Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Légy jó mindhalálig
Keletkezés ideje
1929
Felvonás
3
Jelenet
9
Megszólalás
1056
Mondat/Sor
1786
Szó
11167
MÁSODIK FELVONÁS.
I. KÉP.
(Török néni szobája. Biedermeier bútorok s berendezkedés. Középen asztal, csipketerítővel letakarva. Az asztal mellett ül Ilonka, ettől balra nagy fotelban Török néni. Ajtó jobbra, balra.)
TÖRÖK NÉNI
(kedves, kövér öreg néni. Szeretne aludni, de a lánya folyton zavarja.)
ILONKA KISASSZONY:
(28 éves, nem sikerült élet, kicsit biccent, rosszkedvű. Valami régi nagyalakú képeslapot forgat. Vasárnap délutáni hangulat):
Nem fér a fejembe, hogy lehet valakinek ennyi szabadsága.
Hisz a vasútnál a legszigorúbbak, ott nincs se vasárnap, se ünnepnap, a vonat mindig megy.
TÖRÖK NÉNI
(fel se nyitja a szemét):
Te mindig csak bántod azt a szegény öcsédet.
ILONKA KISASSZONY:
És anyám mindig csak védi...
A volt osztálytársai már káplánok.
Fel vannak szentelve.
Már papi állásokra pályáznak az ákáclombos falvakban.
TÖRÖK NÉNI
(megmozdul):
Neki is állása van, kenyere, nyugdíjképes állás.
ILONKA KISASSZONY:
Míg János a kollégiumban volt, anyám valósággal bent lakott.
Annyit kellett járni az igazgatóhoz, könyörögni érte.
TÖRÖK NÉNI:
Á, senki sem érti meg azt a szegény gyereket.
Vére van, nemes vér.
Katonának kellett volna adni.
ILONKA KISASSZONY:
Az igaz, ott legalább megfegyelmezték volna.
Nem tették volna pénztárhoz.
TÖRÖK NÉNI
(felijed):
Tudsz valamit?
ILONKA KISASSZONY:
Csak azt, hogy Jánost nem szabad pénztárhoz tenni.
TÖRÖK NÉNI:
Rémlátások.
(Tovább alszik.)
ILONKA KISASSZONY:
Csak tessék védeni.
TÖRÖK NÉNI:
Ki védje, ha az anyja se.
ILONKA KISASSZONY:
Apa egy szobában sem tud lenni vele.
TÖRÖK NÉNI:
Apátok mindig rideg volt hozzá.
ILONKA KISASSZONY:
Nem rideg, csak igazságos...
Csak pénztárhoz ne tették volna...
Soha én a harminc forintomat nem fogom látni.
TÖRÖK NÉNI:
Nem tudta.
ILONKA KISASSZONY:
Mit nem tudott?
Kihúzta a fiókomat, meglátta a harminc forintot és elvitte.
Hogy mer ő az én fiókomba nyúlni?
TÖRÖK NÉNI:
Fésűt keresett.
ILONKA KISASSZONY:
És harminc forintot talált.
Az neki mindegy.
Nem volt fésű, hát kivette a harminc forintot.
Ha pénzt lát, nem bír ellenállni.
És ilyen embert tesznek pénztárhoz.
Én nem szeretek jövendölni, de meg fogja még látni anyám, szörnyű bánata lesz még emiatt a...
TÖRÖK NÉNI:
Hallgass már, te vészmadár.
ILONKA KISASSZONY:
Na, aki mindig lányok után szalad.
TÖRÖK NÉNI:
Mit csináljon, ha olyan szép fiú, hogy az egész világ szerelmes bele!
ILONKA KISASSZONY:
Csakhogy azt nem lehet ám semmiből.
TÖRÖK NÉNI:
Van fizetése.
ILONKA KISASSZONY:
És vannak még harminc forintok itt-ott a más fiókjában...
Azt én kézimunkázással kerestem, a szememet vakra dolgoztam, míg húsz és ötven krajcárokból összeraktam.
TÖRÖK NÉNI:
Jaj az Isten áldjon meg, engedj már aludni.
Egyszer megtévedt.
ILONKA KISASSZONY:
Igen, a születése percében.
Mikor a világra jött, akkor tévedt meg.
TÖRÖK NÉNI:
De fáj ez nekem, hogy testvérek ennyire nem szeretik egymást.
ILONKA KISASSZONY:
(nézi a lapot):
Borzasztó ez a japáni földrengés...
Tele van adóssággal, fűnek-fának tartozik.
TÖRÖK NÉNI:
Minek adnak neki.
ILONKA KISASSZONY:
(csönd):
Tizenhétezer ember pusztult el, rettenetes...
Persze a gavalléria sokba kerül!
TÖRÖK NÉNI:
Mindenki szereti.
(Tovább alszik.)
ILONKA KISASSZONY:
Ki jár odaki ?...
(Feláll.)
Valaki jár odaki... Nini a kisdiák.
MISI
(balról bejön, megáll az ajtóban, boldogan és büszkén. Kalapjáról lerázza a havat. Erősen le van fésülve, de a haja hátul feláll):
Kezitcsókolom!
ILONKA KISASSZONY:
Nézze mán anyám, milyen vendéget kaptunk.
A tavalyi kosztos, Nyilas Misi.
(Minden baját elfelejti.)
MISI
(kezet csókol, először az alvó néninek, aztán Ilonka kisasszonynak):
Kezitcsókolom.
ILONKA KISASSZONY:
No ez szép, ez nagyon szép, hogy már egyszer eszébe jutottunk az úrfinak.
Hamar le azzal a kabáttal, mert meghűlsz.
MISI:
Ne tessék haragudni, Ilonka kisasszony,
(Török nénit felrázza)
de roppant el vagyok foglalva, azért nem jöhettem ebbe a hónapba.
(Közben leteszi nagy, ócska télikabátját s alatta kis fekete szalónruhában van. Ruha kamgarn-szövetből készült, derékban metszett szalónkabát, hátul szárnyai vannak, de nagyon komikus, falusi szabómunka s a nadrágszárak csak a cipő hegyéig érnek. Vállban szűk, a gombnál húz. Ujjai túlhosszúak.)
ILONKA KISASSZONY:
(összecsapja a két kezét):
Milyen elegáns!
Nézze mán anyám, mi lett ebből a kis Nyilasból.
MISI
(röstelkedve fitogtatja magát):
Még a nyáron csináltatta édesapám, otthon a szabóval.
Csinált érte egy disznóólat, egy tyúkólat, meg egy háztetőt... azaz ezt csak javította.
ILONKA KISASSZONY:
(megfogja, műértő szemmel bírálja):
Ezt a gombot kijjebb kell tenni.
Vesd csak le, rögtön megvarrom.
MISI:
De nem, Ilonka kisasszony, az nagyon jó.
ILONKA KISASSZONY:
(lehúzza róla):
Ni anyám, nyakkendője is van, egész gavallér!
(Átveszi a kabátot és kihúzza a varrógép fiókját, tűt, cérnát szed elő.)
MISI
(röstelkedve áll a kis anyakötötte szvetterben):
Télen muszáj viselni.
Édesanyám kötötte.
(Megveregeti a Török néni karját.)
Zsebe is van.
ILONKA KISASSZONY:
Jól is áll a.
(Nem néz oda.)
Szót is kell fogadni az édesanyának.
Bár minden fiú így szót fogadna.
TÖRÖK NÉNI:
Be sovány vagy.
Csupa csont és bőr.
Rá van száradva a bőr a csontjára.
ILONKA KISASSZONY:
Inkább nagyon jól néz ki.
(Varr.)
MISI:
Bocsánatot kérek, hogy ilyen korán jöttem.
A konviktusból rögtön.
ILONKA KISASSZONY:
A konviktus...
No mi volt az ebéd?
MISI:
Az ebéd?
ILONKA KISASSZONY:
No mán nem is tudod?
MISI
(hallgat, gondolkodik).
ILONKA KISASSZONY:
Jó Isten, hogy lehet azt elfelejteni.
No, mi volt a vasárnapi ebéd?
MISI
(előveszi kis noteszát, mintha abba volna beírva):
Húsleves...
TÖRÖK NÉNI:
No és még?
MISI:
Dereje.
ILONKA KISASSZONY:
Hajja anyám, ezek jól csinálják, a húsnak csak a levit adják fel.
MISI:
Aha, vót hús is.
Főtt hús mártással.
ILONKA KISASSZONY:
Azér!
Milyen mártás?
MISI
(a tenyerét nyitogatja):
Paradicsom.
ILONKA KISASSZONY:
Hát persze.
Azt hiszi anyám, tudnak azok valami mást kitalálni.
Paradicsom mártás, vagy hagyma szósz.
TÖRÖK NÉNI
(nevet):
És jó vót?
MISI:
Nagyon jó.
TÖRÖK NÉNI:
Tudod is te mi a jó.
Megennéd te a fűrészport is.
ILONKA KISASSZONY:
És a derejébe mi vót?
Persze szilvalekvár.
Jó penészes szilvalekvárt bele, jó az a deákoknak!
MISI:
Nem volt penészes.
ILONKA KISASSZONY:
Tudod is te milyen volt.
Te azt hiszed, a penész az valami cukor.
MISI:
A kenyér igen, az penészes volt.
Nem is penészes, dohos.
Nem is dohos: penészes.
ILONKA KISASSZONY:
Milyen dohosnak kellett annak lenni, hogy még ez is észrevette.
MISI:
Kitűnően főznek.
TÖRÖK NÉNI:
No, mit főznek jól?
ILONKA KISASSZONY:
Mit szeretünk legjobban?
MISI
(újra az a kézmozdulat):
A köleskását porcukorral.
TÖRÖK NÉNI:
Fuj.
ILONKA KISASSZONY:
Neki ez a legjobb, nálunk meg a malac se enné meg.
(Kész a gombfelvarrás. Odadobja a kabátot.)
MISI
(feláll, meghajlik):
Kezit csókolom.
ILONKA KISASSZONY:
Hát az iskola hogy megy?
Még mindig jelesek vagyunk?
MISI
(egyik karja a kabátujjában van már):
Van egy tanítványom.
TÖRÖK NÉNI
(összecsapja a kezét):
Micsoda?
ILONKA KISASSZONY:
(majd elájul):
Tanítvány ?...
Édes Istenem... negyedikes és tanítványa van...
A mi fiúnknak még az érettségihez is instruktor kellett...
TÖRÖK NÉNI
(egyszerre ideges lesz):
Ilonka...
(Nyájasan)
No és mit fizetnek?
MISI:
Két forintot.
ILONKA KISASSZONY:
(meg vannak nyugodva):
Két forint is pénz.
TÖRÖK NÉNI
(helyeslőleg dünnyög).
ILONKA KISASSZONY:
Öröm az édesapának, ha ilyen gyerekei vannak.
Az ilyen gyereket aztán szereti az apja.
Ó, ó, te kis béka te: már nem is merem tegezni.
TÖRÖK BÁCSI
(belép. Taplószínű házikabát, ócska gyöngysapka, hosszúszárú csibuk. A csibukot sohase fogják meg kézzel. Csak a szárát).
ILONKA KISASSZONY:
Hallja apa, nevelő!
Tanítványa van!
TÖRÖK BÁCSI
(szünet után):
Nagyon derék... legalább átismétled vele a latint.
(Leül az asztal mellett a jobboldali nagy székbe.)
MISI
(a bácsi belépésekor felállott s szótalan meghajlással köszöntötte s várta a kézfogást).
ILONKA KISASSZONY:
Két forintot fizetnek neki!...
Másnak ilyen gyereke van!
A mienk pedig két forintot egy életben sem fog hazahozni.
TÖRÖK NÉNI
(felröffen):
Ezek ezt hozzák hazulról...
Nagy erő az a paraszt erőszak...
Ezeké a jövő, ezek bírnak dolgozni.
MISI
(megfeszíti a karizmait s leül, mint aki megmutatja, hogy igenis ő bír dolgozni).
ILONKA KISASSZONY:
Bizony, apád a fejszét forgatja, anyád a varrógépet.
De mi csak itt ülünk a nagy nemességgel.
Edelényi Török.
Sokra megyünk avval az edelényivel.
Egy fillért se örököltünk, csak a titulus, meg a nagyzolás...
TÖRÖK BÁCSI
Valahára belátjátok.
MISI
(hosszú csönd után):
Már nemsokára el kell mennem, mert kivételesen ma vasárnap is van tanítás.
A holnapi dolgozat miatt önként felajánlottam...
Azután pedig megyek mindennap felolvasni egy öreg vak úrnak.
ILONKA KISASSZONY:
(mintha a villám csapott volna le mellette):
Felolvasó is vagy?
MISI:
Tíz krajcár egy óra.
ILONKA KISASSZONY:
Elájulok.
Öt forint egy hónapban.
TÖRÖK NÉNI
(kis csönd után):
Örülsz neki?
MISI:
Igen, Török néni kérem, mer így legalább már egy hónap óta a felnőttek közt élek.
És az nagyon jó, mert a felnőttek komolyan veszik a dolgokat és becsületesek és pedánsak.
Pósalaky úr is, tetszik tudni, a vak úr, akinél felolvasó vagyok, olyan pedáns.
Kérem, egy pillanattal sem szabad hamarabb kezdeni a felolvasást, csak mikor az óra elüti az ötöt.
S amint a hatot üti, már int, hogy hagyjuk, hagyjuk...
Nem megható?
TÖKÖK NÉNI:
És fizet?
MISI:
Hogyne...
Elsején pontosan ki volt készítve az asztalon a három forint és tíz krajcár... október harmincegy napos lévén.
ILONKA KISASSZONY:
Szóval öt pengőforint van a zsebedben.
MISI:
Nem, Ilonka kisasszony.
A tanítványomnál még nem kaptam meg, de az is mindennap esedékes.
TÖRÖK NÉNI:
No, ha megkapod, vehetsz rajta két darab választott malacot, felibe akárki kihízlalja.
Küldhetsz apádnak karácsonyra olyan sonkákat, hogy tavaszig elrágódhatnak rajta.
MISI:
Küldtem egy forintot.
ILONKA KISASSZONY:
Ne őrjíts meg!
MISI:
Az úgy volt, Ilonka kisasszony, hogy a sok dolgom miatt, mert tanulni is, tanítani is, felolvasni is: szóval elhanyagoltam a levélírást és édesapám azt hitte, nincs pénzem bélyegre és küldött egy forintot.
Én pedig éppen akkor kaptam meg a vaktól a pénzt és hozzátettem az édesapám forintjához még egyet és kettőt küldtem vissza.
» Sírig szerető fia, Misi.«
ILONKA KISASSZONY:
(mintha a földrengést várta volna végig):
Hallja anyám, hallja.
Hát nem kell meghalni ilyenkor, hogy mindenkinek ilyen fia van, csak éppen...
TÖRÖK BÁCSI
Anya...
Aggyál négy krajcárt.
Misi elszalad, hoz egy pokli dohányt.
TÖRÖK NÉNI:
Nincs.
TÖRÖK BÁCSI
(nagy szünet):
Hát... ha nincs, nincs...
MISI
(csönd után):
Ezt a kalapot is vettem...
(Sorra mutogatja.)
Téli kalap...
Török bácsi, téli kalap...
(János úr belép.)
JÁNOS ÚR:
(jobbról jön).
MISI
(Török néninek is megmutatja):
Téli kalap.
TÖRÖK NÉNI:
No lám.
Egyszer csak teszel a kollégiumban egy százforintos alapítványt.
MISI
(nevet):
Majd ha nyerek a lutrin.
(Mind megdöbbennek. János felragyog.)
MISI
(meglátja Jánost és meghajlik feléje).
JÁNOS ÚR:
Lutri????
ILONKA KISASSZONY:
Lutri!!...
No még csak az van hátra...
Mán ez is lutriz.
Van egy kis pénze, már lutrira költi.
Már te se vagy tisztességes ember!
MISI:
Nem én...
JÁNOS ÚR:
(túlkiabálja):
Dehogynem, kedvesem, inkább ez az okos beszéd.
Manapság úgysem lehet munkából megélni.
MISI:
Nem én lutrizok!
Török néni kérem! hanem Pósalaky úr...
Teccik tudni, ez nagyon érdekes, hogy öt év óta akkor szólalt meg először, mikor megmondta, hogy valami furcsát álmodott, a gazdasszonya meg megfejtette és ideadott nekem egy forintot, hogy tegyem meg.
Ha nyerünk, azt mondja, a fele az enyém.
JÁNOS ÚR:
Egy forintot!...
ILONKA KISASSZONY:
És megtetted?
JÁNOS ÚR:
Egy forint, nem is tréfa!
MISI:
Igen.
Megtettem.
A brünnin.
JÁNOS ÚR:
Mért éppen a brünnin?
MISI:
Nagyon megtetszett: Brünn... ahhoz volt bizalmam: 22, 32, 45, 73, 85.
JÁNOS ÚR:
Anyám, egy forint az már pénzt ér!
Ha két szám kijön, ad százszoros pénzt, ha három jön ki, ezerszerest.
Ha négy tízezerszerest.
MISI:
És ha mind az öt?
JÁNOS ÚR:
A még nem jött ki soha, mióta világ a világ.
TÖRÖK BÁCSI
Mék az a Pósalaky?
Amék a városnál volt tanácsnok?
MISI:
Igen.
Most vak.
TÖRÖK BÁCSI
(feláll s hogy a fiával ne kelljen összeütközni séta közben, elmegy jobbra):
Vén szamár.
(El.)
MISI
(meggyőződéssel):
Pósalaky úr nagyon korrekt ember.
JÁNOS ÚR:
Dehogy is szamár, inkább okos ember!
TÖRÖK NÉNI:
Hiszen ha a szerencsét kormányozni lehetne, úgye fiam.
JÁNOS ÚR:
Szűz kéz, szűz kéz...
Biztosan nyerni fog!...
S megvan a reskontó?
Mutasd csak.
MISI
(nadrágzsebében keresi a tárcáját).
ILONKA KISASSZONY:
És kinél tanitasz?
MISI:
Doroghy.
ILONKA KISASSZONY:
Doroghy?... csak nem a turfkirály?
MISI:
Nem király.
Inkább nem valami gazdagok.
TÖRÖK NÉNI:
Azért nem kaptad hát meg elsején a fizetést.
JÁNOS ÚR:
Te vagy a kis Sanyi nevelője?
MISI:
Én.
ILONKA KISASSZONY:
Ismered őket?
JÁNOS ÚR:
No, nem.
ILONKA KISASSZONY:
Nincs ott a háznál valami szép kisasszony?
MISI:
Bella kisasszony!
ILONKA KISASSZONY:
Ha lány van, ő már ismeri.
JÁNOS ÚR:
A turfkirályt senki sem ismeri, csak én, de ha nem ismerném, a kedvedért meg fogom ismerni.
A legrövidebb idő alatt.
ILONKA KISASSZONY:
Ebben nem kételkedem.
JÁNOS ÚR:
Kívánságod teljesülni fog.
ILONKA KISASSZONY:
Bárcsak más kívánságom teljesülne!
JÁNOS ÚR:
Az angyaloknak minden kívánsága teljesül.
ILONKA KISASSZONY:
(kitör):
Harminc forint ára nem teljesül.
JÁNOS ÚR:
(felháborodással):
Ilonka kérlek, ez köztünk el van intézve.
Szavadat adtad, hogy többet nem említed.
(Kiragadja Misi kezéből a bugyellárist, kiveszi belőle a reskontót s jobbra megy. Az asztalról felveszi az ujságot.)
No már meg is volt a húzás...
(összehasonlítja a reskontó számait az ujságban a hirdetéssel.)
ILONKA KISASSZONY:
S aztán mit csinálsz a nyereséggel?
Haza küldöd, vagy eldorbézolod.
Mert ha az egészet megküldöd az édesapádnak, nem mondom...
TÖRÖK NÉNI:
A gyerek keresete a szüleit illeti, az tény.
A szülők azért tartják el a gyermeket, hogy aztán visszakapják tőle, amit lehet.
ILONKA KISASSZONY:
De ha egy fél krajcárt is illetlen dologra költesz!
JÁNOS ÚR:
(felkiált, felismeri, hogy a reskontó nyert).
ILONKA KISASSZONY:
(tüntetően oda sem ügyel, folytatja):
Az Isten úgy megver, hogy holtod napjáig csavargó lesz belőled.
JÁNOS ÚR:
(a reskontót a mellénye felső zsebébe gyűri, a lapot nézi):
Hát ez tévedés pajtás... a brünni húzás a jövő héten lesz...
(Nagyot fúj s Ilonkához):
Nem úgy van az, ahogy az öreg kisasszonyok gondolják...
Anyám...
(Visszamegy balra, odaadja Misinek a bugyellárist s nézi, hogy a fiú elteszi-e, aztán látva, hogy Misi a nadrágzsebébe csúsztatja, megnyugodva):
Anyám, aggyik csak egy forintot, kimegyek Sarkadra.
ILONKA KISASSZONY:
(felszisszen).
JÁNOS ÚR:
(átveszi a forintot, amit az anyja elég nehezen ad oda s elsiklik balra, ki az utcára. A kabátját csak úgy vállára veszi a kalapját a szemébe húzza. El.)
MISI
(hosszú csönd után):
És ne tessék hinni, Török néni, hogy én valaha is egy krajcárt is helytelen célra fordítanék.
Én csak szent dolgokra költeném, ha nekem pénzem volna...
Ha nekem valamiképpen módomban lenne, én csak iskolákat építenék, meg kórházakat és megszüntetném a szegénységet.
Mert én úgy gondolom, ez a három baj van: a tudatlanság, a betegség és a szegénység, ettől kell megmenteni az emberiséget...
ILONKA KISASSZONY:
(nézi a lapját):
Tizenhétezer embert vitt el a japáni földrengés... oda kellett volna menni valakinek, nem Sarkadra...
TÖRÖK NÉNI:
De engesztelhetetlen vagy...
ILONKA KISASSZONY:
Most is kicsalt anyám zsebéből egy forintot.
TÖRÖK NÉNI:
De fáj ez nekem, hogy testvérek ennyire nem szeretik egymást.
ILONKA KISASSZONY:
Ki mondja meg egy tolvajnak az igazat, ha nem a testvére.
TÖRÖK NÉNI:
Ha még egy szót szólasz, mingyárt szétrobbanok.
MISI:
Úgy szeretek felnőttek közt lenni.
Az ember belelát az élet mélységeibe...
De most már szaladnom kell, mert elkések a tanításról.
(Veszi fel a télikabátját.)
Én nagyon szeretek tanítani s dolgozni, Török néni kérem...
Kezit, csókolom, kezit csókolom.
(El.)
II. KÉP.
(Doroghyék lakása. A régi nagyúri élet nyomait mutatják az egyes bútordarabok, de közben egészen egyszerű parasztholmik is vannak. Egyik szék aranyozott s töröttlábú, a másik barna faszék. A finom ovális asztal egyik lába léccel van pótolva. A szekrény egyik lába hiányzik, alatta tégla van. Hátul két kis ablak. Jobbról balról parasztajtó.)
MISI
(az asztal mellett ül belől, Sanyika jobbról. Gyorsan, kicsit türelmetlenül):
Discar, discaris, discatur, discamur, discamini, discantur.
Hisz ezt maga nagyon jól tudta már.
Hogy képezzük a disco ige perfectumát? reduplikációval, azaz kettőzéssel, tehát ?...
SANYI:
Dis cici.
MISI:
Didi ci.
SANYI:
Ilyen marha nyelv.
MISI
(határozottan):
A latin nyelv nagyon szép nyelv.
Elmeképző.
Aki latinul tud, mindent tud, azaz... a latin az életben is nagyon fontos.
SANYI:
Az is latinul van, hogy ambó?
MISI:
Kettő, mindakettő, azt jelenti.
SANYI:
És ternó?
MISI:
Három, hármas, háromszoros.
SANYI:
Kvaternó, kvinternó, tegnap megvolt a húzás.
DOROGHYNÉ
(jön balról s átmegy a szobán):
Tanulnak, drágaságom, tanulnak?
SANYI:
Igen mutikám, jól van?
MISI
(feláll s újra leül).
DOROGHYNÉ:
Milyen helyes ez a szorgalom.
(Megsimítja a Sanyika fejét.)
Nem látta kedvesem a második kötetet?
(Egy angolnyelvű Tauchnitz van a kezében.)
SANYI:
Biztosan Bella elhányta, mutikám.
DOROGHYNÉ:
Nem, Bella nem tudja, ő bent van nálam.
Talán Viola.
(El jobbra.)
MISI:
Nézze, Sanyika, addig nem mehetünk át a sintaxisra, míg a konjugációval sincs tisztában.
S egyáltalán Gyéres tanár úr folyton a kivételeket nyaggatja.
SANYIKA:
De élhetetlen maga, Nyilas.
Ha nekem reskontóm volna, már régen fel is vettem volna a pénzt.
MISI:
Micsoda pénzt?
SANYIKA:
Ugyan ne tettesse magát, az egész kollégium tudja, hogy egy forintot kapott a vaktól és megtette a lutriba és a nyereség fele a magáé.
Kiváncsi vagyok, hány szám jött ki.
Már én megnéztem délben a táblát.
Már a multheti számokat bevették, új számok vannak kitéve.
MISI:
Én azt hittem...
(Visszaemlékszik János úrra és arra a helyre néz, ahol ez állott, mikor azt mondta, hogy)
» a brünni húzása csak a jövő héten lesz «...
SANYIKA:
(hangosan nevet, beleszúrja a zsebkését az asztal lapjába s brúgatni kezdi).
BELLA
(kijön a baloldali ajtón. Könyv van a kezében, leül az asztal mellett, s olvas is, de inkább figyeli a tanítást).
SANYI:
(elhallgat s laposakat néz Bellára).
MISI
(zavarba jön, izgatott lesz. Idegesen, hadarva tanítani kezd):
Mégegyszer foglaljuk össze Sanyika kérem: a latinban minden igének három töve van, a prézensz tő, a perfektum tő és a szupinum tő.
A prézensz tőt úgy nyerjük, hogy az aktívum infinitivuszból elhagyjuk a re végzetet, például amáre... tő: ama...
A perfectum tőt úgy nyerjük, hogy a prézensz tőhöz hozzá tesszük a vi végzetet...
Amávi...
A szupinum tövet pedig úgy, hogy hozzá tesszük a tum szum képzőt... tehát az amáre prézensz töve?
SANYI:
Ama.
MISI:
Helyes.
Perfektum tő?
SANYI:
Ama.
MISI:
- vi... amávi...
Igen.
Szupinum tő?
SANYI:
Nincs.
Misi:
Hogy hogy nincs?
SANYI:
Rendszerint nincs, például diszkó.
MISI:
Rendszerint van...
A diszkó éppen kivétel...
Na... hogy képezzük a szupinum tőt, minek a hozzáadásával?... a tum szum hozzáadásával... á- má- tum...
Igen?
SANYI:
(berregteti a kést):
Igen.
MISI:
Tehát hogy képezzük?
SANYI:
Szabályszerint.
BELLA:
Nahát, ennél a Sanyinál szemtelenebb és butább kölyköt még nem láttam.
SANYI:
Te csak fogd be a szád.
Mit értesz te ehhez.
BELLA:
Meg kell bolondulni vele.
No, én nem tanítanám.
Dehogy volna nekem türelmem hozzá.
Semmit se tud.
MISI
(feláll):
Bella kisasszony kérem, ezt az elsőbe kellett volna megtanulni, előbb most pótolni kell neki az elsőt.
(Leül.)
BELLA:
Pótolni kell neki az elemit.
Nahát én nem tudnék tanítani az biztos.
Én egy ilyen butát megölnék.
SANYI:
De japán legyezőt venni tudsz, úgye?
BELLA:
Semmi közöd hozzá.
Én soha bele nem néztem a könyvbe, mégis mindent tudtam a Dóciba.
MISI:
Mibe?
BELLA:
Maga nem tudja mi a Dóci?... te meg mit röhögsz?
Szégyeld magad, ezt bezzeg tudja...
Majd maga is megtanulja egy pár esztendő mulva, hogy mi a Dóci-féle felső lányiskola.
No deklináljunk, deklináljunk.
SANYI:
Köprá, köpré, köprám, köprád...
(Ráköp).
BELLA:
Fúj, disznó, szégyeld magad, majd megmondalak apának.
SANYI:
Majd megmondalak én, mennyit kokettálsz a Török úrral.
BELLA:
Erre nem buta a kis szemtelen.
SANYI:
Most is itt sétál az utcán.
Minden percben benéz, alig várja, hogy vége legyen az órának.
BELLA:
No még csak az van hátra, hogy a pockok is kritizáljanak.
SANYI:
Úgyse adnak hozzá egy ilyen senkihez, akit kicsaptak a Kollégiumból.
BELLA:
Te gyalázatos, így kell velem beszélni?
VIOLA
(jön az anyjával. Haragosan néz Bellára, amiért zavarja a tanítást. Sietve bekíséri anyját balra):
Ott van mamácskám a könyv a szekrényen, s ez a Bella nem találta meg...
Tessék csak, drágaságom...
(Átmegy vele s benyit balra.)
Ott van ott, ahogy mondtam, tessék csak olvasni, tessék, drágám...
DOROGHYNÉ:
Látod gyermekem, milyen szórakozott vagyok.
(El.)
VIOLA:
Te mért vagy itt?
SANYI:
Nem hagynak tanulni.
Minek kell nekik idejönni, mikor tanulás van.
VIOLA:
Légy szíves eredj be kérlek, elég szerencsétlenség, hogy csupán ez a két kis szobánk van.
SANYI:
Mindig belebeszél a tanulásba.
BELLA:
Ó, a hazugkirály.
MISI
(feláll):
Kérem szépen, Viola kisasszony, még sose szólt bele a Bella kisasszony.
SANYI:
Most is.
VIOLA:
Nem kell olyan érzékenynek lenni, Sanyikám.
Te csak tanulj, hogy jó legyen a bizonyítványka.
SANYI:
Ha nem hagynak.
VIOLA:
Dehogy nem hagynak, dehogy nem hagynak, szeretném én azt látni, hogy valaki téged ne hagyjon tanulni.
BELLA:
Szemtelen kölyök, még hogy én nem hagyom tanulni.
SANYI:
Szemtelen vagy te.
BELLA:
Éppen megesett a szívem, hogy kell, de hogy kell vele kínlódni!
Még azt se tudja, amit az elemiben kellett volna tudni.
VIOLA:
Avval nem fogja jobban tudni, ha valaki mérgesíti.
SANYI:
Mindig belebeszél.
VIOLA:
Majd megkérjük Bellát, hogy többet ne jöjjön a szobába, ha tanultok.
Úgy -e kedves Nyilas.
MISI
(feláll):
De igazán nem zavar.
(Leül.)
BELLA:
Felőlem tanulhat, ha akar, de az a baj, hogy nem akar.
VIOLA:
Csak hagyjuk, ebben magának is része van.
Ha annakidején egy kicsit foglalkozott volna vele, akkor most máskép nézne ki a gyerek.
BELLA:
Inkább felakasztom magam.
Lehet is evvel foglalkozni.
VIOLA:
Lehet is !... kell is!!...
VALKAY:
(jobbról jön. Télikabátban, bottal, kis papir csomaggal):
Szervusztok gyerekek.
No mi ujság kedveskéim, mi ujság?
MISI
(nagy tisztelettel feláll s meghajlik.)
VIOLA:
Jóestét kedves tanár úr, jó estét.
VALKAY:
Jóestét kedvesem.
(Középre jön s a kézfogásnál a kis csomagot átadja.)
SANYI:
Cukor!
MISI
(megbotránkozva vissza akarja tartani).
VIOLA:
Nahát ez igazán kedves, nagyon kedves, nagyon szépen köszönjük tanár úr, de hogy jut eszébe.
SANYI:
(elkapja a kezéből s bontja a papírt):
Füge!
MISI
(kétségbe van esve):
De Sanyika.
SANYI:
(visszaül a helyére):
Valkay bácsi mindig hoz valamit.
MISI:
Nem illik.
SANYIKA:
Úgyis nekem adják.
Vannak olyan udvariasak.
VIOLA
(gyönyörködik az öccsében, aztán megsímogatja Valkay karját):
De minek is, tanár úr.
VALKAY:
Saját magam miatt, Violácska.
Rettenetesen szerettem gyerek koromban a cukrot, fügét.
Akkor nem lehetett, most meg már nem lehet, mind a fogamba mászik...
SANYI:
(megkínálja Misit, aki nem fogadja el).
VALKAY:
Egyétek csak, egyétek meg.
MISI
(feláll):
Köszönöm, nem vagyok éhes, most jövök Török néniéktől, uzsonnáról... azaz ott se ettem, de már ott se voltam éhes...
VIOLA:
Török?
MISI:
Igen, edelényi Törökék, ott voltam tavaly kosztos...
VIOLA:
Úgy... majd erről beszélünk, jó?
VALKAY:
Apuska itthon van?
Violácska?
VIOLA
(elhalkul):
Alszik.
(Leül és sír.)
VALKAY:
Majd felköltjük.
Mit csinál éccaka, ha már nappal alszik ?...
Mi az kedvesem, csak nem sír?
VIOLA:
Nem Valkay bácsi, semmi, semmi.
MISI
(túlzottan diszkrét):
Gyerünk Sanyika tanulni.
SANYI:
(eszi a fügét):
Most dolgom van.
VALKAY:
No, hogy halad az ipse?
MISI
(szolgálatkész zavarral hallgat).
VIOLA:
Hát igen, ez a baj.
MISI
(feláll):
Nagyon jól fogunk haladni, ha sikerül pótolni a rendhagyókat.
(Leül.)
Na, jöjjön, pótolni.
BELLA:
Rendhagyókat!
VIOLA
(Bella felé):
Ezt nem akarja megérteni senki.
VALKAY:
Én megértem kedvesem, csak pakolja ki, ami a szívében van...
Nem akar tanulni?
MISI
(most jobban felegyenesedik, mint előbb):
De igen tanár úr... szeret... azaz szeret-ne...
VALKAY:
Majd ráncba szedjük...
(Int Misinek, mint az iskolában, hogy üljön le.)
Csak maga ne búsuljon.
VIOLA:
Ha mindenki olyan volna, mint Valkay bácsi... de már oly régen zuhantunk le a szegénységbe, hogy a gyermekek már belefásultak... már nem is emlékeznek másra, csak a nélkülözésre... nem csoda, Sanyika három éves volt, Bellácska hét, mikor a kastélyból eljöttünk... pedig így el kell pusztulni...
VALKAY:
A szegénység nem szégyen, fiam.
Meg kell fogni a dolog végét.
VIOLA:
Még mit csináljak, tanár úr.
Tíz kilókat cipelek haza a piacról.
VALKAY:
De meg is lehet elégedve kedvesem.
Felneveli a gyerekeket.
VIOLA:
A számtól vonom el a falatot, csak ő haladjon.
VALKAY:
Hallod, fiam?
MISI
(az egészet magára veszi):
Igen.
(Feláll, leül.)
VALKAY:
No majd megjön az esze és akkor tanul, mert esze, az van a huncutnak
(Kiveszi a bicskát az asztalból, bekattantja s leteszi)
, csak eljátssza az időt.
Ne féljen Violácska, olyan pap lesz még ebből...
VIOLA:
Pap?
Nekem ne legyen pap.
VALKAY:
Hát fiskális.
VIOLA:
Nem kell neki se papnak, se ügyvédnek lennie.
VALKAY:
Miért?
Visszapereli az apuska tizenkétezer holdját.
(Misi nagy szemeket mereszt.)
VIOLA:
Elég nekem, ha megérem, hogy beiratkozik a jogra és felveszi a frakkot...
VALKAY:
Azt fel fogja venni.
Abba nem lesz hiba.
VIOLA:
Amint azt felveszi, nyert ügyünk van.
(Misihez, akinek a nagy szemei zavarba hozzák.)
Anyám nővére ugyanis Miskievicky hercegné...
Ha Sanyika megjelenik a társaságában, még mindent rendbe hozhat...
BELLA:
Ez fog valaha egyetemre beiratkozni?... ez fog valamit rendbehozni...
VIOLA:
Igenis fog.
MISI
(feláll):
Bocsánatot kérek, Viola kisasszony.
VIOLA
(szemét törülgeti).
MISI
(igen halkan):
Tíz ezer?... és hova lett ?...
VALKAY:
Nem kell azt kérdezni, fiam.
MISI:
Bocsánat, tanár úr, de az ember még a rajzeszközére is vigyáz... még a radírgumira is... hát hogy lehet tízezer holdat... felnőtt korban...
(Leül.)
elveszteni?
VALKAY:
Ez nem helyes, Violácska... a multtal le kell számolni...
VIOLA:
Ez nem mult, tanár úr...
Ez a jelen...
Anyám nővérének még megvan...
VALKAY:
No terringette, akkor meg adok én magának egy darab plajbászt.
Irjon egy szép kis levelet annak a tantinak, meglássa küld egy kis pénzt.
VIOLA:
Tanár úr... a szüleim tizenegy év óta bírják büszkeséggel... bennem is van Doroghy vér...
Csak ha majd egy Doroghy fiú megjelenhetik...
VALKAY:
Ez a sok röstelkedés...
A cigány lova is akkor döglött meg, mikor éppen már megtanulta a koplalást.
VIOLA:
Zavarjuk a tanulást, úgy -e Nyilas?
MISI
(feláll, hősiesen):
Nem, Viola kisasszony.
Most már tudjuk, mért kell tanulnunk...
(Leül s Sanyinak határozottan int.)
Tanulni!
VALKAY:
Nini, a méltóságos asszonynak hoztam valamit: Thekkeraj Vaniti fairja, a Hiúság vására...
Most jelent meg magyar fordításban... ez éppen jó olvasmány lesz...
(Be akar menni balra.)
VIOLA:
Bejelentem tanár úr...
(Beszól.)
Anyácskám, Valkay bácsi...
VALKAY:
(szertartásos mozdulattal megy be).
DOROGHYNÉ
(bent):
Isten hozta, Valkay.
VALKAY:
Csókolom a kezeit méltóságos asszony.
Szabad?
(El.)
VIOLA
(az átszellemülten s magába merülten álló Nyilashoz):
Kedves Nyilas, ne vegye rossz néven, hogy már egy hete esedékes a maga díjazása is és...
MISI:
Ó, kérem.
VIOLA:
De nem szabad elcsüggednie, mert igen rövid időn belül meglesz az is.
Maga csak tanítsa ezt a Sanyikát.
Biztosítom, hogy a családunk fényesen fog gondoskodni magáról... boldoggá teszi magát egész életére...
MISI:
Bocsánat, Viola kisasszony, én csak a magam erejéből akarok...
VIOLA
(nem is hallja, elfordult és sír):
Már csak hét év...
BELLA
(felsikolt):
Hét év?
VIOLA:
Már csak hét... már csak hetet kell kibírni...
BELLA:
Hét év?
Hogy én még hét évig várjak erre a...
Hogy képzeled azt?
VIOLA:
Ahogy én várok tizenegy éve...
Ki kell várni, ki kell várni...
BELLA:
Inkább meghalni.
Hogy én is vénlány legyek?
VIOLA:
Köszönöm.
BELLA:
Inkább a halált, inkább a halált!
MISI
(feláll):
Bella kisasszony, hét év nem idő.
Mi is éppen hét éve vagyunk a nagy szegénységben.
Csak úgy elröpült.
VIOLA:
És az idő mindent megváltoztatott, úgy -e, mindent rendbehozott?
MISI:
Igen: most is szegények vagyunk.
VIOLA
(szünet):
Jövőre ki akarok venni egy darab földet, bérbe, egy paraszttól és ha máskép nem lehet, magam bekapálom, hogy legalább valamim legyen, krumpli, zöldség...
MISI:
Igen, Viola kisasszony, igen!
Ezt kell tenni!
Cselekedni kell Viola kisasszony.
Dolgozni kell Viola kisasszony!
Az idő semmi, az idő elrepül, Viola kisasszony, az idő csak arra kell, hogy legyen mikor végrehajtani a nagy tetteket, Viola kisasszony.
VIOLA:
Úgy -e Misi?
De nem tudom lefoglalózni, még a házbérre se tudok adni, pedig ez a durva ember... már ki se merek menni az udvarra... már csaknem egy évi házbérrel tartozom neki...
De a föld, a föld... ez itt van közel... s itt nem lehet földet kapni, csak kint a határban...
Valamit kell csinálni.
MISI:
Kell Viola kisasszony, valamit kell Viola kisasszony...
VIOLA
(felveszi a kabátját):
Igaza van s megyek is.
Döntöttem.
Kiveszem a földet...
Akkor majd a konyhában egyetmást magára kell bíznom.
BELLA:
A mosogatást.
VIOLA:
Ha én lettem volna a fiú!...
Sanyikám, kisfiam, azért kell neked tanulni, azért nem szabad neked évet veszteni, mert minden elvesztett év egy elvesztett paradicsom...
(Leguggol hozzá és szenvedélyesen ölelgeti, simogatja, becézi.)
De nem baj, te tanulhatsz, édes angyalom, amennyit akarsz, németet, angolt, franciát, rajzot, zongorát, sportot, azt mind megszerzi neked a te zsémbes nénéd, te csak tanulj!
BELLA:
És én halálra vagyok ítélve...
Nekem itt kell élni a lyukas függönyök és a töröttlábú bútorok közt...
VIOLA:
Csak hét évig és neked is megszerzek mindent és megengedek sok olyat, amit magamnak nem engedtem meg...
(Hozzárohan és őt ölelgeti.)
Bellácskám, nem bánom, ha nem utasítod el az ártatlan kis örömöket, csak hadd repüljön az idő...
(Misi egyre feszültebben figyel.)
Mért engedem be ezt a Törököt?
Örülök, ha valamiben szórakozást találsz, hogy elfeledd az életet.
BELLA:
Értem engeded be?
Nekem ez senki!
VIOLA
(megrendül, habozva):
Neve van, tagadhatatlan, edelényi Török...
Állása van...
A vasútnál.
Hét év mulva akár vasútigazgatót is csinálhatunk belőle...
BELLA
(rémülten):
Te engem ehhez férjhez akarsz adni?
VIOLA:
Nem lett volna okosabb, ha annak idején én is...
Nem tudnék többet tenni értetek, ha egy nemes, jellemes...
BELLA:
Elég, Viola, elég, jaj, Viola, jaj!
VIOLA:
Én nem mondom, én nem tudom... én jót akarok, én mindig csak jót akarok
(el).
BELLA:
Hét év... hét év...
SANYI:
(feláll s kimegy):
Mingyár jövök.
BELLA:
Te hová mégy?
SANYI:
Nahát, kimegyek, na
(el).
BELLA:
Ez fogja megmenteni a családot!...
Megy leskelődni a Török után...
(sír).
MISI
(egész lelkében megrendülve s szinte felmagasztosulva feláll):
Bella kisasszony... én olyan boldog vagyok, hogy sikerült rávenni Viola kisasszonyt, hogy ne habozzon, vegye ki a földet...
Bella kisasszony, senkire se lehet számítani, csak az embernek saját magára...
BELLA:
És nekem erre kell számítani.
Egy kis fiúra!
MISI:
Á, ezekre.
Kis fiúkra...
Nem is tetszik gondolni, milyen nehéz dolog, folyton csak ezek között lenni...
BELLA:
De hiszen csak gyereknek lenni jó.
MISI:
Óriási tévedés.
Én nem bírom a kortársaimat.
Viola kisasszony egy angyal és Bella kisasszony... is felnőtt, úgy -e?
BELLA:
Tizennyolc éves vagyok.
MISI:
Igen.
Akkor meg tetszik érteni, milyen nagy tett, ahogy most Viola kisasszony döntött és kiveszi a földet és maga fogja kapálni, hogy a családjának krumplija legyen... mint édes anyám...
BELLA:
Egy ruhám nincs.
Egy báliruhám még nem volt...
Hogy jelenjek én meg a mágnások közt?
MISI:
Az igazsággal, Bella kisasszony!
Az igazsággal az ajkán...
BELLA:
De egy vasúti jegyem nincs!...
Maga azt nem érti, maga ahhoz még csak kisfiú...
MISI
(kirángatja a nadrágzsebéből a tárcáját):
Megértettem, Bella kisasszony.
Boldog vagyok és büszke vagyok, hogy Bella kisasszony is jó.
BELLA:
Én nem vagyok jó és nem is akarok az lenni, mert ez a jóság már bűn.
MISI:
Nem, Bella kisasszony, a jóság a legfőbb erény!
És Bella kisasszony rosszul ítéli meg magát, mert Bella kisasszony szép... és jó... csak egy hibája van Bella kisasszonynak: hogy nincsen pénze.
BELLA
(csüggedten):
Nincs pénzem és így rossz is vagyok, csunya is vagyok.
MISI:
A szegénység nem szégyen, Bella kisasszony.
Édesanyám azt szokta mondani tréfálkozva: »Jó így, fiacskám, jó így a szegénység melegében összebujni... jobb ez, mint a hideg gazdagság ...«
BELLA:
Nekem nem jobb, mert én ezt nem bírom!
MISI:
Akkor pedig cselekedni kell!
BELLA:
Mit, Misike?
MISI
(magában rebegi):
22, 32, 45, 73, 85
(felveszi télikabátját, harsányan):
Ha sikerül...
BELLA:
Mit akar, Misike?
MISI:
Ha sikerül, megmondom, Bella kisasszony!...
(elrohan).
Függöny.
III. KÉP.
(A trafik előtt. Ez a trafik a debreceni nagy piactéren volt s jobbról, szerény kis földszintes házban. A teret elfoglalja a Nagytemplom gigantikus képe. Ez a kéttornyú templom nem hagyandó el.)
MISI
(bátran jön, akkor oly izgalom tör ki benne, hogy pillanatokig nem meri megnézni a kitett számokat. Ezek a számok deszkából vannak, kis fekete deszkalapokra festve s mozgók. Öreg, kopott számok. Minden öreg és kopott, de a trafikon azért megérezni a régi komoly patricius biztosságot...):
Brünn...
21...
(felsikolt)
32!...
Kijött a 32!...
45!... a negyvenöt is!... jaj istenem... jaj istenem...
32, 45!...
(Most elfordulva, remegve az örömtől, elmondja a számsort):
22, 32, 45, 73, 85...
(nézi)
21, 32, 45, 73... jaj!
(a szemét letakarja két tenyerével, aztán felles és elsikoltja magát):
85...
32, 45, 73, 85...
32, 45, 73, 85...
Mind a négy kijött...
(a kis tárcát az arcához szorítja):
Brünöcském, kis Brünöcském...
(kinyitja a tárcát, közben azt suttogja):
32, 45, 73, 85...
(újra s újra... belenyúl az ujjaival a tárcába, elhallgat, a számok meg hervadnak a szájában, aztán csönd s csak keres, a tárcából minden papírt kiszór, akkor a zsebeihez kap s zsebkendőt, kést, papirokat, mindent a földre szór s csak keres, keres... Letérdel, a földre hányt papirokat forgatja, dobja, az utcai gázlámpa világánál nézni próbálja, nem leli. A hangja fel-felcsuklik, jajban, de fojtja.)
Jaj...
Nem...
Nem lehet!...
Elveszett!...
A reskontó...
Jaj Istenem...
A reskontó, a reskontó!...
Hiszen megvolt...
Még Török úr látta...
Jaj...
TRAFIKOSNÉ
(kilép, zárni akar):
Mit keres, kisfiú?
MISI
(mint egy őrült dadogja):
Sem-mit...
TRAFIKOSNÉ
(visszamegy s belőlről zárja be az ajtót. Nehéz kétszárnyú vasas ajtó).
MISI
(üti az óra az ötöt, nehéz harangkongás, a Rákóczy-harang öblös hangja. Dadogva):
Menni kell... felolvasni...
Édesanyám...
(tántorogva el. A kalapja ott marad a földön. Havas eső).
Függöny.
IV. KÉP.
(A vak öregúrnál. Zöldernyős lámpa fentről szórja a világosságot. Titokzatos szoba, nem igen látni a bútorokat, a kandallót, az állóórát. Középen asztal, amellett ül Pósalaky. Fehér, de kemény agg. Fel van dúlva, de uralkodik magán. Nem visel semmi ellenzőt.)
PÓSALAKY:
No, nincs itt senki?
(A keze tétováz az asztalon. Az ujságokat tapintja meg, itt vannak-e?)
MISI
(tágranyílt szemmel, kalap nélkül, havasan, csapzott hajjal bebukik. Azonnal a székére ül s dadogva mondja közben):
Jó estét kívánok.
PÓSALAKY:
(nem szól, csak bólint).
MISI
(rögtön felveszi a legfelső ujságot s olvasni kezd):
Az erdei kaszálók...
PÓSALAKY:
Várjon csak.
Melyik ujság az?
MISI:
» Debrecen «.
PÓSALAKY:
Jó.
MISI
(olvassa):
Az erdei kaszálók... a debreceni erdőben még mindig tízezer hold kaszáló van szántatlanul.
Nézzünk végig ezeken a helyeken, itt roskadozó ideiglenes épületekkel beépített szélhordott homokdombok, majd vizenyős lapályokon küzd a gazda a természettel, hogy kierőszakolja egyik évben a rozsot, másikban a tengerit.
A körülálló százados tölgyek siratni látszanak elpusztult társaikat és búsan néznek le a ritka rozsra és a vékonyszárú tengerire... mely legtöbb helyen csak teng-leng...
(észreveszi, hogy Pósalaky úr alszik, a horkolása is hallatszik.)
Nem is annyira a vetés...
(elhallgat, fejét egy pillanatra tenyerébe hajtja s maga elé néz, aztán előveszi kis tárcáját és keres benne, aztán leejti... Most az ujság utolsó oldalát nézi s meglátja a számokat... Magában olvassa: 32... 45... 73... 85... Az öregúr bókol, felriad, erre gyorsan olvassa)
siratni látszanak elpusztult társaikat és búsan néznek le a ritka rozs és vékonyszárú tengerire, mely legtöbb helyen csak teng-leng.
PÓSALAKY:
No elég.
Ugorgyunk.
MISI:
» Debrecen jövője.«
Most mikor városunk oly óriási léptekkel halad előre a modern csinosodás útján...
PÓSALAKY:
Mondja csak.
A húzás.
Még nincs benne?
MISI:
A húzás?
PÓSALAKY:
A kislutri húzása...
Olyan rosszat álmodtam az éccaka, borsóval volt bevetve az egész határ s nekem kellett legelni a borsót, mint egy bika...
Nézze csak meg.
Ott kell annak lenni az utolsó oldalon.
Mindig szombaton van a húzás, hát a vasárnapi lapban már benne kell lenni...
No.
Megvan?
MISI:
Igen.
PÓSALAKY:
Milyenre is tette?
MISI:
a... budapesti... re...
(hangtalanul)
azaz...
PÓSALAKY:
A budapestire ?...
Nahát: mi jött ki a budapestin?
MISI:
12, 36, 45, 67, 93.
PÓSALAKY:
(csönd):
No ez nem jó...
Hij, fenegye meg, oda a forint.
Olvassa csak újra.
MISI:
12, 36, 45, 67, 93.
PÓSALAKY:
És a mi számunk?
MISI
(könyvnélkül):
22, 32, 45, 73, 85.
PÓSALAKY:
45... mintha aztat olvasta volna: 45...
MISI:
12, 36, 45, 67, 93.
PÓSALAKY:
Hát egy szám nem elég... az annyi, mint semmi...
Legalább két szám kell, hogy ambó legyen s akkor nyertünk volna száz forintot s az is jó lett volna, ötven-ötven forint...
Igaz ?... magának mi baja?
MISI:
Semmi.
PÓSALAKY:
Csak nem vette a szívére a lutrit, az egy nagy bolondság...
Népcsalás...
Pedig nem lett volna rossz vagy ötezer pengőt nyerni...
Magának is ötöt, meg nekem is ötöt...
No majd legközelebb.
Csak hát mindenkinek csak egyszer van szűz keze...
Ezt már nem kockáztatom meg, az éccakai álmomat... a borsót...
Ugyse jön ki...
MISI:
Olvassak?
Pósalaky úr kérem?
PÓSALAKY:
Hát, mit csinált ma délután?
MISI:
Tanítottam, Pósalaky úr kérem.
PÓSALAKY:
Tanított?
Tanítványa is van?
MISI:
Igen, egy másodikos.
PÓSALAKY:
Kinek a fia?
Idevalósi?
MISI:
Igen.
Doroghy.
PÓSALAKY:
Doroghy?
(Szinte izgatott lesz.)
Csak nem a turfkirály?
MISI:
Már más is mondta annak...
PÓSALAKY:
Nem mutatta neki ?...
No semmi...
Az egy nagyon veszélyes ember...
MISI:
Én még nem is láttam őt, Pósalaky úr kérem.
Ha én náluk vagyok, vagy nincs otthon, vagy alszik bent...
PÓSALAKY:
Kártyázni jár éccaka, nappal nem mutatja magát.
Igy jár aki bűnbe esik, éccakai madár lesz...
Csak az járhat felemelt fővel, akin semmi bűn sem, - a bűnnek még árnyéka sem fekszik...
MISI
(feláll s közelebb megy az öreghez):
Pósalaky úr kérem... tessék nekem valamit megmondani...
Én még nem nagyon ismerem a felnőtteket... még csak egy hónapja járok közéjük...
Mi az oka annak, hogy a nagy embereknek is van bajuk?
Én úgy gondolom, a felnőttek már tudják... hogy mi a jó, mi a rossz...
Mért nem cselekszik az emberek mindig a jót? mindig csak a jót ?...
Tessék mondani: mindenkinek volt valamikor jó dolga.
Gazdagsága, mert azt mondják jó dolognak... ha nem neki, az apjának, az ősének...
Hát hova teszik?
Mért nem tartják meg?
Az embernek csak előre kell menni folytonosan.
Mért mennek a felnőttek valamennyien hátra ?...
PÓSALAKY:
Mert aki bűnt követ el, az abból többet ki nem mászhat.
MISI:
Bűnt...
Tessék csak figyelni... ha egy kisfiú hazudik, az bűnt követ el? de hiszen a kisfiú még nem tudja, mit tesz, azok csak azért hazudnak, mert nem bírják az igazságot rögtön megtenni... de úgy gondolják, hogy holnap majd jóvá teszik: de a felnőttek bátrak lehetnek... minek bújnak el a sötétbe ?...
Még tegnap volt tízezer hold földje és ma a részeg kocsisokkal kell neki kártyázni? és a családja ott van a szegénységbe és a nagy kisasszony lányának ki kell venni egy darab földet bérbe, hogy kapáljon és krumplit termeljen az asztalra s ez hősi tett, de mért nem tesz az apa ilyen hősi dolgot ?...
Nem szabad hős lenni ?...
Pósalaky úr kérem, ha én nyertem volna, akkor én is hősi dolgot akartam tenni és az isten a jó isten nem engedte, mert biztosan nem jót akartam, mert tessék csak idehallgatni, én nem akartam hazudni, én csak azért hazudtam, mert tessék mondani, mit csináljak; ha megmondom az igazat... én megijedtem, hogy nagyon nagy baja lesz annak, akinek megmondom...
(Sírását fojtja.)
Mert én nem rossz szándékból mondtam nem igazat, csak sajnáltam azt, akinek kára lett volna, ha...
PÓSALAKY:
Akkor ne sírjon.
Ha jó szándék van a szívében, akkor ne sírjon.
MISI:
Az én szívem tiszta, Pósalaky úr kérem.
Ne tessék rólam rosszat gondolni.
PÓSALAKY:
Elvesztette?
MISI
(csönd):
Igen.
PÓSALAKY:
Hol?
MISI:
Nem tudom hol, de meg kell kerülni...
Mert ha kis fiúk lelték meg, azok visszaadják, mert mire nekik annyi pénz?
Nem is tudnának vele mit csinálni...
Ha pedig felnőtt, akkor nincs semmi baj, mert a felnőtt tudja, hogy nem az övé s ő fogja megkeresni az igazi tulajdonost, hogy visszaadja.
PÓSALAKY:
Maga elvesztette a reskontót.
Maga a brünnin tette meg a számokat és nekem a budapestit olvasta fel...
Nagyon jól tette, hogy bevallotta, mert én már úgy is tudtam.
Sőt el is küldtem valakit a trafikba, hogy ha fel akarná valaki venni a pénzt, ki ne fizessék.
MISI
(síri csönd).
PÓSALAKY:
Hát maga most menjen és keresse meg a reskontót.
Keresse mindenütt, ahol gondolja, hogy elvesztette, vagy aki gyanús, hogy ellopta.
MISI:
Nem tetszik haragudni?
PÓSALAKY:
Őszinte volt, tehát nem haragszom.
De most egy perc veszteni való idő sincs.
MISI
(indul).
PÓSALAKY:
És a jövőben vigyázzon.
Mert a felnőttek sok mindent megbocsátanak, de ha anyagi kár érte őket, azt nem bocsátják meg soha!
TAKARITÓNÉ:
(berohan, nagykendőjén hópelyhek):
Tekintetes úr, tekintetes úr, tessék má ilyent hallani, valaki felvette a pénzt.
PÓSALAKY:
Felvette?
TAKARITÓNÉ:
Már be volt csukva a trafik, de én bementem és azt mondta a naccsága, hogy ott volt egy barna fiatalember és felvette...
PÓSALAKY:
(remegő dühvel, krákog):
Felvette...
Hogy nézett ki?
TAKARITÓNÉ:
Magas barna, göndör hajú, szürkeprémes télikabátja volt.
PÓSALAKY:
(Misihez):
Ismeri?
MISI:
Nem.
PÓSALAKY:
Nem ismer rá?
MISI:
Nem.
PÓSALAKY:
Nem ?...
Menjen rögtön, értesítse az illetőt, hogy fel van fedezve a bűn...
MISI:
Igen.
PÓSALAKY:
Tehát ismeri!
MISI:
Igen.
PÓSALAKY:
Ki az?
MISI
(áll az ajtóban):
Nem mondhatom meg, hátha nem ő...
PÓSALAKY:
Menjen utána.
MISI:
Igen.
PÓSALAKY:
Várjon csak...
Mondja meg neki, hogy ha egy órán belül itt nincs a pénz... megteszem a feljelentést a rendőrségen...
MISI:
Igen...
(Eltántorodik, ki az ajtón.)
Függöny.
V. KÉP.
(Doroghyéknál.)
JÁNOS:
(télikabátja vállára vetve, Bellát sürgeti. Bella az asztalnál ül középen s határozatlanul hallgatja őt):
... felvettem az edelényi örökséget, ha nem jön velem, megyek az Arany Bikába s elverem az utolsó szálig.
Nem bánom, akármi történik is, imádom magát, Bellácska, ez az élet magának sem élet, megyünk Pestre, hat negyvenötkor indul a gyors, elsőosztály... még van idő...
(Megnézi az óráját.)
BELLA:
Hallgasson kérem.
JÁNOS:
Nem lehet habozni... ebben a piszok városban egyéb sincs, csak pletyka és pletyka: Budapesten egzisztenciát teremtek, itt a kinevezés a zsebben, be vagyok osztva a vasútigazgatósághoz, XIX. H-ügyosztály, - a szüleimmel összevesztem, mit tudják ők, ki maga? s én nem is kérek magától semmit, csak meg akarom menteni, Bellácska: maga tündöklő szépség itt hervadjon el, ebben a porfészekben, ebben az irígységben, - Bella, maga felséges lény, földöntúli csillag, semmit nem akarok magától, csak éppen felajánlom az életemet, a becsületemet, mindent, mindent.
(Az ajtó kinyílik, de nem látni, ki van kint.)
Hallgasson rám, figyeljen ide, felkeresi a rokonait, a nagynénjét, a hercegnét... pénz van, pénz van Bellácska, az egész örökségemet rászánom, az edelényi ősök minden hagyatékát, holnap egész tündérkirálynőt varázsolok magából...
MISI
(lassan, erőtlenül beszédül, betántorodik a nyitott ajtón s rémülten és ájultan dermed Jánosra).
JÁNOS:
(észreveszi s visszapillant, megrettenve tekint oda, de visszanyeri a lélekjelenlétét):
Misi...
Misi öcsém, magát hívom bírónak, - ez jelen volt, mikor megjött az örökség...
MISI
(felhördül).
JÁNOS:
Vagy nem, nem, ő már akkor nem volt ott, akkor jött meg a pénz, mikor visszamentem csomagolni, már nem is megyek Sarkadra, rovancsolni...
Pestre vagyok kinevezve s még ma utazom...
MISI
(többször szóhoz akar jutni, de a szóroham letorkolja).
JÁNOS:
Apámmal, anyámmal szakítottam, mert én csak magáért akarok élni ezentúl, egész életemben.
Hisz nekem, Bella?
MISI:
Bella kisasszony!!...
JÁNOS:
Itt állok, egyenesen, férfiasan, komolyan.
Amit mondok, isten színe előtt mondom.
Ez a kisfiú olyan mint egy szent, tiszta, becsületes ember: segítőkezet nyujtok magának, Bellácska, tele vagyok pénzzel, kinccsel, ezer forintom van, két kézzel tudnám szórni... boldoggá akarok tenni minden embert, gyere kis öcsém, neked is adok...
MISI:
Nem!!!
JÁNOS:
Nem? te büszke hidalgó! tőlem elfogadhatod, sok szívességet tettél nekem, mindig jó fiú voltál...
(meghatottságot mutatva öleli át és látni, hogy a félájult fiú mellényének bal felső zsebébe csempész egy papírpénzt).
MISI
(sikoltva):
Nem!!...
(de már akkor benne is van a zsebében a pénz; nem veszi észre.)
JÁNOS:
Szeretem ezt a férfias önérzetet!
Korrekt ember!
Bellácska, a Nagytemplomnál várom a kocsival, az utolsó pillanatig várok
(mutatja az órát)
, kezét csókolom, kezét csókolom...
(elrohan).
MISI
(van benne egy mozdulat, hogy utánarohan, de nem bír, tehetetlenül összeomlik s állva marad).
Felnőtt is hazudhat ?...
Felnőtt csak igazat mond...
BELLA:
Istenem
(maga elé mered, nem tud dönteni).
VIOLA
(jobbról télikabátban, boldogan berohan):
Bellácska, megvan a keret, a paraszttól jövök, a húsz forintból, amit apa adott, tizennyolcat neki adtam, foglalóba... hova rohant ez az őrült Török?... magának mi baja, Nyilas?
MISI:
Semmi.
VIOLA:
Nézd ezt a gyereket.
Beteg, kedves Nyilas?
MISI
(csak a fejét rázza):
Nem...
Viola kisasszony...
(a hideg rázza).
VIOLA:
Forró teát neki, csak úgy vacog.
Hogy fázott meg ennyire?
Hozok teát, még ég a tűz...
(el).
DOROGHYNÉ
(balról jön):
Viola hova szalad?
(körülnéz s nem lát semmit. Leül.)
Senki sincs körülöttem.
BELLA
(feláll s mint egy alvajáró, hátramegy az ablakhoz s az ágy végéhez támaszkodva áll).
DOROGHYNÉ
(a szeme kíséri):
Ahogy most ott állasz, Bellácskám, angyalom, egészen olyan vagy, mint szegény Adélka, - csak te persze, maga vagy az élet...
Szegény nővérem, ha látna, meghalna a fájdalomtól boldogságában; azt hinné, visszanyerte Adélkáját...
(sír.)
Ne vegyétek zokon, kicsikéim, de elfogott a bánat...
Én vagyok itt felelős mindenért...
Ha én bennem csekély energia lenne, nyomban elintézhetném azt a dolgot... de az elsüllyedt harangnak az a kötelessége, hogy némuljon el örökre...
BELLA:
Örökre, anyám, örökre?
Vagy meggyőződésed, hogy ha nővéred látna, leányára emlékezne?
DOROGHYNÉ:
Olyan vagy, mint Adélka, mikor utoljára láttuk.
BELLA:
Elfogadna?
Szeretettel fogadna?
Felénk tárná segítő kezét?
DOROGHYNÉ:
Ő is szenved, ő is boldogtalan... egyetlen bánata, hogy nem közeledhetik felénk...
BELLA:
És ha kiutasít?
DOROGHYNÉ:
Még gondolatban sem fogadok el rá ily vádat...
Mint két galamb, akik mi voltunk, a vihar elsodorta az egyiket, le, le a semmibe...
Úgy élek itt, mintha varázslat tartana lekötve, kilopta valami a szívemet... látnom kell, hogy gyermekeim elsorvadnak mellettem s még fel sem sikolthatok...
(Kint lárma, durva férfihang, eleinte nem érteni, mit mond):
Akkrisztusát az ijen népségnek, lakni? lakni?! és sohase fizetni?!
Rögtön vágja ki a kisasszony azt a lakbért, vagy kihányom az egész pereputtyot a házamból...
(óriási ajtócsapás, utána mély csönd.)
BELLA
(fejét az anyja ölébe fojtja).
DOROGHYNÉ
(reszket a felemelt keze):
Részegek az utcán, gyermekem...
VIOLA
(sápadtan betántorog):
Én vagyok a hibás... a jövőről akartam gondoskodni, pedig először a mai napot kell biztosítani...
Nyilas, kedves, a maga két forintját megmentettem... itt a havi bére...
MISI
(feláll, tántorogva, de határozottan):
Nem!!
VIOLA:
Hogyan.
MISI:
Nem, Viola kisasszony.
Nem érdemlem meg.
Sanyika nem tanult ebben a hónapban két forint árát.
VIOLA:
Jaj istenem...
(zokogva arcára kapja két kezét s balra be).
BELLA:
Ezt nem lehet... ezt nem lehet!...
(felkapja köpenyét s elrohan.)
SANYI:
(jön jobbról. Most nagyon halk, meg van ijedve):
Bella hova ment?
Bella hova ment?
MISI:
Mindenkinek teljesíteni kell a kötelességét...
A holnapi dolgozatot meg kell csinálni...
(diktál, mint egy kapitány a viharban):
Irja: ablativus instrumenti: utor, fruor, fungor, potior és vescor... igékkel...
(összeomlik s az asztalra borul).
Függöny.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE