Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szigligeti Ede
Csikós
Keletkezés ideje
1847
Felvonás
3
Jelenet
41
Megszólalás
953
Mondat/Sor
1857
Szó
10732
MÁSODIK SZAKASZ
A puszta fia
(Puszta; gémeskút.)
ELSŐ JELENET
RÓZSI.
(maga).
Arra járjunk, arra,
Merre furulyáznak,
Merre a legények
Éjjel-nappal járnak.
Szabad a legénynek
Éjjel-nappal járni,
De a szegény lánynak
Házához kell várni.
Vizet meríteni,
Vagy a kúthoz járni,
Ha a szeretőjét
Meg akarja látni.
Itt volnék.
Úgy dobog szívem, mintha tilosban járnék.
Oh, eddig egészen más volt.
Ha a kert alatt találkoztunk, féltem ugyan, hogy apám meglep, de nem volt tiltva; s most világosan megparancsolta apám uram, hogy Andrissal hagyjak fel, s én mégis itt vagyok; pedig az ötödik parancsolat azt mondja: Tiszteld apádat! - s a szófogadatlan gyermeket megveri az Isten.
De most egyszer nem tudtam szót fogadni; mert hát minek kiabálja ez a pici jószág itt
(szívére mutat):
" Menj, Andris vár!
Ha nem mégy, kiugrom kebeledből s Andrishoz szárnyalok "...
A váradi templomba egyszer benéztem; ott olyan szárnyas szívet láttam festve.
Az én szívem is ilyen szárnyas madár, minden lépten el-el akar repülni.
Csak apám ne kérdené majd: "Hol voltál ?" - mert hazudni éppenséggel nem tudok, de nem is akarok, mert vétek, s a hazugot igazán megveri ám az Isten.
- Tudom, mit teszek.
Ha apám kérdi: "Hol voltál ?" - azt felelem: "A kútnál" - s apám majd azt képzeli: a mi kutunknál voltam.
De hol késik?
(A kút garadjára áll.)
Bár oly erős hangom volna, mint a bőlönnek, bezzeg előkiáltanám őt!
MÁSODIK JELENET
Andris (befut más oldalról), Rózsi
ANDRIS.
(lekapja a kút garadjáról).
Vigyázz, kútba esel, s ki vált ki?
RÓZSI.
Te.
Ha beleesném, nem ugranál utánam?
ANDRIS.
Nem.
RÓZSI.
Nem?
Tudnál élni nélkülem?
ANDRIS.
Nem, hanem a vedert lebocsátanám; kihúználak, s kiöntenélek az ölembe!
(Öleli.)
RÓZSI.
(kibontakozik).
Tudod, ez nem szabad.
ANDRIS.
Rózsi, akarsz -e enyém lenni?
RÓZSI.
Hej, lehetne bár!
ANDRIS.
Csak akard.
RÓZSI.
Nem értem.
ANDRIS.
Maradj karámunkban.
RÓZSI.
Hát apám?
ANDRIS.
Apád?
Nem tagadott meg tőlem?
Ami nem hajlik, annak törni kell.
RÓZSI.
Mentsen isten!
- Te!
Tán bolondgombát ettél, hogy így beszélsz?
ANDRIS.
Apád leszek én, meg mindened.
RÓZSI.
Hát a falu mit mondana?
Gondold meg csak jól!
ANDRIS.
Te vagy az én falum s egész világom.
RÓZSI.
Aztán apámuram nélkül össze sem ad a tiszteletes úr!
ANDRIS.
Mit nekem tiszteletes úr!
RÓZSI.
De az isteni és emberi törvény?
ANDRIS.
Törvény, mit szívem parancsol.
S azt hiszed, elbocsátalak?
Nem, ha ezer lelke volna is apádnak!
RÓZSI.
Szent isten, oltalmazz!
(El akar szaladni.)
ANDRIS.
Nem bocsátlak!
Rózsám, enyém vagy!
RÓZSI.
Segítség!
Bocsáss!
Istenem!
Menj, nem szeretlek.
ANDRIS.
(elbocsátja.)
Nem szeretsz?
- Igen, - tudom már.
- Hogy is szeretnél, mikor az úrfi jár utánad.
RÓZSI.
Rólam rosszat gyanítani?
ANDRIS.
No, menj hát; de mi többé nem látjuk egymást e világon.
Menj, isten hírével!
RÓZSI.
S te lemondasz rólam?
Ily könnyen?
- Óh, csak most ismerlek!
Ha csak ideig-óráig szerettél, isten neki!
Váljunk el!
Úgy nem is szerettél igazán.
Majd elmégy te is egykor a temetőbe, ott megtalálod fejfámat, s majd végig siratsz bánkódva, hogy nem hittél nekem - nekem, ki utánad búsultam ki magam a világból.
- Isten áldjon!
(Indul lassan.)
ANDRIS.
(magával küzdve).
Rózsám, lelkem égő rózsája, ne menj!
Azt képzelem, a szívem is utánad szakad.
Azt mondtam: nem várok?
Várok utánad, míg a hó leesik; várok, míg újra kizöldül.
Csak azt ne mondd többé, hogy nem szeretsz.
Ha tudnád, mért nem akarlak most elbocsátani, bizony megbocsátanál!
Óh, mert féltelek, mint két szemem világát!
RÓZSI.
(keblére borul).
Édes jóm, óh mi boldogtalan vagy te!
ANDRIS.
Megölelsz?
RÓZSI.
(eszmélve, hátrál).
Isten veled!
- Bízzál benne, csak benne!
- Mi egymásé leszünk.
De jobb egymást csak a templom földjén látnunk, higgy nekem, jobb!
Azért ne járj utánam, hiszen anélkül is a tiéd leszek.
Isten veled!
(El.)
ANDRIS.
Mintha a szívem szakadna ki...
Óh, az az úrfi!...
Ördög!
Ha egyszer körmeim közé kaparítom!...
Magasan repül a daru, szépen szól,
Haragszik rám az én rózsám, mert nem szól.
Ne haragudj, édes rózsám, sokáig,
Tiéd leszek koporsóm bezártáig.
Kihajtottam én a ménest mezőre,
Letapostam a harmatot előtte,
De nem hallom pejkó lovam kongóját,
Az én rózsám mással éli világát.
Vetettem teljes ibolyát, nem kelt ki,
Izentem a galambomnak, nem jött ki.
De juthatsz még oly keserves időre,
Kijönnél még az én izenetemre.
Barázdában szépen szól a pacsirta,
Levelem van, azt a rózsám íratta,
Könnyes szemmel azt hallgattam belőle,
Hogy a halál választhat el csak tőle.
HARMADIK JELENET
Márton, Bence, csikósok, Andris
MÁRTON.
Micsoda szerencse.
No, ezt nem hittem volna, hogy az úrfi az öreg Marcit így megemberelje.
Isten hozta szerencsésen!
BENCE.
Sohasem feledtem.
MÁRTON.
Eszem a teremtését!
Emlékszik még, csak akkora volt, mint az öklöm, s én a lóra tartottam...
Már hogyne emlékeznék, no!...
No de meg is ünnepeljük ezt a napot, vagyis éjszakát, - mert már csakugyan esteledik.
BENCE.
Hát Bandi hol van?
MÁRTON.
Bandi?
- Igaz biz az!
Hisz őt küldtem előre.
- Hej, hol vagy Bandi?
Nézd meg, nézd, itt gunnyaszt, ni!
- Hát ördögadta, tüzet sem raktál?
Mi?
BENCE.
Jónapot, Bandi!
ANDRIS.
(ki búsulva félreült, ülve).
Adjon isten.
MÁRTON.
(titkon Bencéhez).
Legjobb bojtárom, azért nem sarkantyúzom nagyon.
FERKE.
Hagyja el, gazduram, majd rakok én helyette tüzet.
(Kicsóvál, tüzet rak; mindjobban esteledik.)
MÁRTON.
Isten mentsen a szerelmes bojtártól!...
Bandi, ha eszedre nem térsz, mennydörgősadta, biz elverlek.
ANDRIS.
Hát verjen el, gazduram.
MÁRTON.
No, már most beszélj vele, ha tudsz.
(Bencéhez:)
Kis Bálint uram Rózsijába szerelmes.
Ismeri az úrfi?
Hogyne ismerné!
Hej, az úrfiaknál hamar szemet szúr, ami szép... hehehe!
BENCE.
Gyönyörű teremtése az Istennek.
ANDRIS.
(felugrik, haraggal).
Ő nem gyönyörű teremtése az Istennek.
Azt ne merje...
BENCE.
Nono, hiszen...
MARCI.
Bandi, megvesztél?
Nem látod, az úrfi, az én komám?
BENCE.
Hiszen, öcsém, tudom, hogy a tiéd.
ANDRIS.
Ő csak nekem gyönyörűség, másnak ne legyen az!
(Leül, fogai közt mormogva:)
Főképp ilyen úrfiaknak éppenségesen ne legyen az.
BENCE.
(Mártonhoz).
Bízza rám, koma, majd megengesztelem én a fiút.
MÁRTON.
No, fiúk, hozzá kell ám látni; olyan estebédet kell csapni, hogy a püspök is megnyalja utána a száját.
- Azt a malacot kell felaprítani.
BENCE.
(hátratekintve).
Malacot?
Ej, komám, sohasem hittem volna, hogy kendtek malacot is őrzenek.
MÁRTON.
(orrolva).
Úgy tévedt ide az a kis süldő - nem akadt gazdája.
- Sohase firtassa olyan nagyon az úrfi.
BENCE.
Jó, jó.
Azért ne híjjon úrfinak; hisz komák vagyunk mi.
MÁRTON.
Ha úgy kérdezősködünk, üsse meg a csősz az egész komaságot.
BENCE.
Ejnye, komám is olyan, mint a puskapor.
Szeretnék egyet inni; nem küldene el a csárdába ezért a tallérért?
MÁRTON.
Csak dugja vissza az úrfi - no, vigye a tatár!
Tehát, komám!
Hisz az apja is jó emberem volt.
Nem haragudhatom az úrfira - akarám mondani, komámra!
Hanem azt a tallért csak dugjuk vissza.
Ne tegyen csúffá.
Ha majd az úrfihoz megyek, akkor én sem küldök a csapszékbe borért.
Itt én vagyok a gazda.
Ferkó, te!
(Egyet füttyent.)
Hozd elő a kulacsokat!
(Hátramegy rendelkezni.)
BENCE.
(félre).
Most dologhoz!
A fiú forr a bosszútól Rózsi miatt; tapogassuk meg szívét.
(Andris mellé telepszik.)
Kedves öcsém!
ANDRIS.
(feláll, s odább ül félre).
Ez a pajtása; viszket a tenyerem.
BENCE.
No, a kezdet nem sokat ígér; de nem menekszel.
(Hozzá megy.)
Öcsém, mit ódalogsz tőlem?
Hiszen nem vagyok én az "öcsém ".
Valamit akarok megsúgni; bizony nem bánod meg.
ANDRIS.
Hát beszéljen.
BENCE.
(mellé ül).
Lásd, az a falu ott enyém volna, ha az öcsém nem élne.
ANDRIS.
Hát agyonüssem, ugye?
(Feláll.)
Hallja, minek néz az úr engem?
Bunyiknak, zsiványnak, vagy minek?
S én azt mondom, kotródjék innen, míg lába van.
Látja azt a kutat?
Még ma megfördik valaki.
NEGYEDIK JELENET
Asszonyok, leányok, Ferkó, cigányzenészek, előbbiek
FERKÓ.
Gazduram, az asszonyok is eljöttek a karámból, megérzették a pecsenyeszagot.
Ezt a másodfél cigányt meg a csárdából pányváztam ide.
MÁRTON.
Vígadjatok, cselédim, fiaim!
De egyik a ménesnél maradjon, kutyamájus!
De hiszen nem kell sokat povedálnom; az én karikásom maga törvénybíró.
BENCE.
(félre).
Más oldalról kell a fiút megtámadnom.
Gondoljuk meg jól.
(KARDAL:)
Lágy a kenyér, pirítani nem lehet,
Kicsiny a lány, férjhez adni nem lehet;
Meg kell előbb tudakolni a lánytól,
Megcsókolja -e a legényt magától?
Piros kukoricaszár,
Kapálatlan maradtál.
Hej, szőke legény, barna lány,
Csókolatlan maradtál. (Csikóstánc.)
MÁRTON.
No, kész az estebéd.
Villára, fiúk!
Úrfi, akarám mondani, komám!
Ide mellém a szűrömre.
Amit isten adott!
Tessék hozzálátni, ha nem utálja.
BENCE.
(tervelve).
Köszönöm, komám; nem ehetném.
MÁRTON.
(neheztelve).
Nem?
- Ejnye no!
Hát a kulacsot csak meghúzza kedvemért?
(Iszik.)
Isten áldja!
(Kínálja.)
BENCE.
De mikor nem ihatnám.
MÁRTON.
Ezt sem.
- Ejnye no!
(Félre:)
Vége a komaságnak, megveti ezt a szegény legényt.
Ferke, jössz te!
(Súgva:)
A tanyát megváltoztatjuk, ezt a plundrást itt kell felejteni.
De csak szőrmentében, szolgám; a boglyasban töltjük az éjszakát.
Ezt az úrfit itt hagyjuk faképnél.
(Fenn:)
Hej, Pista, lódulj ízibe!
Innen is látom, Gyurka nem bír a csikókkal.
Szaporán, Jancsi, menj te is!
Hát ti asszonyok, nem lódultok vissza a karámba?
(Nők el, a csikósok egymás után távoznak.)
BENCE.
(ismét Bandihoz ment, ki a többiektől különvonult).
Nagy baj, hogy beszédem végét ki nem hallgatád.
ANDRIS.
Ha békét nem hagy...
BENCE.
Ha tudnád, mi fog az éjjel is történni...
ANDRIS.
Mit hunyorog az úr?
BENCE.
Ha az öreg elalszik...
ANDRIS.
Micsoda öreg?
BENCE.
Ha tudnád, ki fogja az ablakot megzörgetni...
ANDRIS.
Kinek az ablakát?
MÁRTON.
Micsa?
Nem bírsz vele?
Ejnye a szél elkapja.
Látom én, ha ott nem vagyok, ítéletnapig sem boldogulnak a gyámoltalanok.
Úrfi, instálom, mindjárt visszajövök.
BENCE.
Csak amint tetszik, komám.
MÁRTON.
(félre).
Várhatsz borjúhúzó kis keddig.
Térítsd meg, Pista!
Mindjárt jövök, téns úrfi!
Ejnye, bíz elzavarják még jobban.
Tüstint itt termek, nagyságos uram!
(El.)
(Ezen jelenet alatt igen távolról egy-egy furulya és kongó szava, kutyaugatás, s több, a pusztai életet jellemző hangok.)
BENCE.
No, Bandi, magam is hazalátok.
Jó éjszakát!
ANDRIS.
(elállja útját).
Egy tapodtat sem, míg világosabban nem szól.
BENCE.
Én?
Hát mit mondék?
Hát neveztem valakit?
ANDRIS.
Mi rosszat tud Rózsira?
Még nem ragadtam torkon... még várok!
BENCE.
Szegény fiú!
Hiszen dühödben sem nem látsz, sem nem hallasz.
Egy hete naponként a házba járt öcsém; hát azt hiszed, bangó, mi úri fajták hiába tapodjuk a földet?
ANDRIS.
Mit tud az úr?
BENCE.
Hát csak azt mondom: Öcsém és Rózsi jól értik egymást.
ANDRIS.
Bizonyítsa be tüstint, még ma; különben isten legyen irgalmas, kegyelmes!
BENCE.
Légy ma éjjel a Rózsiék kertje alatt, s várj, míg szólítalak.
Szemeiddel fogsz meggyőződni.
Öcsém a Rózsi ablakán fog zörögni.
ANDRIS.
Hah!
BENCE.
S ha jól el leszünk rejtezve, Rózsi az ajtót meg fogja nyitni.
ANDRIS.
Arra nem lesz már ideje!
- Tehát a kert alatt?
BENCE.
Várakozzál, míg szólítalak.
ANDRIS.
Ott leszek.
BENCE.
De titokban; különben ha észreveszik...
ANDRIS.
Az éj sötét, éppen kedvező.
BENCE.
De csak nem törsz élte ellen?
ANDRIS.
Arra semmi gondja.
BENCE.
De fegyvert ne hozz magaddal.
ANDRIS.
Fegyvert?
Fegyver leszek én magam is!
(El.)
BENCE.
(egyedül).
Az öreg Bálint a hátulsó kamarában szokott aludni, Rózsi az utcára nyíló szobában.
Mialatt Asztolf a leányhoz fog osonni, én e féltékeny bolondot szólítom elő.
A többit végezzék egymás közt; én mosom kezeimet.
Én nem tettem egyebet - ha rajtaveszt - mint e pusztafit figyelmeztettem, hogy kedvese erényében ne bízzék szerfölött.
S ha e vad fiú le találja sújtani vágytársát - mint magam is hiszem - öröklöm Nagyormódot!
(Távolról harangoznak, különböző oldalról.)
Siessünk.
Ma éjjel válik el, mire virradunk.
(El.)
VÁLTOZÁS
(Parasztszoba Bálintnál; egy középajtóval.)
ÖTÖDIK JELENET
Bálint, Erzsók
BÁLINT.
El akartam innen költözni; de isten látja lelkemet, nem hagyhatom el szülőföldemet Azért még az utolsó eszközt is megkíséreltem.
Rózsi még az éjjel falutokba megy házadhoz, éspedig titkon, hogy az úrfi nyomát veszejtse.
Magam is elkísérlek.
ERZSÓK.
Bízza rám; jól el fogom rejteni.
De éppen itt jő.
HATODIK JELENET
Rózsi, előbbiek
ERZSÓK.
Kedves Rózsikám!
RÓZSI.
Nénémasszony, mi hozza ily későn?
BÁLINT.
Rózsi, hallgass rám.
Házamat el kell hagynod.
RÓZSI.
Miért?
BÁLINT.
Ángyodhoz fogunk vinni.
RÓZSI.
Amint apámuram akarja.
BÁLINT.
Kedves, engedelmes, jó leány!
- Most már megmondom az okát is.
RÓZSI.
Tudom: nem akarja, hogy Andrisé legyek.
BÁLINT.
Másért, az úrfi miatt.
RÓZSI.
Óh, úgy ezer örömmel!
- Magam is gondoltam már ezt.
BÁLINT.
Ha az uraság télére a városba megy, visszajössz, s férjhez adlak.
RÓZSI.
Férjhez? - én csak egyhez mehetek.
BÁLINT.
Azt is csak verd ki fejedből.
RÓZSI.
De mikor nem lehet.
BÁLINT.
S te engedetlen volnál?
RÓZSI.
Akarnám, de nem lehet.
BÁLINT.
De te nem is ismered őt jól.
RÓZSI.
De hiszen apámuram igazán nem ismeri őt: hát igazság volt mindjárt elkergetni őt?
BÁLINT.
Kedves gyermekem, igazad lehet.
Majd meglátjuk.
A jövendő Isten kezében van.
RÓZSI.
Köszönöm; ezt is köszönöm!
Egyelőre ennyi is elég!
BÁLINT.
De az idő múlik.
(Az ablakra veti szemét.)
Mi ez?
Az utcáról hallgatódzott valaki?
-
(Az ablakhoz megy.)
Senkit sem látok.
A táblát behúzom.
Tán csak képzelődtem; hiszen most mindenütt veszedelmet látok.
No mehetünk.
Holmidat majd elviszem néhány nap múlva; most pedig elkísérlek.
Ha jól megyünk, még hajnal előtt itthon leszek.
RÓZSI.
Nénémasszony, ne féljen; jó gyermeke leszek kelmednek.
Hanem ezt csak elvihetem magammal?
(Az ablak párkányáról egy kis vörös tükröt vesz el.)
BÁLINT.
Ej, ej.
RÓZSI.
Hiszen, ha másnak nem lesz szabad engem látni, legalább magam fogom néha megnézni magamat.
- Mégis, csakugyan az Andrisomé leszek.
Édes falum határa,
Itt hagylak nemsokára.
De itt marad a szívem,
Kedvesemnél bilincsen. (El.)
BÁLINT.
Menjetek előre, a gyertyát eloltom.
No, Isten vezesse lépteinket.
(El mind.)
(Szünet, melyet zene tölt be.)
HETEDIK JELENET
Bence. Asztolf
BENCE.
(Tolvajlámpával jő, melyet a konyhában nyitottak meg).
Öcsém, én szavamnak álltam.
(A lámpát leteszi. Félre:)
A véletlen is kezemre játszik.
ASZTOLF.
De csak bátorságban vagyunk?
BENCE.
Félsz?
Úgy menj aludni.
ASZTOLF.
Én félni?
Attól a vén paraszttól vagy akárkitől?
Nem vagyok én itt földesúr?
BENCE.
Szemeiddel láttad a kerten át: az öreg ángyához ment a közeli faluba, Rózsi elkísérte a szegletig, s azonnal itt lesz; s te hidd szemeidnek, mit füleidnek nem akarsz hinni.
ASZTOLF.
Sohasem felejtem.
BENCE.
De csak vigyázva.
(Félre:)
Most bebocsátani a vérszomjas tigrist, ki a kert alatt ólálkodik.
(El.)
ASZTOLF.
(maga).
Csak kitanult kópé ez a Bence.
- Csak soká ne váratna ez a falusi nimfa.
- Furcsa!
Míg azt hívém, hódíthatlan, majd megbolondultam utána; s most, midőn már hálómba került, a diadal becse sokkal alábbszállott.
De olyan bohók vagyunk mi kéjencek; azt akarnók, hogy a leány egyszerre ellent is álljon, hódoljon is.
Ah, ez ő.
Fogadjuk tárt karokkal, égő csókokkal.
(Elébe megy.)
NYOLCADIK JELENET
Andris, Asztolf
ASZTOLF.
Mi ez?
(Hátrál.)
ANDRIS.
Ismer az úr?
ASZTOLF.
(félre).
Ördög mennykő, a szeretője!
Segíts, auctoritas!
Mintha mit sem tudnék viszonyukról.
ANDRIS.
Mitől szeppentünk meg?
- Nos - hát ismer az úr?
ASZTOLF.
Te... igen, te... vasárnap...
ANDRIS.
Megmentém életét.
A jutalomért jöttem.
ASZTOLF.
Úgy eltévesztetted az ajtót, barátocskám; én nem itt lakom.
ANDRIS.
Óh, én megkapom itt is a jutalmat.
ASZTOLF.
Erszényemet akarod?
Azért sohase csinálj oly nagy lármát.
ANDRIS.
Nemde a várt helyett váratlan jött?
ASZTOLF.
Jó, jó.
Itt a pénz, aztán takarodjál.
ANDRIS.
Egy tapodtat sem biz én.
ASZTOLF.
De már engedj meg, el fogsz menni.
ANDRIS.
Kit vár itt az úr?
ASZTOLF.
Kit?
Szép leányt.
Mi gondod rá?
ANDRIS.
Én is éppen őreá várakozom.
ASZTOLF.
Már engedj meg; én vagyok ide rendelve.
ANDRIS.
Tudom, óh, igen jól tudom.
De már majd csak magam is itt maradok.
ASZTOLF.
No, ha azt hiszed, több jogod van hozzá, én távozom.
ANDRIS.
Egy tapodtat sem megy innen.
ASZTOLF.
De hát vagy te menj, vagy engem bocsáss.
ANDRIS.
Mind a ketten itt maradunk egy társaságban.
- Emlékszik, mit mondék?
Hogy ne bántsa Rózsit!
ASZTOLF.
(színlelt bámulással).
Mi a tatár!
Te szereted őt?
Ah, ezt nem tudtam!
Ha ezt tudtam volna, nem volnék most itt.
ANDRIS.
Ugye?
Szörnyű cudarság annak kedvesét elcsábítani, kinek életünket köszönjük?
Magára vallott az úr.
ASZTOLF.
Én nem tudtam; s minthogy ellenedre van, visszavonulok.
Hálátlan nem leszek.
ANDRIS.
Az úr tudta, s itt Rózsira várt.
- Szót se!
- Üljön le!
- Ha egy hanggal elárulja, hogy én is itt vagyok - számoljon istenével!
- Én nem akarom az úr halálát; de itt együtt akarom vele látni; meg akarom azt a szenteskedő lányt bélyegezni.
Érti most már, mit akarok?
ASZTOLF.
Ejnye, semmirekellő, te mersz velem így beszélni?
ANDRIS.
De még másképp is beszélünk, édes úr.
Ez -e a háládatosság?
Ha egy vadállattal tettem volna azt, mit veled - hálálkodva nyalná kezeimet; s te megmartad szívemet halálosan.
ASZTOLF.
(dühvel).
Most már elég!
- Félre az útból!
ANDRIS.
Meg ne mozduljon, ha élete kedves.
(Elfojtott hangon:)
Lépteket hallok.
Ez ő.
Szót se!
ASZTOLF.
Félre az útból!
ANDRIS.
(magánkívül, felragadja a fejszét).
Meg ne mozduljon.
ASZTOLF.
Gyilkos! segítség!
ANDRIS.
(magához tér).
Gyilkos?! - nem - az nem leszek.
-
(Leveti a fejszét.)
Egy rossz asszonyszemélyért törjem be a más fejét, s azzal a magamét is?
Olyanért, kinek teste-lelke hamis?
Volt, nincs!
S az a jó úr odakinn, azt hitte tán, majd kés leszek kezében.
No, ne ájuljon el ijedtében, hiszen nem harapom le már az orrát.
Már úgyis ellármáztuk azt a jó madarat; míg én itt leszek, nem fog bejőni.
- De tudja -e, ki küldött engem ide?
Kedves bátyja ura.
ASZTOLF.
Mi, mi az?
ANDRIS.
Szeretné az úr faluját; azért hát tessék meghalni kedviért.
ASZTOLF.
Hályog esik le szemeimről.
ANDRIS.
(megragadja a hátul leselkedő Bencét, s berántja).
Mit somfordál ott az úr?
Jöjjön, segítsen öccse urának.
KILENCEDIK JELENET
Bence, voltak
BENCE.
Mi történt itt?
Öcsém, segítségért kiáltottál.
ASZTOLF.
Kissé elkéstél.
BENCE.
Én?!
Mit keres itt e paraszt?
ANDRIS.
Mit?
Amit az úr nem talált meg általam.
No, most akár falják fel egymást: ha két ily ördög hajba kap, tán visszatér a becsületesség a világra.
Jó éjszakát!
(El.)
BENCE.
S te hihetsz e bősz bolondnak?
ASZTOLF.
Igen; majd szólni fogunk a törvényszék előtt, drága rokon.
BENCE.
Mi az?
ASZTOLF.
Lovam elragadott, s te nem jövél segítni; hihetőleg az ijedtség ragadt el téged is magadonkívül.
BENCE.
Igen.
ASZTOLF.
Majd kérdőre vonatom a csárdást is a tüzes tapló miatt.
BENCE.
(félre).
Kelepcébe kerülök.
ASZTOLF.
Ez a dühös ember rám fejszét ragad; gyilkost kiáltok, te az ajtóban állsz, s vársz, míg bevonnak; hihetőleg most meg a félelem szegzett az ajtóhoz?
BENCE.
Láttam, hogy ama fickó sokkal gyávább -
ASZTOLF.
Mintsem agyonüssön kedvedért, s ki hozott engem ide?
S ki rendelé egyszersmind azon kölyköt ide?
Nem voltál ma este a csikósoknál?
Majd erről is fölvilágosodunk.
BENCE.
Az a fiú hazudott.
ASZTOLF.
S miért nem figyelmeztettél, mielőtt bejött!
És Sára asszony volt a közbenjáró?
Majd ezt is kérdőre vonatjuk - csupán hogy ártatlanságod jöjjön napfényre.
BENCE.
(félre).
El vagyok veszve.
ASZTOLF.
Nem, többé nem hiszek semmit!
Nem, hogy a leány beleegyezett volna; te koholtál mindent, hogy tőrbe ejts.
BENCE.
De hallgass meg -
ASZTOLF.
Mentsd a törvényszék előtt magadat.
(El.)
BENCE.
Itt tenni kell gyorsan.
Ha ő él, én veszek.
(A baltát felragadja, utána el a konyhába.)
ASZTOLF.
(kívül).
Gyilkos!
VÁLTOZÁS
(Terem, mint az első felvonásban.)
TIZEDIK JELENET
Peti, (mindjárt) Georges
PETI.
Asztolf úrfi meghagyta, hogy hajnalban költsem fel, s magam is alig bírtam felkelni.
Agarászat lesz...
(Ásít.)
No hát jó!
A lovak s ebek rendjén vannak, most hát az úrfin a sor.
(Az első oldalajtónak megy.)
GEORGES.
(jő).
No, hát még most is itt vagy?
Még sincs talpon Asztolf úrfi?
No ezért meghusángol Bence úr.
PETI.
Bence úr nekem nem parancsol.
TIZENEGYEDIK JELENET
Bence, voltak (agarászostorral)
BENCE.
No, mi ez?
Asztolf még az ágyban?
Ejh, te rest kölyök, nem tudtál kibújni pelyheid közül?
GEORGES.
Én is mondtam neki, hogy kikap.
PETI.
No megyek már.
Ah!
(Ásít, nyújtózva, hirtelen rendbe szedi magát.)
Vagy úgy!
(El oldalt.)
BENCE.
Georges, hány órakor mentél aludni?
GEORGES.
Tíz órakor.
BENCE.
(félre)
Tehát előbb.
Még mit sem tudnak.
Csak az első napon legyünk túl.
Kire fognak gyanakodni?
Eh, bátorság, bátorság!
TIZENKETTEDIK JELENET
Peti (visszajő), előbbiek
BENCE.
No, Asztolf felkelt már?
PETI.
Hiszen le sem feküdt; az ágy éppen úgy van, mint este megvetette Manci.
BENCE.
Ah, az lehetetlen!
Hiszen kilenckor már aludni ment, hogy korán kelhessen az agarászathoz.
PETI.
Azt magam is láttam.
GEORGES.
Ugyanakkor ment nagysád is aludni.
BENCE.
Nem vetkőztetted le?
PETI.
Azt mondá, maga is lefekszik.
BENCE.
Bizonyosan megint kalandozott az éjjel.
Nem láttátok, mikor ment el hazulról?
PETI.
Én azt hittem, lefekszik.
GEORGES.
Én sem láttam.
BENCE.
Kérdezzétek a cselédeket.
A lovászok tudni fogják, mert ő gyalog nem szokott kószálni.
Szaporán!
Míg a társaság el nem jő.
(Inasok el.)
Az éj sötét volt, a kertfalon szöktünk át.
Lehetetlen, hogy látott volna valaki.
TIZENHARMADIK JELENET
Szárnyai, néhány ifjú, voltak
SZÁRNYAI.
Jó reggelt, Bence öcsém!
Egy kis szilvóriumot, aztán megyünk.
Hát Asztolf hol van?
BENCE.
Ki tudja, hol kalandozik.
Le sem feküdt; mindnyájunkat rászedett.
SZÁRNYAI.
És a nagyságos asszony? - megígérte, hogy utánunk kocsizik;
(félre:)
s látni fogja, mily delin ülöm meg a lovat, egyenesen, mint a nádszál!
TIZENNEGYEDIK JELENET
Peti, Georges, előbbiek
GEORGES.
A lovászok mit sem tudnak róla?
Gyalog kellett elmennie.
PETI.
A fehércselédek sem látták este óta.
BENCE.
Ez engem nyugtalanít.
(Félre:)
Szabadabban lélegzem.
SZÁRNYAI.
Hej, csintalan fickó az én öcsém; mi mindketten csintalanok vagyunk - mint a nagyságos asszony mondá.
TIZENÖTÖDIK JELENET
Bálint, előbbiek
BÁLINT.
(egészen kikelve színéből)
Ah, nagyságos uraim!
Hol a nagyságos asszony?
Óh, istenem, istenem!
BENCE.
Mi ez?
Kelmed reszket?
Színéből kikelt?
BÁLINT.
Oh, istenem! tudom -e, mint vagyok?
BENCE.
Mi történt?
Leányának van baja?
BÁLINT.
Csoda, hogy ide bírtak vén csontjaim!
Óh, borzasztó szerencsétlenség!
Nem leányom - óh nem!... az úrfi!...
BENCE.
Az öcsém?
Kelmed magamat is remegésbe hoz.
Mi történt az öcsémmel?
BÁLINT.
Irtózom kimondani.
Hiszen az úrfi bátyja volt... kétségbe fog esni... s óh, a szegény nagyságos asszony!...
MIND.
Mi történt vele?
BENCE.
Nem hált itthon.
BÁLINT.
Vérében fekszik, megöletett.
(MIND)
Ah!
SZÁRNYAI.
Hol?
BENCE.
Asztolf?!
BÁLINT.
Az én házamban.
BENCE.
(szorongva)
És ki által?
- Nem tudni a gyilkost?
Kire van a gyanú?
BÁLINT.
Tudom én?
Én már halva leltem.
BENCE.
Táblabíró úr, kérem, jelentse ángyomnak.
SZÁRNYAI.
Nem!
E szerencsétlenség hírnöke nem akarok lenni!
Örökre meggyűlölne.
BENCE.
Úgy hát magam megyek.
SZÁRNYAI.
De csak kímélve.
BENCE.
Minden esetre.
(Félre:)
Az első hírhallástól sok függ; a gyanút tévútra kell vezetnem.
(Elmegy.)
SZÁRNYAI.
Hogyan történt?
Beszéljen kend.
BÁLINT.
Az éjjel nem valék otthon; házam üresen állott.
Hajnalban hazajövök, s amint belépek - vérem jéggé fagyott - házamban embert látok vérében; de szinte összerogytam, midőn benne földesuramra ismerék.
A feje van összezúzva.
SZÁRNYAI.
S ez a kelmed házában történt?
(Félre:)
A dolog gyanús!
BÁLINT.
Hiszen ez az, mi halálos rettegésbe ejtett.
SZÁRNYAI.
Legalább igen igen különös!!
BÁLINT.
Először is a helység házához szóltam.
TIZENHATODIK JELENET
Torkosi (fejszével), előbbiek
TORKOSI.
Tekintetes táblabíró úr, jó, hogy itt van!
Mit tegyünk, az ijedtség mindnyájunkat levert.
TIZENHETEDIK JELENET
Karvasiné, Bence, előbbiek
KARVASINÉ.
Nem, az lehetetlen!
Hol van a fiam!
Ezt az ijedelmet sohasem bocsátom meg.
Itt kell lennie.
(Az oldalajtóhoz siet.)
Hah, szobája üres!
Szóljanak, az istenért!
Miért néznek rám oly merevül?
Így leveretve?
Igaz?
Szóljanak, a fiam?
TORKOSI.
Az előszobában...
KARVASINÉ.
Hozták?
- Meg van sebezve?
Ugye, csak sebezve van?
TORKOSI.
Megöletett.
KARVASINÉ.
Átkozott a nyelv, mely azt mondá nekem!
- Nem, nem lehet!
- Ő meg van sebesítve, de nem megölve!
- Látnom kell!
(El középen.)
BENCE.
De hát éppen senkire sincs gyanú?
Beszéljen, öreg; tudnia kell.
BÁLINT.
Én semmit sem tudok.
KARVASINÉ.
(kívülről)
Ah, fiam, fiam!
SZÁRNYAI.
Majd rájövünk.
Tehát kend nem volt otthon?
BÁLINT.
Nem.
SZÁRNYAI.
És miért nem?
TORKOSI.
Hiszen tegnap este a ház előtt láttam harangozáskor.
BÁLINT.
Később hagytam el házamat.
SZÁRNYAI.
És miért hagyta el kend házát?
BÁLINT.
Csak nem akarnak engem vallatni?
SZÁRNYAI.
Feleljen!
A törvény nevében kérdem!
BÁLINT.
Ha meg kell lenni.
Mert a megöletett incselkedései elől el akartam rejteni leányomat.
TORKOSI.
(köpenye alól kiveszi)
Ismeri kelmed a fejszét?
BÁLINT.
Ez az enyém.
TORKOSI.
S ezt véresen találtuk a konyhában; s a megöletett fején baltaütés látható.
SZÁRNYAI.
A kend fejszéje?
- Csodálatos!!
BÁLINT.
A tekintetes úr csodálkozva néz rám; csak nem gondolja talán...
SZÁRNYAI.
És hogy jött az ifjú a kend házához?
BÁLINT.
Nem tudom.
SZÁRNYAI.
És leányát is magával vitte?
BÁLINT.
Igen.
SZÁRNYAI.
S azt hiszi, az ifjú hívatlanul ment volna házához?
BÁLINT.
(egy eszme villant fel agyában)
Ah, Isten, csak ezt ne!
Csak ezt ne add!
SZÁRNYAI.
Igen le van veretve.
BÁLINT.
Óh igen, igen!
Mert nem tudom, hogy leányomat becsületesnek higgyem -e továbbra is!
- Én véletlenül vittem el őt hazulról...
Ha ő megcsalt volna engemet... ha ő rendelte volna oda...
TIZENNYOLCADIK JELENET
Karvasiné, voltak
KARVASINÉ.
Hol van a gyilkos?
Látnom kell!
Tudnom, mit vétett ellene fiam?
Miért titkoljátok?
Őt szánjátok?
Nem fekszik -e vérében fiam, egyetlen gyermekem!
SZÁRNYAI.
Nagyságos asszony, én alkalmasint rájöttem, ki fosztá meg fiától.
KARVASINÉ.
A nevét, nevét!
SZÁRNYAI.
Legalább a körülmények... ő itt jelen van.
KARVASINÉ.
Itt!
(Szemeivel a jelenlevőkön végigjutván, Bálinton megakadnak, kétségbeesett örömmel:)
Ha! ő az! ő az!
(MIND).
Kicsoda?
KARVASINÉ.
(Bálintra mutat)
Ez a gyilkos!
BÁLINT.
Én, én gyilkos?
KARVASINÉ.
Nem ő fenyegetett -e mindkettőnket?
BÁLINT.
Nagysád ősz fejemre tekint, s nem fél Istentől e szót kiejteni?!
KARVASINÉ.
Reszkess, gonosztevő!
BÁLINT.
Nem reszketek az emberektől, midőn Istentől nincs okom félni.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE