Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Szász Károly
Attila halála
Keletkezés ideje
1893
Felvonás
5
Jelenet
0
Megszólalás
864
Mondat/Sor
3279
Szó
14766
MÁSODIK FELVONÁS.
Krimhilda királyné lakosztálya a palotában. Terem, szőnyegekkel. Középen s jobbra és balra ajtók. Az előtéren balra trón ; jobbra kerevet. Krimhilda a kereveten. Mellette Herka; oldalt udvarhölgyek.
KRIMHILDA.
Mi hosszuk a napok az elhagyottnak!
Kél és leszáll az ég csillagzata,
De nap, se hold nem hoznak változást.
Etele nélkül mily üres a ház !
Öröm, dicsőség, fény kiköltözött
Belőle, űrt — sötétet — bánatot —
S unalmat hagyva hátra. — Herka, szólj,
Mi hír? Van-é még új a nap alatt?
El még Etellak, vagy csak síri árnyak
Bolyonganak föl és le a falak
S a néma oszlopok közt?
HERKA.
Asszonyom,
Etel király megérkezett, tudod, Csatáiról —
KRIMHILDA.
Tudom, nyugotra járt.
A hányszor arra megy : megborzadok.
Mért nem marad honn? Nem elég neki,
Hogy a világ kerekjét bírja már —
Mért háborítja még a sírokat ?
Remegve hallom a távol dörejt,
Remegve várom visszaérkezését,
Hisz' rendesen vérfödve érkezik.
Ki vére van ruháján — kezein ?
Kérdezni sem merem. Mert ott, a hol
Hódítni jár, ah, ott az én hazám,
Mely engem átkoz testvér-gyilkosúl.
Nem volt elég a vér, még általam,
Miattam ? Itt bátyáim isszonyún
Vérzettek el — most maradékaik
Vérezzenek férjem kezétül el?
S melynek nyugalmat kérnek hő imáim,
Még az a sír se' tudjon háborítlan
Maradni ?
HERKA.
Úrnőm, drága nénikém,
Mért izgatod magad hiában ? E
Bús képeket hadd verjük el. Im itt
Van hölgy-karod. Akarsz -e dalt, zenét?
KRIMHILDA.
Csak azt ne! Mert ha víg: ellenkezik
Hangulatommal s ingerel; ha bús:
Csak búmat toldaná. Ne dalt, csak azt ne !
Semmit se ! Hagyjatok magamra! Nem,
Ne hagyjatok; félek magamtul! — Ah,
Mi szörnyű élet ez ! Megjött Etel,
Mondád ? Miért nem láthatom tehát ?
HERKA.
Hogy összegyüjté udvarát —
KRIMHILDA.
Tudom;
Küldött utánam is; s aztán — mi történt?
HERKA.
Te megtagadtad jelenlétedet
S én oldaladnál maradék. Mi történt:
Nem tudhatom. Még ott vannak.
KRIMHILDA.
Hogyan ?
Hát ez ma volt? Nehány órája csak?
Nekem azóta hétszer fényle és
Homályosúla a nap arcza el,
S lobbant fel és alvék ki a világ.
— Ma? lehetetlen ! Egyszer sem aludtunk
Azóta? S mennyi rémet láttam én
Álmomban!
HERKA.
Képzelődtél, űzd el e
Rémálmokat és térj magadhoz.
KRIMHILDA.
Hah,
Mi zaj ?
(Két testőrtiszt jő.)
ELSŐ TESTŐRTISZT.
Királyné, a király közelg.
KRIMHILDA
(örömmel).
Mit! Attila! Lakomban ! Nyissatok
Ajtót — a félvilág jő ! Valahára
Eszébe jut hát elhagyott neje;
S tán helyrehozni jő gyalázatom
És megaláztatásom szégyenét,
A melylyel eddig sújtott. — Maga jő?
MÁSODIK TESTŐRTISZT.
Kíséretével.
KRIMHILDA.
Igy hát trónomon
Kell őt fogadnom.
(Trónjára lép, de nem ül le. A középajtó nyílik. Elől tisztek, alabárdosok. A hűbéres királyok közül hat, köztök Detre, fele jobbra, fele balra az ajtó mellett megáll. Köztök belép Attila kezén vezetve a vonakodó Mikoltot. — Kíséret.)
ATTILA.
Légy üdvöz, királynőm.
(Krimhilda mozdulatlanul áll a trón előtt.)
Élőmbe sem jösz, nem is üdvözölsz ?
Megtérve harczaimból, vártalak,
A többiekkel együtt, hogy te is
Örülni fogsz majd érkezésemen.
Mindenki ott volt, csak a nagy királyné,
Krimhild hiányzott.
KRIMHILDA.
Hajh, volt -e okom
Örülni visszaérkezéseden ?
Ha távozol, vagy megjössz : sorsomon mit
Változtat az? Mint égbül elhajított
Csillag, lakatlan éjbe bukva, én
Magamban élek, társtalan; neked,
Mint üstökösnek, fut határtalan
Pályád; a kettő nem találkozik.
ATTILA.
Ki az oka? Nem önként távozál
A fény köréből, mely sérté szemed'
S vonultál vissza oldalamtul ?
KRIMHILDA.
Ah,
A gyász után ! — Ne említsd.
ATTILA.
Hát legyen
Feledve minden. Im magam jövök
Üdvözletedre és megmondani:
Hogy a távolba' sem feledtelek.
Rád gondolék győzelmeim között
S meghoztam a zsákmányból részedet.
KRIMHILDA.
Zsákmányt nekem, hazám vidékiről?
Borzadva gondolok rá : mi lehet ?
ATTILA.
E lányka az, szép, mint a hajnal-ég,
Mely harmatát hullatja — s szomorú,
Mig könnyeit nap nem szárítja föl.
Királyleány volt — most rabnőd legyen;
Neked adom, fogadd el. Bánj vele
A mint akarsz — mint jó szived sugallja. —
Nem is örülsz ajándokomnak?
KRIMHILDA.
Én ?
Minek tudok még én örülni? — Szólj,
Ki e leány? Király leánya, mondád?
ATTILA.
A frank királyi törzs hajtása ő.
Anyátlan. Apja s testvérbátyjai
Elestek a csatán —
KRIMHILDA.
Kétségkívül
Hún fegyverektől?
ATTILA.
Úgy van. Egyedül,
Árván maradt. Magammal hoztam őt,
A védtelent. Kímélni akarom
Gyászát — szelíd kezedre bízom őt.
Elútasítnád ?
KRIMHILDA.
Frank király-leány?
Hogyan ? Herrik király leánya tán ?
S megölve atyja, bátyjai ? Ha ! vér,
Vér mindenütt! Bokáig gázolám,
S fehér ruhámra fecskendett a vér,
Irtóztatón ! — S most újra vérnyomok
Vezetnek a kék Rajna partitól
Hozzámig? — El! Nem kell e lány!
ATTILA.
Jer és
Kérd őt magad, Mikolt!
MIKOLT.
Oh asszonyom,
Légy irgalommal, ne taszíts el, oh,
Magadtól, engedelmes és szelíd
Rabod leszek, csak tarts meg.
KRIMHILDA.
Jer közelb,
Hadd lássalak. — Miért ragaszkodol
Hozzám — s esengesz, hogy megtartsalak ?
MIKOLT
(a még mindig trónján álló Krimhilda elé lép).
Dicső királyné, látom neked is
Van bánatod — hisz attól korona,
Trón meg nem óv, — tudom jól; magam is
Király-leány valék — engedd nekem,
Vigasztalód lehetni, — tán, ha nem
Szelíd szavakkal: könnyeimmel! Ah,
A szenvedőnek már az is vigasz,
Ha szenvedőt lát s érzi, hogy a bú,
A megaláztatás mindenkivel
Közös lehet! — Engedd ruhád szegélyét
Csókolnom ! (halkan)
Oh végy oltalmadba, oh
Ne hagyj elvesznem.
KRIMHILDA
(lehajol hozzá).
Mitől félsz, leányka?
MIKOLT.
A legrosszabbtól.
KRIMHILDA.
És ki fenyeget ?
MIKOLT.
Ő.
KRIMHILDA.
Attila ?
MIKOLT.
Te mondád.
KRIMHILDA
(félre).
Erre is
Kész volna hát még ? (fenn)
Jó, megtartalak . (Attilához)
Meggondolám. Hallgass meg, Attila:
Nekem adod e lányt?
ATTILA.
Mondám, neked.
KRIMHILDA.
Feltétlenül ?
ATTILA.
Hogyan feltétlenül?
KRIMHILDA.
Örökre ?
ATTILA.
Míg talán hozzá való
Szerencse nem akad.
KRIMHILDA
(gúnynyal).
Például a
Hunok királya ?
ATTILA.
Nem, valaki más.
KRIMHILDA.
Legyen királyfi, herczeg vagy levente :
Az kérje tőlem a leány kezét,
Mint egy anyától — s én határozok.
Elfogadod feltételem' ?
ATTILA.
Miért ne?
Jobb kézbe ', mint itt, sorsa nem lehet.
(félre)
Módomba' van s lesz: mást akarni.
KRIMHILDA.
Jó,
Kövess, leányka. Herka megmutatja
Szobádat az enyém mellett. Kövess.
Isten velünk, király. A lány enyém,
Értsd meg: leányom. Anyja én vagyok,
Ki bírni vágy, kezembül nyerheti.
ATTILA.
Nem értelek. Hangodban valami
Fenyegetés van.
KRIMHILDA.
És mi volna ? Mert
Ha meg nem érted: nem fenyegetés ;
Ha érted: úgy méltó, hogy az legyen.
És ne feledd el: egyszer szívemen
Sebeztek, itt a szívem közepén :
Hogy álltam akkor bosszút! Most is azt
Mondom neked: jaj annak, a ki sért!
(Kíséretéhez)
Kövessetek!
(Mikoltot kézen fogva, Herkával s kíséretével el, balra.)
ATTILA.
Megértém, jól megértém —
S így, maga is bevallja, fenyeget.
Állunk elébe ! — Detre, jöszte csak!
DETRE
(előlép).
Királyom —
ATTILA.
Láttad ezt? Hallottad ezt?
DETRE.
Nyitott szemem s fülem van.
ATTILA.
Menj utánok.
Oszlasd el a királyné gyanuit;
Engesztelőleg, csillapítva szólj,
Kedvét, bizalmát nyerd meg.
DETRE.
Megkísértem,
Ha sikerülne.
ATTILA.
Szólj csak okosan,
A mint te tudsz, te róka, jól ismerlek.
Értesz te ahhoz. Ejts előtte tán
Oly szót is el, hogy a leányt egyik
Fiamnak szántam, hogyha megszeretné.
DETRE.
Megyek uram . (Indúl.)
ATTILA
(visszaszólítja).
Hé, Detre! Igyekezz ',
Hogy, perezre bár, Mikoltot fogd külön,
És súgd fülébe, hogy szeretem őt,
És égek érte, bírni vágyom őt.
Nem, azt ne mondd. E gyűrűt add neki,
Kegyem jeléül; kérd, fogadja el
Emlékül.
(Gyűrűt ad neki.)
DETRE.
Mint jegygyűrűt?
ATTILA.
Úgy akarnám,
De azt ne mondd. — Jó Detre, légy okos;
Oly közel állsz trónomhoz és szivemhez
Már is; ma lépj még közelebb — fölebb.
Tőled függ: hogyha jó hírt hozsz nekem.
Járj okosan; saját ügyedbe jársz,
Nem csak enyémben. Érted?
DETRE.
Én nekem
Más érdekem nincs, mint neked híven
Szolgálni. Számíthatsz reám, dicső
Király.
ATTILA.
Jó. Ezt ha végzed: fölkeress.
Várlak. Ma még egyéb is vár reád.
E Walter egy szót ejte, mely miatt
Nem nyughatom. De csitt. Sietve járj
És légy okos. Krimhildet csillapítsd,
Szólj titkosan Mikolttal — okosán.
Eredj ! (Detre el, balra.)
Mi vonz e lányhoz engemet,
Olyan nagyon, oly ellenállhatatlan
Erővel? Új és ismeretlen érzés
Vesz szívemen erőt, — e nagy sziven,
Mely még ilyet nem kóstolt. — Jól lakám
A hatalom borával, a dicsőség
Kelyhét fenékig ürítém, szerelmet
Alig kóstoltam — oly rég, már el is
Feledtem édes ízét, most megint
Rászomjazám. Ifjan — mikor a vér
Lobogva lángolt ereimbe' még —
Rékát szerettem, bájai illatán
Megittasúlva, túlvilági üdv
Kéjét szivám ajkáról, elfeledve
Hír és dicsőség s nagyság álmait.
Elvesztve őt, oh mily soká tudám
Feledni, szívem égető sebét
Hányszor szakítá föl Rékám neve !
Hegyet rakattam sírján — azt hivém,
Szivemről elgördítni sikerűi,
Mi rajta nyom. Hiába! Feledést,
Enyhületet, csak dúló harczimon
Találtam. A világot lábaim
Alá vetém, lábamnak pihenő
Zsámolyt találtam, — bús fejemnek, ah,
Nem leltem egy kebelt, hol megpihenjen.
A nagyra vágyás s hódítási vágy
Kötötte, szerelem helytt frigyeim '. —
Honoriát — Krimhildet — nem a szív
Jegyezte hitvesül, csak érdekek. —
Honoria! hideg, mint a kígyó,
Szívem' fagylalta érintése; Krimhild
Sötét szépsége izgatott előbb
És lebilincselt — hah, de az a nap,
A szörnyű nap, melyen hozzám csalá
Testvéreit, hazája nagyjait
S itt bosszút álla rajtok, férjeért,
Szigfridéért: feltárta iszonyú
Vad keble mély poklát előttem és
Megborzadék — az Isten ostora
Megborzadott e vad pokol-arától.
Megszabadúlni tőle — vércsaták
Örvényibe vetém magam' megint
S a harczi vész lágy bölcsődal gyanánt
Zsongott fülembe, összemérve az
Ő vad bosszúja vijjogásival.
Meguntam azt is; elfáradtam a
Csaták zajában, a sok hódításban.
Pihenni vágyom — női keblen; oh
De nem az ő sivár keblén. Iszony
Fog el, ha csak reája gondolok.
Nem harczi nornát, nem vihar-szüzet
Kivánok én; szelíd galambra van
Vágyásom; enyhe keblén a gyönyör
Ringasson el, feledjem azt a sok
Vért, mit kionték — vagy kiontani
Engedtem; és legyek boldog megint,
Mint ífionta, Réka lágy ölén!
'— Ki jő?
(Csaba, Aladár, Hagen, Walter jőnek.)
CSABA.
Apánk, tégy igazat közöttünk !
ATTILA.
Igazat, én, közöttetek ? Mi baj ?
CSABA.
Szememre hányta, hogy görög anya
Szült.
ATTILA.
Ez igaz.
ALADÁR.
Előbb ő gúnyolá
Germán anyától származásomat.
ATTILA.
Gúnyolni nincs mit egyiken sem; én
Vagyok apátok, mindketten hunok
Vagytok utánam. Csaba nem görög,
És Aladár se' német.
CSABA.
Én is azt
Mondám magamról; ő dicsekedett
A német vérrel, melyből számlázott.
ALADÁR.
Hazudsz; csak azt mondám : Waltert ne bántsd,
Hogy német vér, erembe szinte az
Foly félig. —
ATTILA.
Úgy van.
ALADÁR.
Aztán azt veté
Szememre, hogy kegyenczed én vagyok
S jobban szeretsz s beczéztetsz.
ATTILA
(szigorúan Csabához).
Igaz ez,
Csaba ?
CSABA
(daczosan).
Igaz.
ATTILA.
Hogy' merted mondani?
CSABA.
Mert úgy igaz.
ATTILA.
Hát nincs nekem jogom
Választani jobb s bal kezem között?
Nincs, fiaim közt? És hol van megírva,
Hogy épen ezt, vagy azt tartozzam én
Jobban szeretni? Szeretem, a kit
Szeretek, gyűlölöm azt, kit gyűlölök. —
HAGEN
(Walterhez titkon).
Jól megy.
WALTER
(viszont).
Ideje közbe szólanunk.
ATTILA.
Ti mit suttogtok?
WALTER.
Felség, megbocsáss,
Mi ott valánk, velök, tisztünk szerint;
De tiszteletlen szót, felséged ellen
Csaba nem ejtett.
ATTILA.
Úgy -e, véded őt?
WALTER.
Sem Aladár. Ne vedd oly nagyra, csak
Testvéri pörpatvar volt, kettejök
Közt s kár elődbe hozni; megesik
Hővérű ifjak közt az ilyen.
ATTILA.
És
Te csillapítád?
WALTER.
Hogyne ?
ATTILA.
Jól tevéd.
Tedd máskor is. S ti rá hallgassatok.
És végezzétek máskor magatok közt
Vitátokat; hozzám ne jöjjetek
Panaszra egymás ellen. Szót se többé!
Most megbocsátok — máskor megharagszom.
CSABA.
De ő ismerje el, hogy én vagyok
Első szülötted.
ATTILA.
Mégis újra kezded?
— Első szülöttem ? S mit jelent az ?
CSABA.
Azt,
Hogy én következem nyomodba lépni
S örökösöd vagyok, ha te kidőlsz.
ATTILA.
Hogyan ? Dőltömre számítsz, rossz fiú ?
Még élek és uralkodom. Vigyázz,
Országom arra száll, a kire majd
Én akarom. Még lehet harmadik
Fiam is — oly öregnek tartotok,
Hogy ne lehetne ? Mondom, szót se többé !
Kövessetek. S többé ne halljam ám
Patvarkodástok ' . (El, kíséretével.)
ALADÁR
(Csabához).
Bátya, még neheztelsz ?
CSABA.
Eredj, te súnyi. Jöszte, Walter.
(El, Walterrel.)
ALADÁR.
Jobbját se' nyújtva? Jó, legyen tehát
Nyílt harcz közöttünk, hogyha akarod !
Hagen !
HAGEN.
Parancsolsz ?
ALADÁR.
Láttad -e mikép
Tett igazat kettőnk között apánk?
HAGEN.
Egy harmadik javára, a ki még
Meg sincs születve tán?
ALADÁR.
Nem értelek.
HAGEN.
Nem mondta -e : lehet még harmadik
Fia is? Úgy van, még nem oly öreg,
Hogy ne lehetne!
ALADÁR.
Anyámtól ?
HAGEN.
Ki tudja?
Egy asszonyt eltaszítni, — vagy a mellett
Még másikat is venni: nálatok
Oly nagy dolog talán, hogy arra még
Gondolni se' lehetne? Attila
Pogány — s mi egy pogány szemében a
Nő: feleség vagy ágyas?
ALADÁR.
Azt atyám
Soha se' tette !
HAGEN.
Tették ősei;
S miért ne tenné példájokra ő,
Ha kedve tartja?
ALADÁR.
Nem, nem, százszor is !
HAGEN.
Nem százszor, ámde egyszer!
ALADÁR.
És miért
Tenné meg azt? Kiért?
HAGEN.
Mit én tudom ?
Talán anyádnak hidegségéért,
A melylyel tőle, szinte tüntető
Módon vonúl el; tán egy ragyogó
Vagy könnyező szempárért, melybe tán
Mélyen tekinte, egy ökölbe vont
Piczinyke kézért, mely ingerli, vagy
Talán egy karcsú termetért, a mely
Hő vágyra gyújtja ernyedt idegit?
ALADAR.
Kiről beszélsz?
HAGEN.
Én ? Senkiről; csak úgy
Találgatom, mert épen kérdezéd.
ALADÁR.
Hagen, te többet láttál, vagy gyanítsz —
Mint mondasz —
HAGEN.
Én ? Mondom, találgatok
S a levegőbe úgy beszélek.
ALADÁR.
Ej,
Hiába ámitsz. Ugy rémlék előbb
Előttem, mintha tán bátyám Csaba
Vetette volna rá szemét. De nem,
Ily vércse-szív nem gyúlhat lángra ily
Galamb iránt —
HAGEN.
Most én kérdem, kiről,
Beszélsz ?
ALADÁR.
Mikoltról. Oh e frank leány,
Gyászában és daczos keserviben
Oly gyönyörű volt! Szívemig hatott
Tekintete ! Aztán ez aquitáni
Walterre, ő maga irányozá
Féltő gyanúmat, a ki azt beszélte,
Hogy gyermekűl még, eljegyezve voltak.
S te most — ne mondd ki! Nem hiszem! Hogyan?
Atyám is!
HAGEN.
No's?
ALADÁR.
Nem adta volna ép
Anyám kezébe, nem bízhatta volna
Őrizetére!
HAGEN.
Hátha ép' azért
Hogy gyanúját lefegyverezze és
Kétségit megelőzze, mielőtt
Támadni mernek.
ALADÁR.
De hisz ez gyalázat,
Vérárulás, fertőzés! Isszonyú
Gondolni is rá.
HAGEN.
Verd ki hát fejedből.
Nem is beszéltem úgy, mint bizonyost;
Hozzávetés csak, tán alaptalan
Gyanú, a melylyel tépelődni sem
Méltó.
ALADÁR.
De meg kell tudnom a valót;
Figyelmeztetnem kell anyámat és
Mikoltot — és azonnal.
HAGEN.
Épen itt
Jőnek — s a berni Detre is velők.
Én távozom — (félre) felköltém a gyanút
Szivében, az többé nem alszik el . (El.)
(Krimhilda, Detre, Mikolt, Herka balról jőnek.)
DETRE.
Felséges asszony, méltóságodat
Miért alázod érettem meg így ?
KRIMHILDA.
Hogy kikisérlek? Hogyne? meg akartam
Mutatni, mint tisztellek, tégedet —
Te legtömörebb az oszlopok között,
Mik Attilának tartják csarnokát.
A míg a többi kényszerítve áll
Helyén, hová erőszak állítá
S nyög a tehertül s menekülne, ha
Nem félne, hogy nem bír elég hamar
Kiszökni, hogy a ráomló tető
Agyon ne üsse: te, önként, csak a
Dicsőséget keresve, Attilát
Szolgálni, nem legyőzve, nem vason,
Szabadon, úgy jövél, — s nem is keressz
Egérutat, tudván, hogy elmehetsz
Szabadon, mint jövél, mikor akarsz.
DETRE
(félre).
Vajon, mért hízeleg — s jár szüntelen
Nyomomba ', hogy nem szólhatok Mikolttal ?
Majd máskép fordítok rajt' s két legyet
Ütök egy csapással.
KRIMHILDA
(Mikolthoz).
Jöszte, gyermekem.
Hallottad-é a berni Detre hírét ?
A Padus, hol bölcsője ringa, egy
Tengerbe ömlik; másba kék Dunánk;
A Rajna, melynek partjain születtünk,
A harmadikba; — de az ő híre
Bezengi mind a hármat. Nézd, — ez ő !
DETRE.
Megszégyenítsz, királyné; és e gyermek
Fülét hamis mesékkel mérgezed,
Mikben csak egy igaz: hogy te kegyes
S elnéző vagy hozzám.
KRIMHILDA.
Kívánd jelét,
Ha igaz -e, hogy minden férfinál,
Ki Attilát uralja, többre tartlak .
(Félre) Ki kell belőle vennem, mi hozá
Hozzám valóban. (Fenn) Szinte szégyelem,
Hogy Attila ilyen csekély okért
Fáraszta. Nem! — S ne volna más oka:
Mért külde, mint hogy még egyszer köszönts
Nevébe — és ajáld e gyermeket
Anyai gondjaimba? Csak ezért?
DETRE.
Oh te, szivekbe látó ! — De hiszen,
Mit is csodálkozom rajt ' '? Nő vagy! Oh
Mily ostobák a férfiak! Magát
Ki legügyesebbnek véli, az a leg-
Ügyetlenebb; szineskedik, hazud,
És mesterileg játszsza szerepét —
— Azt véli! — s egy nő csak szemébe néz
S szivébe lát! Előtted, asszonyom,
Titkolni nincs mit. Megmondom tehát
Mért külde ő — (halkan) De kérlek, távolítsd el
E lányokat. Ni, nézd csak, Aladár
Fiad amott áll; szólítsd őt magadhoz
S foglald el őt Mikolttal: azt hiszem
Örömmel enged.
KRIMHILDA.
Jól van, — Aladárom,
Most veszlek észre, jöszte, kis fiam!
ALADÁR.
Hogy észre vettél végre, köszönöm —
De nem, hogy kis fiadnak szólítasz;
Levente volnék már, nem kis fiú.
KRIMHILDA.
Jó, jó, leventém, büszke hős fiam,
Jer hát közelb. Ma még nem láttalak
S tegnap se '. Hol jársz, merre múlatoztál?
ALADÁR.
Bátyám-, Csabával elvadászgatánk.
KRIMHILDA.
S pöröltetek, mint rendesen ? — Se baj;
Fiúk szokása: összeveszni, meg
Békülni újra. S aztán?
ALADÁR.
Fönn valánk
A palotában. Vártak téged is,
Mért nem jövél? Nagyon szép volt pedig.
Ajándokot kaptunk apánktól. Én
Hagent, ki szegrül-végrül rokonunk is;
Mert anyja, mondják, testvérhúga volt
Gibek királynak, a ki néked is
Bátyád, anyácskám.
(Krimhilda összerezzen, de legyőzi felindulását.)
Bátyámnak pedig
Walter jutott, az aquitáni fi.
Derék fiú, mindkettő, mondhatom.
KRIMHILDA.
Bár nem valék ott, nem feledkezett meg
Apátok én rólam se '. Ifjakat
Bajtársakúl ti — én leányomúl
Leányt kapék — és nem alább valót
A máskettőnél. Ismered Mikoltot ?
ALADÁR.
Ott láttam —
KRIMHILDA.
Elpirulsz ? Lám, csakugyan
Hogy kis fiú vagy; lányszem egy leventét
Nem hoz zavarba, szembe néz vele;
Fiú szemét lesüti s elpirúl.
ALADÁR.
Hát azt hiszed, nem mernék — ?
KRIMHILDA.
Kétkedem;
De nem bánom, kisértsd meg. Szólj vele.
ALADÁR.
Megengeded ?
KRIMHILDA.
No, hogyne ? Sőt kívánom.
Ne félj, nem is nézek reátok; itt
Detrével — úgy -e Detre ? — úgy teszünk,
Mint kik magok dolgába elmerülve
Föl sem veszik mi történik körűlök.
Eredj, eredj — szólítsd meg.
ALADÁR
(Mikolthoz).
Szép Mikolt,
Bár rám se' néztél fenn a palotán;
Mindkét szememmel rajtad függtem én.
MIKOLT.
Valóba '?
(A háttérben halkan beszélgetnek. Krimhilda Detrével az előtéren.)
KRIMHILDA
(elfojtott hévvel, halkan).
Hah ! te tudod ezt s nekem
Nem is szóltál!
DETRE.
Miről ?
KRIMHILDA.
Hogy Attila
Az ifjú Hagent Aladárnak adta!
E farkas-kölyköt, a trónjéi Hagen
Fiát, az én fiamnak! Isszonyú!
Ezért majd bosszút állok. Oh, ez ember!
Mit tesz velem s készít számomra még,
Hogy a porig alázzon ! — Mit akartál,
Szólj, monddsza hát, — mért távolíttatád
Mikoltot el?
DETRE.
Nem sejted?
KRIMHILDA.
Nem merem
Kimondani: mit sejtek; mert ha már
Kimondom, akkor több mint sejtelem,
Több mint gyanú.
DETRE.
Kimondjam én? — Nohát
Kimondom, Ugy van; jól sejtéd: urad
Uj nőre vágyik; épen e Mikolt
Kin buja szeme megakadt.
KRIMHILDA.
S velem
Mi czélja?
DETRE.
Azt ő tudja; magam is
Csak sejthetem; s tőled tanultam ép ',
Nem adni szót a sejtelemnek, a
Gyanúnak. Ah mert, a mi bizonyos ;
Az is elég. A mit üzent, a mit
Nevébe' mondék az imént: ürügy volt,
- Hozzád jövésem, e leány miatt,
Hogy közelébe jussak s adjam át
Neki e gyűrűt.
KRIMHILDA.
Mikoltnak ?
DETRE.
Neki.
KRIMHILDA.
Az én lakomban ? A szemem előtt ?
DETRE.
Nem, a hátad mögött.
KRIMHILDA.
Oh szégyen és
Gyalázat!
DETRE.
Hiszesz -e most?
KRIMHILDA.
Oh! — Mikolt,
Jer!
MIKOLT
(előlép).
Asszonyom —
KRIMHILDA.
Nézd, Attila, kegyes
Uram s urad, neked ajándokot küld.
ALADÁR
(félre).
Mit hallok? Ah, hát nem rágalmazá
Hagen ? Való voln '? S már is, ily hamar!
(Előre lép s figyel.)
KRIMHILDA
(Detréhez).
Add át neki, de mondd el, mit üzent.
DETRE
(hízelgő nyájassággal).
Szép lányka, Attila, dicső királyunk
E gyűrűt küldi néked kegyjelűl
S kér: tartsd meg azt emlékűl.
MIKOLT.
Detre úr,
Te vagy a hős, kiről nagy-asszonyom
Imént beszélt, kit minden férfinál
Ki Attilát szolgálja, többre tart?
Nem, nem te vagy; ily mesterségre úgy
Nem adtad volna magadat!
KRIMHILDA.
Nemes
Királyi gyermek!
ALADÁR
(magában).
Oh dicső leány!
Oh mint imádom!
DETRE.
Pedig én vagyok
A berni Detre, kihez Attila
Igy szóla: rajta légy, hogy perezre bár
Külön vehesd Mikoltot; súgd fülébe,
Hogy szeretem, hogy égek bírni őt.
— Igy becsüli Attila — hőseit,
És így szerelme tárgyait!
MIKOLT
(arczát kezeibe rejti).
Tudám, hogy
Rabnő vagyok; sejtém, hogy valami
Veszély fenyeget; azért borulék
Lábadhoz, esdve: védj meg, tarts magadnál,
Oh asszonyom!
KRIMHILDA.
S én megtartálak és
Megvédlek.
ALADÁR
(előlép).
És ha férfi-karra lesz
Szükségetek, Mikolt s szegény anyám,
Számítsatok rám, mindkettőtöket
Megvédlek én!
MIKOLT.
Te, ifjú ! és saját
Apádnak ellenébe?
ALADAR.
Az egész
Világnak ellenébe, én magam!
Mert, halld anyám — s leányka, halld te is :
Szeretlek; és szerelmem férfivá —
S megtámadott anyám védelmiben
A fiúi szeretet s ragaszkodás
Hőssé tesz. Elfogadtok lovagotoknak ?
KRIMHILDA.
Oh jó fiam, nem többé kis fiam,
Bocsáss meg, oh levente hős fiam!
ALADAR.
S Mikolt?
MIKOLT
(komoran).
Mikolt már Walter jegyese.
ALADÁR.
Hallottam a történetet ma reggel.
Apáitok akarták, de ti egymást
Nem ismerétek. Vagy szereted őt,
Kit csak ma láttál ?
MIKOLT.
Szerethetek -e
Valakit én? Gyermek valók, mi gondom
Volt szerelemre? S gyermek-álmaimból
Egyszerre vér- s iszonyra ébredék,
Mi csak gyűlölni készt s boszúra int.
ALADÁR.
S szeret -e Walter is, számít -e rád ?
MIKOLT.
Ki tudja, hajh? Az ő szivébe én
Nem láthatok be — a mikor reá
Hivatkozám: ő hallgatott, szemét
Lesütve tartá.
ALADÁR.
Gyáva!
MIKOLT.
Mégis, azt
Gondoltam akkor, fellegek mögött
Terem a villám.
ALADÁR.
Szereted ?!
MIKOLT.
Nem én;
De nem csalom meg, hogyha tán apám
Szavára épit s azt kívánja majd,
Hogy azt beváltsam.
ALADÁR.
És örűlni fogsz,
Ha azt kivánja?
MIKOLT.
Nem tudom, ne kérdd.
De bátorságod ', ifjú, és nemes
Ajánlatod' szivembe vésem, és —
ALADÁR
(szavába vág).
Szeretni fogsz ?
MIKOLT.
Ne sürgess. A boszu
Vérembe ment s egész valómat el-
Foglalta —
ALADAR.
Oh! a bosszúnál erősb
A szerelem — erősb a gyűlöletnél —
S te engemet nem gyűlölsz — úgy -e nem ?
MIKOLT.
Gyűlölni téged ?
ALADÁR.
Oh bocsáss meg értem
Apámnak is!
MIKOLT.
Lehetetlent kivánsz.
ALADÁR.
Mi voln' a szerelemnek lehetetlen ?
MIKOLT.
Erőmet, érzem, feljül múlja.
ALADÁR.
Mert
Még nem szeretsz. Oh fogsz -e valaha?
MIKOLT
(halkan, habozva).
Talán . . .
KRIMHILDA.
Fiam, most érd be ennyivel,
Holnap talán kinyílik a virág,
Mely még ma bimbajában szendereg.
(Halkan beszél Aladárral.)
DETRE
(magában).
E kelle még nekünk ! E fordulat
Keresztül húzza számításomat,
S Krimhilda is belémegy ! Mennyi hévvel
Biztatja kis fiát! E kis fiút
Más észre kell térítnem; úgy hiszem,
Nem lesz nehéz; ha összetörhetem
Játékszerét — ő maga dobja el.
De félek, nehezebb lesz az anyát.
KRIMHILDA
(fenn).
Most hagyj időt Mikoltnak, mig leküzdi
Felindulását. Jer velem, leányom.
MIKOLT.
Oh asszonyom —
ALADÁR.
Szólítsd anyádnak őt,
Érettem. —
MIKOLT.
Akkor testvéred leszek —
Az, az kivánok lenni! Megelégszel ?
(Kezet nyújt.)
ALADÁR.
Meg, egyelőre. Testvérérzelem, ha
Nem vérszerinti, anyjává lehet
A szerelemnek.
DETRE.
És én mit tegyek
E gyűrűvel ?
MIKOLT.
Csak add; hogy a király
Hadd lássa ujjamon. Nem akarom
Őt ingerelni. Ez a gyűrű most
Védpajzsom; és majd ez leend, ha kell,
Boszúmnak eszköze. Mert halld, anyám,
S hős Detre és te bátor ifjú, halld
Szent eskümet. Mikolt, a frank leány,
Kinek megölték apját, bátyjait,
Magát rabúl — annál rosszabbra is,
Hozák a hún udvarba, esküszik,
Hogy Attiláé nem lesz! Vagy szűzen,
Vagy halva, vagy azé, kit szabadon
Szeretni fog, vagy senkié ! (Sietve el.)
ALADÁR.
Enyém,
Enyém leendesz!
(Utána akar sietni.)
KRIMHILDA
(visszatartja).
Ne ! Hagyd magára most
S bízd az időre és reám a többit . (El.)
ALADÁR.
Oh Detre!
DETRE.
Sajnállak királyfi!
ALADAR.
Te
Sajnálsz? Alig kezdek remélni még
S te sajnálsz !
DETRE.
Hogy ne ! Hát nem látod át ?
A mit csak a gyűrűre monda ő,
Magadra is vehetd: védpajzsa most
Apád ostroma ellen, és ha kell,
Boszúja eszköze. Nem élted ezt?
Jer, jer; higgadj le kissé — csillapulj
S lásd át királyfi, mily játékszerül vagy
Kinézve ...
ALADÁR.
Hallgass! Oh! megőrülök.
DETRE.
Attól kívánlak óvni. Jer velem,
Fris levegőre van szükséged ! Itt
Nem jó helyen vagyunk.
ALADÁR
(ráborúl).
Oh Detre, Detre!
DETRE.
Jer, térj magadhoz. Hős apád kegyencze,
Az isten kardja örököse, te,
Világ urává lenni hivatott,
Egy kétszinű lány bábjátéka lennél,
Ki míg apádra tőrt fen, tégedet
Csalárd mosolylyal ámít. —
ALADÁR.
Nem tűröm,
Hogy őt szemembe rágalmazd! Mikolt
Lehetne csalfa?
DETRE.
Majd megismered,
Mihelyt szemedről a hályog lehúll.
Mit gondol ő a szerelemre? csak
A bosszú ég szivében — láthatád.
Csak el akar vakítni tégedet,
Hogy annál biztosabban döfje tőrét
Apád szivébe.
ALADÁR.
El! megőrülök,
Bocsáss.
(Elrohan.)
DETRE.
Utána! Hite már megingott,
Szivében el van vetve a gyanú.
Öntözni kell csiráját, mig ujonnan
Ellenkező szél ki nem tépi onnan.
(El.)
A függöny legördűl.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE