nézni, ahogy járkál!
Szép a bokája!
SZOBALÁNY:
(szerényen)
Az igaz, hogy eddig még kevesen panaszkodtak a lábamra!
JENŐ:
Azt elhiszem!
Maga a legjobb nő ebben a házban!
SZOBALÁNY:
Ó, méltóságos úr, hiszen olyan gyönyörű hölgyek vannak itt!
JENŐ:
Hölgyek!
Nekem nő kell!
SZOBALÁNY:
(pukkedlivel)
Köszönöm szépen, méltóságos úr!
JENŐ:
Tudja mit?
Holnap nagyon korán hozza föl a szobámba a reggelimet!
SZOBALÁNY:
(szolgálatkészen)
Hány órakor?
JENŐ:
Mondjuk… éjfél után egy és kettő között!
Megértett?!
SZOBALÁNY:
(egyszerre elkezd szögediesen és másféleképp is tájszólásban beszélni, affektálva húzza a száját)
Mög, méltóságos úr!
Nem estöm a fejöm lágyára!
JENŐ:
(bámul)
Mért beszél egyszerre szögediesen?
Eddig nem beszélt "ö" betűvel!
SZOBALÁNY:
Óvatosságból, kéröm!
JENŐ:
Nem értem!
SZOBALÁNY:
Ugyanis kéröm, sejtögetöm, hogy az öreg méltóságos úr nagyot hall, de félök, hogy a szájamról leolvashatja a beszédömet.
Hát inkább elferdítöm a bötűket!
JENŐ:
(gesztussal)
Süket, akár az ágyú !
…
(Sürgetve)
Na!
Gondolkozzék!
SZOBALÁNY:
Töröm a fejömet… De nem szeretöm az ilyen rövid, nyári dógokat, kéröm!
JENŐ:
Lehet ez hosszú is, Lujza!
Hosszú, téli dolog!
Én régi gyémántköszörűs vagyok.
Hátha eszembe jut színésznőt csinálni magából!
SZOBALÁNY:
Jau vóna, méltóságos úr!
Szegény lánynak egy kis segítség.
A méltóságos úr is kedvemre való.
Látom minden reggel, úgy fekszik a selyemköntösibe, mint egy festmény… a holmija is olyan gusztusos, a szép cipői a sámfán, az ezüst keféje, a krokodilusbőr táskája… belé lehetne bolondulni a méltóságos úr holmijába… És mégsem megy kéröm.
Félök!
JENŐ:
Mitől fél?
SZOBALÁNY:
Mögláthatnak!
Fölriadhat valaki, ahogy lábom alatt reccsen a parkett.
Jaj kéröm, mégse tessék engöm itt az öreg méltóságos úr tövibe szorongatni!
Hátha mégis mögérti!
JENŐ:
Dehogy érti meg!
Nemcsak süket!
Hanem hülye is szegény!
A HÁZ URA:
(aki mindeddig szorgalmasan kötött, most megszólal. Nagyon nyájasan, boldog kárörömmel)
Időszaki süket vagyok!
Minden héten van egy nap, amikor hallok !
… És amikor hallok, mindent megértek!
(Gonosz örömmel)
Ezt is értettem!
(Kuncog)
Szép lány a Lujza!
(Mindezt úgy mondta el, hogy közben szakadatlanul kötött, csak néha pislogott föl a munkájáról.)
SZOBALÁNY:
Jesszuskám!
(Elszalad.)
3. JELENET
Jenő, a Ház ura
JENŐ:
(ijedten)
Remélem Béla bácsi, nem ad ki?!
Borzasztó kínos volna !
… Hogy éppen én… egy ilyen ember, mint én !
… Egy ilyen tiszta ember !
…
(Dadog.)
A HÁZ URA:
(malíciával)
Amikor ébren vagyok, hallgatok!
De álmomban mindig beszélek!
El szoktam mondani, amit ébren hallottam!
JENŐ:
Az Isten áldja meg Béla bácsi, nagyon vigyázzon !
…
(Hirtelen oldalt fordul, más hangon)
Jó reggelt!
Jó reggelt!
Mátyás király lustái!
4. JELENET
Voltak, Erzsébet, Edith, György, Laci
(A menyasszonyok és vőlegények bevonulnak.)
ERZSÉBET:
Jó reggelt!
Kapunk még reggelit?
LACI:
(hátraint)
Ott van az asztalon!
Ide érzem a tej szagát!
(Hátramegy.)
EDITH:
Jó reggelt, aranyos Béla bácsi!
(Megcsókolja az öreg urat, hátrafut.)
GYÖRGY:
Jó reggelt!
(Erzsébettel együtt hátramegy. Mind a négyen leülnek az asztalhoz, látszik, hogy esznek.)
(A szobalány megjelenik, kiszolgálja őket.)
JENŐ:
(kiabál hátrafelé)
Összebeszéltek, hogy mindannyian egyszerre keltek föl?!
ERZSÉBET:
(hangosan)
Én ébredtem föl a legkorábban.
Aztán átkopogtam a többiekhez.
(Eszik.)
A HÁZ URA:
(babrál a kosarában)
Összegabalyodott a pamutom, Jenő!
(Jenőhöz)
Tartsad a kezedet, hogy legombolyítsam!
JENŐ:
(sértődötten)
De Béla bácsi, ez nőnek vagy gyereknek való mulatság!
Hívja Edithet vagy Lacit!
Én férfi vagyok!
A HÁZ URA:
Azok most menyasszonykodnak és vőlegénykednek!
Te ráérsz!
(Fenyegetően)
Tartsd a kezedet, vagy különben mesélek!
JENŐ:
Jaj, Béla bácsi, ne bántson!
A HÁZ URA:
(kiabál, hátra a teraszra)
Figyeljetek ide egy kicsit, most mesélni akarok!
Volt egyszer, hol nem volt, volt egy gyönyörű szép szobalány, úgy hívták, hogy Lujza !
…
JENŐ:
(rémülten)
Hallgasson, Béla bácsi!
Itt van már a kezem!
(Odatartja a kezét.)
A HÁZ URA:
Az más!
(Ráteszi a pamutot Jenő kezére, gombolyítani kezdi a szálat.)
ERZSÉBET:
(kiabál)
Hogy van tovább?!
Mit csinált az a világszép szobalány?!
A HÁZ URA:
Micsoda szobalány?
EDITH:
(ordítva)
Akiről mesélni tetszett!
A HÁZ URA:
Én nem meséltem soha szobalányokról!
(Jenő felé pislant)
… Na, ki vagyok én?!
JENŐ:
(suttogva)
Köszönöm szépen!
(A társaság befejezte a reggelit, előre jönnek.)
ERZSÉBET:
(egészen közelről az öreg úr fülébe üvölt)
Hol van Judith?!
A HÁZ URA:
Ma füles napom van.
Nem kell kiabálni rám!
ERZSÉBET:
(suttogva ismétli)
Hol van Judith?
A HÁZ URA:
Elment horgászni!
(Föláll)
Én is megyek és nézem!
(Jenőhöz, aki le akarta tenni a kötést)
Le ne tedd!
Gyere velem halat fogni!
(Közben csavarja a fonalat.)
JENŐ:
De én nem akarok halat fogni, Béla bácsi!
A HÁZ URA:
(szigorúan)
Muszáj!
Mert különben mesélek!
(Gombolyítja a fonalat. És a kötésnél fogva, mint egy rabszolgát, kiviszi magával a színről Jenőt.)
5. JELENET
Erzsébet, Edith, György, Laci
LACI:
(fehér nadrágban, fehér nyári szvetterben van, a mellén nagy, piros betűk, az egyetem betűi, ilyenek az angol kollégiumokban a fiúk)
Mit fogunk csinálni egész délelőtt?
Úszunk, teniszezünk, vagy csak mászkálunk?
ERZSÉBET:
(nyári dresszben, ahogy a színésznő ízlése diktálja)
Ne csináljunk terveket!
Örüljünk minden terv nélkül az életnek!
(Boldogan kitárja a karját.)
EDITH:
(fehérben, a lábszára csupasz, fuszeklit visel, kurta szoknyát)
A mama alaposan meg van pendülve, amióta menyasszony!
(Laci mellett áll, nekitámaszkodik, a vállára teszi a karját, mintha a fiú lenne a párja. És a „felnőttek” is folyton egymás közelségét keresik.)
GYÖRGY:
(az asszonyhoz)
Ez igaz!
Három napja vagyunk így, ahogy vagyunk és maga minden nap szebb lesz!
Tegnap este egyforma ruhába volt öltözve a lányával.
Három lépéssel előttem mentek, karonfogva… Ha egyforma színű lett volna a hajuk, becsületemre nem tudtam volna megmondani, melyik a jövendőbeli anyósom és melyik a menyasszonyom!
EDITH:
(Györgyhöz)
Akkor rossz szeme van!
Mert, sajnos, a mama alakja ezerszer jobb, mint az én alakom!
LACI:
(hátbavágja a lányt, hogy csak úgy nyekken)
Ne nyávogjon!
Magának is egészen tűrhető az alakja!
EDITH:
Nem nyávogok!
(Visszabokszolja a fiút.)
LACI:
De nyávog!
(Újra hátbavágja a lányt.)
GYÖRGY:
(a fiához, tréfásan)
Hallja -e, uram?
Ne üsse a menyasszonyomat!
LACI:
(összeveri a tenyerét, mintha a hibát akarná leporolni róla)
Oppardon!
Ezer bocsánat!
(Edithhez)
Fájt?!
EDITH:
(Lacihoz)
Nem fájt!
De nagy szemtelenség volt!
Hogy mer kezet emelni az anyjára?!
Hisz eldöntöttük már, hogy én vagyok a mostohaanyja!
LACI:
(a lányhoz)
Ez igaz!
De az is igaz, hogy én meg a maga mostohaapja vagyok!
És ezen a címen akkor rakhatom el, amikor akarom!
ERZSÉBET:
Jól össze vagyunk keverve, annyi bizonyos!
A lányomnak a menye leszek, sőt ha jól kombinálok, még a mostohalánya is!
(Györgyhöz)
Azt sem tudom hirtelen, hogy magával milyen rokonságban leszünk!
GYÖRGY:
Várjon, kiszámítom!
Ha Edith a feleségem lesz, maga lesz az anyósom.
Ez világos!
Mi ketten nászok lennénk, ha a fiam nem lenne a feleségem anyjának a férje.
De az én feleségem a fiam feleségének a lánya, így a saját fiam…
(Megdöbben és összezavarodik)
… Lehetséges, hogy a saját fiam nemcsak az apósom lesz, hanem a mostohaapám?!
LACI:
(az apjához)
Nem tudom, kedves vőm-uram!
De ne féljen, rendesen fogok bánni magával!
EDITH:
Nem bánok semmit!
Csak azt nem szeretném, ha valamelyikünk k a másiknak az ángya lenne!
Nem tudom, hogy mit jelent ez a szó, de nem tetszik nekem!
Mindig a térdével szokták emlegetni!
LACI:
(a homlokára üt)
Hopp, pardon, bocsánat!
Valami rémes dolog jutott az eszembe!
ERZSÉBET:
Micsoda rémes dolog?!
LACI:
(Erzsébethez)
Bocsánatot kérek a pimaszságomért, de ugyebár föl lehet tenni, hogy ha mi ketten férj-feleség leszünk, esetleg gyerekünk is születhet?!
Hát itt van a rémes ügy, kérem.
Mert kérem, az a gyerek, akit mi ketten szülünk… mije lesz az édesapámnak?!
ERZSÉBET:
Megálljon!
Megbolondulok !
… Az a szegény kisbaba abban a pillanatban, ahogy a világra jön, a saját nagyapjának az unokabátyja lesz… nem is az unokabátyja, hanem a sógora, a testvére, a nagyapja mostohaapja !
… És a lányom gyereke, akinek az én unokámnak kellene lenni, ha fiú lesz, az apám lesz, ha lány lesz, az anyám lesz !
… És micsodái ennek a mi gyerekeink, az ő gyerekeinek ?!
…
(Megfogja a homlokát)
… Hagyjuk abba, mert beleőrülök!
(Györgyhöz)
Inkább jöjjön, beszéljünk józan dolgokról!
Tudja, hogy egész tisztességes hozományom van?!
A fia kitűnő partit csinált velem!
GYÖRGY:
Még pénzt is kap a csibész!?
Ó, hogy irigylem!
ERZSÉBET:
Igazán?
Irigyli?!
Különben elhiszem, mert én is rettentően irigylem a kislányomat!
(Összekarolnak és hátul kimennek.)
6. JELENET
Edith, Laci
LACI:
(a távozók után int)
Na, itt van!
Megint elvitték egymást sétálni!
EDITH:
Tényleg furcsa, hogy mindig így alakulunk meg!
Ők ketten és mi ketten.
LACI:
A végén meg fogjuk szokni!
EDITH:
Félek, hogy maga már meg is szokta!
LACI:
Hogy én megszoktam?!
Milyen marhaságokra gondol!
EDITH:
Ne ugráljon!
Mert akárhogy ugrál, mégis észrevettem, hogy maga szívesen marad velem!
Szinte örül neki, amikor a papája elviszi a mamámat!
LACI:
Fantasztikus alak maga!
Maga örül neki, amikor ők elmennek, mégis rám akarja tukmálni, hogy én örülök!
EDITH:
Tudja mit?
Egyikünk se ugráljon!
Valljuk be mind a ketten, hogy örülünk, amikor együtt maradunk!
Ami elég piszok dolog, mert az anyám és a maga papája most is bizonyosan csak rólunk tanácskoznak…
LACI:
(közbevág)
Mondja, Edith!
Mért mondja maga mindig azt, hogy "a maga papája "?
… Az én apám a maga vőlegénye.
Mért nem mondja, hogy a "vőlegényem "?
EDITH:
Mert észrevettem, hogy még maga sem mondta egyetlenegyszer sem az anyámról, hogy a "menyasszonyom "… Mindig azt mondja róla, hogy a "maga mamája "!
LACI:
Ez igaz.
Nem jár rá a szám.
Egy kicsit be vagyok gyulladva!
EDITH:
(meleg könyörgéssel)
Kérem szépen, nagyon vigyázzon a mamára!
Ne tegye boldogtalanná!
(Leül elöl, egy kanapéra.)
LACI:
(a lány mellé ül)
Ezt most olyan hangon mondta, mintha sviháknak tartana.
(Jellemesen)
Ne féljen!
Nem vagyok svihák!
És mindent meg fogok tenni, ami emberileg lehetséges!
EDITH:
Látja, éppen ez az, amitől féltem!
Maga most úgy beszélt, mint aki becsületszavát adja, hogy korrektül fogja teljesíteni a kötelességét.
LACI:
És ez miért baj?
EDITH:
Mert a mamának nagyon finom ösztöne van és szörnyű boldogtalan lesz, ha erre rájön!
LACI:
Azt hiszi?!
EDITH:
Hát persze!
Nem esik jól az embernek, ha észreveszi, hogy korrektségből szeretik!
LACI:
Értem!
(Gesztussal a szíve felé)
… Többet kellene adnom innen!
(Letörten)
… Nem megy!
Amikor még nem volt szabad, ment volna.
Amióta muszáj… nem megy!
Ez tragikus!
(A homlokát a tenyerébe hajtja.)
EDITH:
(gyöngéden)
Kedves fiú maga!
Eddig azt hittem, hogy csak csinos fiú, akire jó ránézni, de semmi több… mióta együtt lógunk, rájöttem, hogy esze is van és lelke is… Hisz ez természetes… Ha nem lenne magában valami mágnes, a mama nem vette volna észre !
… A mama olyan finom, olyan bájos, olyan gyönyörű…
(Simogatja a fiú haját)
… Mondja drágám, miért olyan nehéz a szívem a szegény mama miatt ?!
…
LACI:
(megfogja a lány kezét)
… Azért édes, mert maga jó és okos!
Mert tudja, hogy milyen rettegés és rendetlenség van bennem!
Mert sejti, hogy én is reszketek a papa miatt!
" Az előtt" az apámat a legnagyobb embernek tartottam… Aztán, amikor maga melléje állt, egyszerre kicsi lett, félteni kezdtem !
…
(A lány vállára teszi a karját)
Maga friss, kíváncsi, sebesen jár, mint az erdőben az őz!
Mondja drágám, hogy fog lépést tartani magával az apám?
(Megcsókolja a lányt)
… Könyörgök, maga is vigyázzon rája, drágám!
(Most már rendesen átöleli és folyamatosan csókolgatja Edithet, egy különösen nagy csók után megriad, mélységes lelkifurdalással)
… Utolsó rongy alak vagyok!
Az apám menyasszonyát ölelgetem és csókolgatom!
Ne tűrje!
EDITH:
(kétségbeesett szenvedéllyel)
De tűröm!
Mert én is utolsó rongy alak vagyok!
Jólesik, amikor a mama vőlegénye megcsókol!
(A fiú karjába veti magát.)
FÜGGÖNY
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE