Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Balázs Béla
Mozart
Keletkezés ideje
1938
Felvonás
3
Jelenet
6
Megszólalás
672
Mondat/Sor
1762
Szó
10747
MÁSODIK FELVONÁS
1. KÉP
Szoba Weberéknél. Tágas, kopott, szegényes és ötletesen rendetlen. Kétoldalt ajtók. Az egyik sarokban fülke szögellik ki a balkonra. Abban kis asztalka két székkel. A szoba maga mintha felkevert és összehányt divatszalon volna. Kuhák, parókák, szalagok, csipkék, művirágok és a kései rokokó egész arzenálja legolcsóbb formájában hever szerteszórva asztalokon, székeken, zongorán és a padlón.
Most ALOYZIA éppen ruhát próbál. WEBER MAMA és Aloyzia húga, KONSTANZIA, valamint A VARRÓNŐ foglaltoskodnak a húszéves büszke és komoly szépségű lány körül. Közben énekelnek.
A VARRÓNŐ
(a „Szöktetés“ egyik dallamára):
Kérem a kék ... kék szalagot... la ... la ... a kék, a kék, szahalagot.
KONSTANZIA
(szerény és fel nem tűnőn csinos leány. Tizennyolcéves. Ugyanarra a dallamra énekel):
Jól lesz -e ez az, ez a szahalag?
Jó lesz ez.
La-la.
A VARRÓNŐ
(mint fennt):
Nem, nem, nem.
La-la ...
Nem semmikép.
Ott van a széke, a szé-éhéken ...
Az kell...
La .. . la ... az kehell .
(Szóval.)
Hát nincs és nem is lehet szépségesebb opera ennél a "Szöktetésnél" .
WEBERNÉ
(negyvenéves, termetes és temperamentumos. Hangja jóindulatúan ordenáré. Ruhája, frizurája gondatlan. Némi züllöttség és fantasztikum látszik meg rajta.)
Ez a Mozart-fiu igazi zseni.
Az egész legényke még alig huszonöt esztendős.
Gondolja meg!
A VARRÓNŐ:
Emlékszik erre az áriára?
(Énekel)
La - la - la.
KONSTANZIA:
Nem jól énekli Gassnerné asszonyság.
(Énekel)
La - la - la .. .
WEBERNÉ
(ő is énekelve mondja a következő szöveget):
Oh kedves Gassnerné dráhága.
Miért... oh miért lala ... nem tett ide finomabb csipkét?
Miért, la ... la ...
A VARRÓNŐ
(éppenugy):
Mert kehegyed mégeztsehem tudja megfizetni énnekem, la - la - la ....
WEBERNÉ
(beszélve):
Hát hallja -e Gassnerné kedvesem, ezt direktement moráltalannak kell neveznem.
Ilyen müvészné, mint kegyed!
A legválasztékosabb Ízlésű minden bécsi varrónők között és spórolni akar a csipkén!
Hát én nem bírnám megcselekedni, hogy igy csúffá tegyem ennen mesteri müvemet!
A VARRÓNŐ:
Azt hiszi talán, magam is nem szánom?
Ám melyet madmazell Aloyziának varrtam, a lila ruha árával is tartozik még nekem.
És máris varrjam neki az ujjat?
És akkor talántán még brüsszeli csipkét is kívánna hozzája?
Kérek egy tüt!
WEBERNÉ:
Mindent vagy semmit, Gassnerné, drágám.
Sohasem szabad megállni a fele utón.
Nincsen igazam?
Itt a tü.
Tekintse meg csak az én Aloyziámat! íme!
Aloyzia, csinálj ábrándos szemeket. íme, tessék!
Hát lehet -e, szabad -e ilyen szépséget rongyokban járatni?
A VARRÓNŐ:
Én megállnám.
Tartsa ezt a szalagot.
WEBERNÉ:
Nem Gassnerné.
Sohal Nem állná meg maga sem.
És miképpen akar egyáltalán pénzhez jutni, ha most cserben hagyja Aloyziát?
Hogyan járjon akkor szerencsével azoknál a mocskos szinidirektoroknál?
Talán csak nem ama toalettekben, melyeket neki Schirmacherné varma nagyon szívesen.
A VARRÓNŐ:
Hát mit gondol, vájjon miért varrtam neki megint hozómra ezt az uj toalettet?
Fogja... így ... la - la - la - la - la ...
WEBERNÉ:
A kegyed ártatlan és gyanútlan varrónői szive nem is sejti, mily közel már az óra, mely megjutalmazandja kegyedet, fejedelmien, királyian, császárian ...
La - la - la - la.
A VARRÓNŐ:
Közel már az óra?
Ki ád a szóra?
Ki ád a szóra?
La - la - la.
KONSTANZIA:
Máma várjuk ám ide hozzánk Schikaneder direktor urat.
Azért jön, hogy Aloyzia előénekeljen neki.
WEBERNÉ:
íme kipattant a nagy titkunk, hogy miért vala olyan sürgős az uj toalett.
A VARRÓNŐ:
Előéneklés az még nem angázsman.
WEBERNÉ:
Ilyen szemekkel?
Ilyen termettel?
Ilyen toalettben?
A VARRÓNŐ:
Óh, énekelni... az nehéz művészet.
KONSTANZIA:
Ám Aloyzia Wolfgang Mozart úrtól tanulta.
A VARRÓNŐ
(felugrik):
Mit?!...
Mozart úrtól?
KONSTANZIA:
Minden nap ád neki leckét Mozart ur.
Már régóta.
A VARRÓNŐ:
Ugyanegy-azonos, tulajdon maga személyesen az a Mozart, aki a "Szöktetés a szerályból" operát komponálta, azt, amelyik a színházban előadatik?
A valódi, igazi Mozart?
WEBERNÉ
(félvállról):
Itt van kvártélya minálunk.
Akár a tulajdon fiunk.
Legjobb szeretne el sem mozdulni Aloyzia mellől.
ALOYZIA
(szoborszerü, hűvös, gőgös szépség, valami álmos elmerültséggel szolgáltatja ki magát, oda se hederitve):
Kérem mama, ne beszéljen igy.
A VARRÓNŐ
(gyorsan munkához lát megint):
Adja ide azt a csipkét...
Van még nekem otthon egy finomabb módis darabom, amelyik éppen ideillik ...
Azt beszélik, hogy Mozart ur felette graciózus és kellemdus ifjú.
Hiszen minden népeket szinte megbolonditott az ő operája.
Egész Bécs városában szerte egyebet nem hallhatsz énekelni.
Hiszen ő favorit ja egész Bécsnek!
La - la - la ...
WOLFGANG
(kinyitja a jobboldali ajtót):
Jó reggelt!
Jó napot!
Jó holdat!
Jó csillagokat!
KONSTANZA
(az ajtóhoz rohan):
Nem szabad bejönni!
Tilos!
Nem szabad, Wolfgang!
Aloyzia öltözik!
MOZART:
De hiszen csak én vagyok!
Én pedig semmit se látok.
Hiszen én vak vagyok.
Szemetlen.
Szemtelen.
KONSTANZIA
(erővel nyomja vissza az ajtót. Zsörtölve):
Az nem illendő.
Wolfgang!
WOLFGANG
(az ajtón bedug egy borospalackot):
Weber mama!
Ezt a butélia Gumpoldskirchnert kegyednek hoztam.
És lám, mégsem bocsátanak kegyedhez!
WEBERNÉ
(elveszi a palackot):
Köszönöm, kedves Wolfgang.
Neked még van szived.
(A varrónőhöz)
Lö voálá! moszjő Mozart!
Teljes egészében.
A VARRÓNŐ
(knikszel):
Legtiszteletteljesebb reverendámat Mozart mesternek.
Ha a kegyed tanulónéja is ... úgy vélem, hogy ... hogyha madmazell Aloyzia ...
WOLFGANG:
Az én tanulóném siessen, mert a direktor mindjárt itt lészen.
ALOYZIA
(először elevenedik meg):
Mongyő!
Gyorsan!
Gyorsan!
WEBERNÉ
(már kinyitotta a boros palackot és tölt magának):
Felette nagy pillanat ez, gyermekeim!
(Iszik.)
WOLFGANG:
Elsőbb nem is akart eljönni a direktor.
De aztán addig tömtem fejébe a szót, Aloyzia dicséretével, mig felorditott: "Akkor hát rögtön !"
— Hát tud nekem valaki ellentállni?
Hiszen nincsen, aki nekem ellentállni tudna.
Igaz -e Konstanzia?
(Áttolakszik az ajtó nyílásán és belép a szobába.)
Látod -e Konstanzia?
És: mö voálá!
Itt vagyok hölgyeim!
ALOYZIA:
Wolfgang!
Nekünk még egyszer repetálnunk kell.
Óh, hogy dobog a szivem!
WOLFGANG
(gyöngéden kezet csókol neki):
Ha szived dobog, akkor énekelsz legszebben, kedvest Mégegyszer elénekeljük áriánkat.
(A zongorához ül.)
ALOYZIA
(a zongorához megy, magával vonva a varrónőt és Webernét, akik vele foglalatoskodnak):
Kezdjük!
WEBERNÉ
(visszahúzza Aloyziát):
Első soron a toalett!
Szinigazgatók úgysem értenek semmit a muzsikához.
De annál jobban értenek dámákhoz és toalettekhez.
ALOYZIA
(kacéran Wolfgangra mosolyog):
Nem akarom szégyenben marasztalni mesteremet, Mozartot.
(Visszamegy a zongorához és magával húzza Webernét, a varrónőt és Konstanziát, akik térden csúszkálva tűzdelik a csipkét Aloyzia krinolinjára.)
WOLFGANG
(megragadja Aloyzia kezét):
Te marasztalnál engem szégyenben?
Nincsen a világon és nem is lehet ezen iá széles világon valami, amire olyan büszke leszek, mint arra, hogy ...
(Nyel egyet, aztán tréfásan dudorászik és kalimpál hozzá).
Ha úgy leszen... ha m eglesz... ha úgy lesz... ha meglesz...
(Hirtelen figyelmesen néz fel a levegőbe és mintha valami láthatatlan legyek után kapkodna.)
Hopp!
Hoppla!
Most fogtam egyet!
ALOYZIA:
Mit csinálsz?
WOLFGANG:
Hát nem látod?
Hihetetlen, hogy mennyi csókocska röpköd itt összevissza a levegőben!
Nem veszed észre?
Nem érzel egyet sem ajkaidon?
Hopp!
Itt fogtam, két egész forrót.
Nesze... fogd markocskádban erősen.
Ki ne eresszed!
ALOYZIA
(szórakozottan és kissé türelmetlenül nevet):
Maradhass Wolfgang.
Ne bolondozz mostan!
Hiszen mindjárt elő kell énekelnem.
Tudod, hogy minden ezen múlik.
(Wolfgang vállára teszi kezét.)
Oh, Wolfgang, mily kimondhatatlanul hálás vagyok neked.
Mindent, amit tudok, neked köszönhetek ... és ha most a te ajánlásodra a színházba is bevétetem ...
Akkor tőled kaptam mindent.
WOLFGANG
(könnyes szemekkel):
És mindent, mindent, mindent teérted!
(Indulatait nem bírja tovább szóval, zongorázni kezd.
ALOYZIA
(énekel).
WEBERNÉ
(közben otthagyta Aloyziát és sebtében, reménytelen kísérletet tesz, hogy némi rendet csináljon a szobában. Hirtelen Konstanzia felé fordul):
Konstanzia!
Kávé meg kuglóf!
Fogadtassák egy szinidirektor kávé meg kuglóf nélkül?
Miképpen képzeled ezt, Konstanzia?
KONSTANZIA
(röstelkedve súgja):
Hiszen tudja mama, hogy nincsen semmi pénzünk!
WEBERNÉ:
Azt sohase lehet teljes bizonyossággal tudni.
(Nyitogatja a fiókokat.)
Gyakorta feled az ember itt meg ott egy garast.
No, de mondhatom, ha Aloyzia máma angázsmantot nyerend, akkor Weberéknél is más világ leszen ezentúl.
(Mozart vállára ütögetve):
Wolfgang, adjon ide egy kis pénzt.
Elvégre meg kell kínálnunk a direktort kuglóffal.
ALOYZIA:
De kérem, mama!
Nincs még két napja, hogy pénzt kért Wolfgangtól.
WOLFGANG:
Sebaj!
Hiszen a családban marad talán.
Bár volna több adni valóm.
De ez aztán egész vagyonom.
Hahaha.
Utolsó fillérig.
Ahol pedig nincsen, nem osztozol a kincsen.
WEBERNÉ:
Nemsokára visszakapsz mindent!
És még annál is többet!
(Őszinte sóhajtással.)
Ah, Mozart, be nagy kár, hogy kegyednek pénze nincsen.
Hiszen akkor minden, de minden máskép fordulhatna.
Ha kegyednek pénze volna, igazi nagy zseni volna, kegyed, bizony Isten!
(Eközben már odaadta volt Konstanziának a pénzt, most visszahívja őt az ajtóból.)
Konstanzia!
Inkább ne is menj kuglófért.
Jobbféle kuglófra úgyse telik.
KONSTANZIA:
Akkor visszaadom Wolfgangnak a pénzt.
WEBERNÉ
(elveszi Konstanziától a pénzt):
Ő már ideadta!
KONSTANZIA
(aki már kinyitotta volt az ajtót, most kifigyel):
Valaki jön.
A színigazgató.
A színigazgató jön!
WEBERNÉ
(miközben lelkendezve kirohan):
Csináljatok rendet a szobában!
Konstanzia ki a szobából!
Gassnerné ki a szobából!
A szobában maradtak sebtiben szedelödzködnek és rendezkednek. Weberné már jön is rohanva vissza.
WEBERNÉ:
Ki!
Ki!
Mindenki ki a szobából!
Aloyzia takarodj innen gyorsan!
Tűnj el!
ALOYZIA:
Én is?
Hát a direktor ...
WEBERNÉ:
Fészkes fenét a direktor!
Mozart Leopold ur, a hős apa, jön fel a lépcsőn.
Saját szememmel láttam!
MOZART
(felugrik a zongora mellől):
Apám?!
ALOYZIA
(meghökkenve):
De miért?
WEBERNÉ:
Jobb, ha nem vagy rá kiváncsi, azt mondom.
KONSTANZIA:
Hiszen az Salzburgban ...
WEBERNÉ
(lódít egyet rajta):
Ki veled!
A VARRÓNŐ:
Miért ez a zendülés?
Még ha az apja is?
WEBERNÉ:
Mit tud maga, ártatlanság!
(Valamennyi nőt kituszkol a szobából, aztán maga visszarohan és hebehurgyán, találomra felkap egyetmást a körülheverő holmiból a hóna alá.)
WOLFGANG
(zavartan, mozdulatlanul áll a zongora mellett):
Miért?
Miért jön fel édesapám ily váratlanul hirtelen — Salzburgból?
WEBERNÉ:
Sejtem én azt!
Miattunk, Weberék miatt és semmi másért.
Csak arra kérlek, hogy ne porolj össze az öreggel.
Akárhogy megszól is bennünket.
Hiszen igaza van, magam is mondom.
Csak kérlek szépen, ne vesszél össze az apáddal.
Azt nem éri meg sem Aloyzia, sem semmiféle leányzó a föld kerekén.
Én mondom neked, Wolfgang!
Mégis csak a szülék állnak leghívebben az emberhez ...
Itt van m ár...
(Suttogva)
Én nem vagyok idehaza.
Én meghaltam és valahol vidéken vagyok eltemetve.
De hallod -e Wolfgang!
Ilyen szörnyen aztán mégsem kell félned attól a vén filisztertől.
Elvégre te vagy a nagy mester.
Kopognak a jobb ajtón. Weberné kiszalad a bal ajtón.
LEOPOLD MOZART lép be. Álmatlanság, törődöttség és aggódó gondok az arcán, de tartása még merevebb és feszes méltóságú.
LEOPOLD:
Jó napot, Wolfgang!
WOLFGANG
(elébe fut és nyakába borul. Túláradón):
Apám!
Kedves, jó édesapám!
Be jó, be szép, hogy itt van!
( Hevesen csókolja.)
Mely meglepetés!
Mi hozta ily váratlanul Salzburgból ide?
LEOPOLD:
A gond.
WOLFGANG
(hinterlen megszontyolodva):
Kérem, kedves apám, foglaljon helyet.
Talán itt ülne le.
(Szalagokat, csipkéket takarít el az egyik székről és szemmelláthatóan röstelli a rendetlenséget.)
LEOPOLD
(leül a szék szélére és könyökeit is behúzza, mintha félne, hogy hozzáér valami piszkos tárgyhoz a szobában. Gyanakodva és fürkészve jártatja körül tekintetét szüntelen, leplezetlen utálattal. Közben fiát is figyeli. Olykor-olykor fel is áll, mintegy szimatolva jár körül a szobában.)
Tehát . . . . itt vevél kvártélyt.
WOLFGANG:
Ne vélje édesapám, hogy itt mindig ilyen állapot van.
De éppen a varrónő volt itt és...
Hiszen tudja, kedves apám, ha dámák ruhát próbálnak ...
Hahaha...
LEOPOLD:
Midőn a te édesanyád avagy húgod próbáltanak toalettet, soha ilyen tekintete a szobának nem vala.
Te gyermekkorod óta rendhez szokál...
WOLFGANG
(szorongva):
Valami mondanivalója van, kedves apám? ...
LEOPOLD:
Igen, Wolfgang.
De miért ajtóstól a házba törni?
Majd még rátérünk.
(Feláll, Wolfganghoz megy és megcsókolja, hogy megnyugtassa.)
Egészséges vagy, fiam?
Vigyázol -e, hogy meg ne hülj?
Tudod, hogy mily káros az néked.
WOLFGANG
(újra szabadon):
Pompásan érzem magam.
Hiszen itt mindenki az én gondomat viseli.
LEOPOLD:
És nem feledkezél meg a szent religióról, Wolfgang?
Gyónást teszel rendesen, idejére?
WOLFGANG
(kótát vesz le a zongoráról és mosolyogva apjának nyújtja):
íme az én legújabb gyónásom.
LEOPOLD:
Minémü gyónás ez?
WOLFGANG:
Szivem mélyéről jött vallomás.
LEOPOLD
(kelletlenül):
Ezt a dalt nevezed gyónásnak?
WOLFGANG:
Édesapám is volt egykoron fiatal.
LEOPOLD:
Ám én mindenkoron Istent és becsületemet és a káros következményeket tartám szemem előtt.
WOLFGANG
(megöleli apját, hízelkedve):
Az én lelkiüdvösségem dolgában feloldom édesapámat.
Abban nem vétkes.
Édesapámnak csak jót köszönhetek s úgy földi, mint mennyei jóvoltomat hálálom édesapámnak.
LEOPOLD
(kibontakozik az ölelésből):
Ha érzed, hogy mindenkor javadra szolgála, amiket tőled megkivánék ...
(Eltávolodik néhány lépésnyire Wolfgangtól, aztán hirtelen feléfordul.)
Kívánságom, hogy e helyről elköltözzél és magadnak más lozsmant szerezzél.
WOLFGANG:
Nyilván ott Salzburgban taplót tettek a fülébe édesapámnak, pletykatörténetekkel rólam, meg Weberékről.
LEOPOLD:
Csak nyugodtan, Wolfgang.
Hiszen még eleddig rosszat nem mondék.
De mikoron én valék ifjú, én csupán felsőbbrangu személyekkel köték ismeretséget és azok köréből is csupán meglett személyekkel, nem pediglen ifjú suhancokkal és leányzókkal.
WOLFGANG:
És mi hasznát látta, kedves, szegény édesapám a hasoncsuszásnak?
Mi hasznát látta, hogy sohase indult szive után, hanem mindig csak józan elméje szerint cselekedett?
Mi hasznát látta?
LEOPOLD:
Hasznát látám abban, hogy sohasem estem kezére avantüriéknek és csalóknak.
WOLFGANG:
(sértődötten):
Apám!
Kegyed nyilván úgy vélekedik, hogy én itt egyebet se teszek, mint mulatságot?
LEOPOLD:
Nékem mulatságra nem juta egy krajcár sem.
Nékem születéstek óta és már annak előtte is, mióta csak házasságban élek, igen keserves vala eltartanom egy feleséget, meg idők múltán hét gyereket és még az anyóst is húsz florin hónapos biztos jövedelemből.
Gyermekágyak és halálozások és betegségek ahhoz veendők.
Én mulatságra nem gondolhaték.
WOLFGANG:
De mondja, édesapám, honnan vegye a művész azt az örömöt, melyet másoknak adnia kell?
Nem az emberektől kell -e kapnia?
Akikkel együtt él?
Válhatik -e benne másképpen melódiává, hogy visszaadhassa benne az embereknek a nyert boldogságot?
LEOPOLD:
Én minden órámat feláldozám érted, hogy egykoron el legyél látva és majdan nekem is nyugodalmas öregséget biztosíthassál.
WOLFGANG:
Tudom és érzem Istenemre, mennyire rászolgált édesapám a nyugodalmas órákra.
Csak jussak itt végre tisztességes keresethez, hát azt akarom ...
LEOPOLD:
De nem akarod.
WOLFGANG:
Édesapám!
LEOPOLD:
Inkább akarsz te idegen embereken segíteni, akik meggondolatlan gyermeki érzületedet kihasználják.
Inkább akarsz te szivességből ingyen leckéket adni demoazell Webernek.
Ezt akarod te!
Ingyen adsz leckéket!
És azért szorult rá a te hatvanötéves öreg apád, hogy lejárja lábát nyomorultul fizetett leckék után!
WOLFGANG:
Hát valóban azt hiszi édesapám, hogy azon az egy ingyen leckén múlik?
Hogy az gátol nagyobb jövedelmeket nyernem?
Bárcsak találnék olyan leckéket!
De hallaná csak édesapám Aloyziát énekelni!
Óh, ha hallaná, bizonnyal nem venné zokon ezt a csekély segítést.
Aloyzia énekléséért életemmel felelek, apám!
LEOPOLD:
Mindig csak adni és sohasem kapni!
WOLFGANG:
Hol a különbség?
Én nem tudom!
(Kottákat vesz le a zongoráról.)
Ezt az áriát: "Non se d'onde viene" neki Írtam gyakorlatul.
Mindenki azt mondja, hogy soha még ária igy meg nem hatotta.
Már most én adtam -e ezt Aloyziának, vagy én kaptam tőle?
LEOPOLD:
Ha már asszonyszemély van a dologban, akkor a legnagyobb türtőztetés és józanság kelletik.
Mert a természet maga válik ellenes felünkké.
WOLFGANG:
A természet?
Nem, édesapám!
A természet leghívebb barátunk.
Ellenségünk -e a tűz, mert akad, aki megégeti magát?
LEOPOLD:
Ne véld, fiam, hogy kifogásom volna eme ismeretség ellen.
Minden ifjúnak bolondját kell járnia egyszer.
Ám te tudod, hogy Bécsben időzésed főbb célja, hogy bizonyos szolgálatot találj, hogy híres nevet nyerjél és pénzt keressél.
Ez fontos elsősoron.
Addig is a fehérnépnek utjából ki kell állnod.
Kivánod -e, hogy szűkölködő gyerekekkel teli, kopár szobában, rongyos szalmazsákon érjen utolsó órád?
Avagy inkább kivánsz -e becsületben, bővön ellátott famíliával, nagy tisztességben mind a világ előtt halálodra várni?
WOLFGANG:
Óh apám!
Nyilván azt hirelik már Salzburgban, hogy házasodni akarok!
Ha én minden lányt, akivel én már tréfálkoztam, feleségül akarnám venni, akár szinte kétszáz feleségem volna.
LEOPOLD
(megragadja Wolfgang kezét):
Tekints a szemembe, Wolfgang.
WOLFGANG
(zavartan):
Tessék.
LEOPOLD:
Te tudod, mily nagy költségekbe kerültek utazásaid.
Nagy adósságokba vertem magamat.
Ezer florinra rúgnak tartozásaim.
És testvérnénédnek egy köteleslevele hozzá.
WOLFGANG
(gyötörten):
Ne legyen nyugodalmam, míg mindent meg nem téritettem!
Apám!
Kedves jó apám!
Higyjen nekem.
Boldogságomat, egészségemet, életemet mind odaáldoznám!
(Megragadja Leopold karját és zokogva hajtja fejét vállára)
Apám!
Édesapám!
LEOPOLD
(megöleli):
Édes fiam!
Kedves, jó fiam !...
A te szeretetedben vagyon minden bizodalmám és minden reménységem.
Én tudom, hogy te engem nemcsak atyádként szeretsz, hanem legbiztosabb, leghívebb barátodként is.
WOLFGANG
(hangosan felzokog):
Apám!
LEOPOLD:
Mi az, gyerekem?
WOLFGANG:
Én ...
(apja mellébe rejti arcát):
Én apámat megcsaltam.
LEOPOLD
(maga felé akarja fordítani Wolfgang arcát):
Beszélj.
WOLFGANG
(elfordított arccal):
Én ... szeretem Aloyziát.
LEOPOLD
(leül, lehorgasztja fejét és eltakarja szemeit)
WOLFGANG:
Bocsásson meg, édesapám.
Én már rég kívántam kitárni szivemet...
Nem bírtam !...
Véltem, hamarosan biztos jövedelmem lészen ...
Nem akartam édesapámat megijeszteni.
Hiszen még enmagammal sem beszéltem róla.
(Fokozódó izgalommal.)
Könyörgöm, édesapám, hallgasson meg.
Figyelmezzen az okokra.
A természet oly hevesen szóial bennem, mint akárki másban; hevesebben talán mint egynémely nagyranőtt mélákban.
Én nem tudok úgy élni, mint az ifjak sokan: pénzen kapható cédákkal.
És sokkal tisztességesebb bennem az érzés, semhogy egy ártatlan leányzót rossz útra vezethetnék.
Kegyed nevelt igy engem, édesapám.
Hát mitévő legyek magammal?
LEOPOLD
(nem mozdul, nem felel).
WOLFGANG:
És ne vélje, hogy több költségbe kerül majd, mint a legényélet.
Hiszen én gyerekkorom óta soha sem voltam rászoktatva, hogy magam viseljem gondját a holmimnak, hogy fehérneműre, ruhára, táplálékra ügyet vessek.
Feleséggel rendesebb életet élnék, ugyanannyi pénzzel még jobban elgazdálkodhatnék.
Aloyzia nem hajol pazarlásra.
Egyszerű ruházkodáshoz szokott.
Többfélét, mint fehérszemély szükségei, maga tudja készíteni magának.
Mindennap maga frizirozza enmagát.
A legjobb szive van neki.
Nincsen egyébnek — csupán pénznek hijjával.
Apám ... hallja, mit beszélek?
LEOPOLD
(nem mozdul, nem felel).
WOLFGANG:
Persze, ha vagyonért akarnék házasodni, érdekből csupán a hasznot nézve, akkor bezzeg senkinek se volna kifogása ellene.
Ám ezt engedjük át a magos főnemes uraknak, akikhez illendő sem volna, hogy még szeressék is hites feleségűkét.
De mink közönséges, alsórendbeli népek, akik nem vagyunk előkelőek és fennszülöttek, hanem alacsonyak és szegények és becsnélküliek ... mi olyan hitestársat kívánunk, aki bennünket szeret és akit mi is szívből szeretünk — mert a mi gazdagságunk a szivünkben és elménkben vagyon.
LEOPOLD
(nem felel, nem mozdul).
WOLFGANG:
Bocsásson meg, édesapám.
Gondjai vannak talán a mi megélhetésünk mián?
Hiszen az én sorom már rosszabbra nem fordulhat, csak jobbra.
Most, mikor az én operám Bécsben olyan nagy port vert fel, hogy egyebet hallani nem is akarnak.
Éppen egy szubszkripciót is bocsájtottam ki hat szonátára, abból is nyerek pénzt.
Advent idején kon? certet adok.
És igy jobb és egyre jobb lesz sorom.
Mert télen lehet ám keresni Bécsben.
Hónaponként három tanulóné, az tizennyolc dukátot ad.
Hacsak még egyet szerzek hozzá ... ilyen jövedelemmel feleségestől csenben-rendben eléldegélhetnénk.
És mindennek, amit én keresek és nyerek, felerészét édesapám kapja.
Óh, nemsokára megmutathatom, hogy mindnyájunknak hasznára tudok lenni.
A szerencse most akar itt megáldani engem.
Apám ... édesapám ...
Nem hisz nekem?
LEOPOLD
(hirtelen feláll, felvetett fejjel, mereven. Szinte nőni látszik):
Wolfgang!
Én életem minden pillanatát arra az egyre tevém és végórámig mindent megteszek érte, hogy belőled nagy muzsikus váljék.
Nénéd nem sokkal tökéletlenebbül klaviroz náladnál — most éjszakákon át virraszt, hogy pénzt szerezzen a te utazási költségeidre.
Mert te nem rekedhetsz mindörökké a salzburgi szolgálatban.
Amivel én és nővéred tartozánk rendkívüli talentumodnak, melyet Istentől ajándokul nyertél, azt mi megtettük, amivel te tartozol Isten nagy kegyelmének, ezt te be nem teljesitéd.
Egyedül terajtad múlik most Wolfgang, hogy közönséges aljamuzsikus kivánsz -e maradni, akit a világ elfeled, avagy nagyhírű hangmüvész akarsz -e lenni, akiről jövendő korok is könyvekben olvasandanak.
WOLFGANG:
Apám!
Szánja meg gyermekét!
LEOPOLD
(kitörve, szinte kiáltva):
Ki innen ebből az asszonyok házából!
Nagy férfiak mellé állítsd magadat!
Aut Caesar aut nihil!
Minden, de minden kellemeset, minden vigasságot, minden boldogságot oda kell áldozni.
Mindent a te muzsikádért!
Mindent!
Mindent!
WOLFGANG
(szünet múlva, zavartan, halkan):
Ha a boldogság is áldozatul esik, mi fog akkor muzsikálni bennem?
LEOPOLD
(rámered Wolfgangra, aztán rezignálton lehajtja fejét):
Kegyetlen vagy fiam.
WOLFGANG:
Miért?
Miért mondja ezt nekem, édesapám!
Nekem derült kedélyemre van szükségem, hogy dolgozhassam.
Az pedig odavész, ha szomorú vagyok.
LEOPOLD
(keresi kalapját, melyet letett az egyik székre):
Látom én már, hogy elmúltak az idők, mikoron nekem mondád, hogy üveges skatulyában óhajtasz engemet mindig magaddal hordani, hogy minden viszontagságtól engem megőrizhessél.
WOLFGANG
(megragadja apja kezét, könnyezve):
Hát megkevesbedett az én szeretetem és az én hálám, édesapám?
LEOPOLD:
Én úgy számítottam, hogy ha téged majd elláttalak, avval magamnak is biztosítom nyugodalmas öregségemet és Istennek számot adván gyermekeim felneveléséről, nyugodt lélekkel nézek majd a halál elé ...
Hát... máskép fordult.
(Felteszi kalapját.)
WOLFGANG
(ijedten):
Apám!
Minden cselekedetem kívánsága szerint legyen!
LEOPOLD:
Szerencsénk avagy szerencsétlenségünk . .. tartósabb életem, avagy rövid halálom ... a te kezedbe vagyon letéve, fiam.
( Az ajtó felé indul.)
WOLFGANG:
Apám!
LEOPOLD
(visszanéz)
Agyő, Wolfgang!
Jó keresztényként éljél, hogy ha többé nem látnálak, mégis halálom órája rettegéssel ne teljék.
(El.)
WOLFGANG
(felzokogva):
Apám!
(A zongoraszékre rogy és eltakarja arcát.)
WEBERNÉ óvatosan kinyitja a baloldali ajtót és beles. Mögötte ALOYZIA és KONSTANZIA. Wolfgang nem veszi őket észre.
WEBERNÉ
(őszintén meghatva, csóválja fejét):
Szegény gyerek!
Hát ha az ilyen embernek is sírnia kell ebben a világban, akkor ezt az egész világot ott egye meg a fene!
(Súgva)
Aloyzia ... énekelj valamit neki gyorsan.
Aloyzia énekelni kezd. Weberné Mozart háta mögött, lábujjhegyen átmegy a másik ajtóhoz és azon ki.
Wolfgang felemeli fejét, figyel az énekre, könnyes arcán mosoly jelenik meg. Előbb félkézzel, halkan, később annak rendje-módja szerint kisérni kezdi
Aloyzia énekelve lép közelebb és Mozart mellé áll. Az uj toilette van rajta és különben is ki van diszitve. Ugylátszik, csak őt nem illette meg Mozart fájdalma.
Annál inkább érez vele Konstanzia, aki halkan, szerényen közeledve nézi Mozartot és meg-megtörli könnyes szemét.
MOZART
(lejátszó szivéről a szorongást. Mélyen sóhajt és játszás közben beszél mintegy magában):
Ami ilyen szép ... az szükséges ...
Az szándéka a természetnek ...
Célja az Istennek ...
Annak lennie kell...
Az a mi rendeltetésünk.
WEBERNÉ
(sietve jő vissza és Aloyziának izgatottan jeleket ad. Aztán hozzája lép, fülébe suttogja):
Jön a direktor!
Énekelj csak tovább!
Állj oda a másik oldalra, háttal az ajtónak.
Mintha nem vennéd észre jöttét...
Aloyzia anélkül, hogy abbahagyná az éneklést, átmegy a másik oldalra és megteszi, amit mondottak neki.
WEBERNÉ
(még gyorsan rángat, igazgat egyet-mást Aloyzián):
Hajtsd kissé oldalt a fejedet. így ...
Csinálj ábrándos szemeket...
Jó.
Wolfgang annyira el van merülve a muzsikába, hogy mindebből semmit se hall, se lát.
WEBERNÉ
(Konstanziához):
Te menj ki a szobából, Konstanzia!
KONSTANZIA:
Miért?
Hiszen egész csendben maradok.
WEBERNÉ:
Megtetszhetnél a direktornak.
Máma Aloyzia a soros.
KONSTANZIA:
De hisz Aloyzia annyival szebb nálam!
WEBERNÉ:
A színigazgatók ízlésében nem lehet megbízni.
Lódulj!
Konstanzia lehorgasztott fejjel átmegy a másik szobába. Weberné a jobboldali ajtóhoz fut, melyet lassan, óvatosan kinyit SCHIKANEDER és bedugja fejét. Nagy kövér, mindig izzadó, heves, temperamentumos férfi, félig őszinte, félig hamis eksztázissal.
Weberné néma jelekkel inti hallgatásra és némán, halkan bevezeti a szobába. Schikaneder leül és müértő arccal lornyettezi Aloyziát, aki maga úgy tesz, mintha nem venné észre. Weberné éhes szemmel figyeli Schikanedert és némi megnyugvással látja, hogy Aloyzia benyomást tett rá. Az áriát befejezik.
SCHIKANEDER
(tapsol):
Bravó!
Bravissimo!
ALOYZIA
(kényeskedve):
Ah!
Direktor ur!
Nem is sejtém!
Mily meglepetés!
WOLFGANG
(felugrik):
Schikaneder ur?
Köszönöm, hogy eljött!
Hallotta?
Hallotta?
Hát mit szól hozzá?
SCHIKANEDER
(közben Aloyziához lépett és kissé nyomatékos gyöngédséggel kezet csókol neki):
Csak gratulálhatok Mozart urnák az ilyen tanulónéhoz.
MOZART:
Még nem ismeri!
Még nem is sejtheti, hogy mi lakozik benne!
Hallgassa csak!. ..
Még egy áriát énekelünk el...
SCHIKANEDER:
Köszönöm, ifjú barátom.
(Leereszkedőn megpaskolja Wolfgang arcát.)
Köszönöm, kis nagyember ...
Én már látom ...
WOLFGANG:
Azt hittem hallani akarja?
SCHIKANEDER:
Színigazgatónak soha sincs ráérő ideje.
Mindent el kell döntenie abban a minutában.
A színigazgató olyan legyen, mint a hadvezér.
Jön, lát és .. . le van győzve ...
Vagy nincsen.
Hehehe.
(Még egyszer megcsókolja Aloyzia kezét, gyöngéden.)
Ám ezúttal le van győzve.
ALOYZIA:
Ah, kedves direktor ur!
Hogy ... hogy nyilváníthatnám ki kegyednek...
WOLFGANG:
Talán még egy kis rövid dalt...
Gyere Aloyzia!
Wolfgang megragadja Aloyzia másik kezét és a zongorához akarja vonni. De Aloyzia, aki Schikanederrel kokettál, kihúzza kezét Mozartéból. Weberné is gyorsan odalép és köhécselve jeleket ad Wolfgangnak, hogy ne zavarjon. De Wolfgang mindebből semmit sem ért meg, csak öntudatlan szorongás vesz erőt rajta.
SCHIKANEDER
(Webernéhez):
Úgy vélem, madám, most még csak néhány részét az angázsmantnak beszéljük meg, hamarjában.
WEBERNÉ
(az ablakfülkéhez vezeti Schikanedert):
Talán itt, direktor ur, zavartalanul, tessék ...
SCHIKANEDER
(követi Webernét és magával húzza Aloyziát, akinek kezét el nem engedte):
Mert ami helyes, azt egyszeribe el kell határozni...
Amikor én egyszer színtársulatommal Grácban voltam, odajött hozzám egy ...
Schikaneder további szavai nem érthetők, mert Aloyziával a fülkébe lépett, ahol egymással szemben helyet foglalva, meghitten összehajolnak.
Weberné Wolfganghoz lép, aki kissé leforrázva, mintegy kábultan néz utánuk.
WEBERNÉ:
Jöjjön innen, Wolfgang.
Hagyjuk most ezeket kissé csevegni egymással.
WOLFGANG:
Miért?
Hiszen nem titkokat beszélnek?
WEBERNÉ
(karon fogja és erőszakkkal húzza a színpad eleje felé. Mély részvéttel):
Mondja, Mozart, mért nem vitte kegyed még mindig semmire?
Koncertmeiszter Salzburgban!
Hát az csak nem szolgálat az olyasvalakinek, aki ilyen operákat tud komponálni?
WOLFGANG
(fájdalmas sejtéssel néz a fülke felé és oda akar menni):
Mért nem lehetek én ott, ha Aloyzia a színigazgatóval tárgyal?
WEBERNÉ
(elállja az útját és visszahúzza. Türelmetlenül):
Hiszen éppen arról beszélek én is.
Hát nem akar megérteni engem?
Hát azt hiszi, hogy Aloyzia nem százszor inkább tenné magának igy a szépet, mint az ilyen müvészetkalmárnak?
De hát mit kezdene magával, mondja, Mozart?
A maga édesapjának igaza van.
Utazzon Aloyzia magával az Isten háta mögé Salzburgba, ahelyett, hogy Bécsben operákat énekeljen?
Hát mondja meg maga, Mozart!
WOLFGANG
(el nem fordítja szemét a fülkéről. Elszorult torokkal):
Hiszen én keresek szolgálatot Bécsben.
Hiszen tudja azt kegyed.
Hiszen ankamék én itt maradni.
(Megint kísérletet tesz, hogy a fülkéhez közeledjék.)
WEBERNÉ
(gyors pillantással a fülke felé, visszatartja):
Wolfgang te, hallgass ide!
Neked gyorsan, de gyorsan szolgálatot kell találnod Bécsben.
Hiszen ez vétek volna!
De annak gyorsan kell megtörténnie, Wofgang!
Akkor még minden jóra fordulhat.
WOLFGANG:
Eresszen engem Aloyziához.
WEBERNÉ:
Miért is nem vagy te udvari komponista?
WOLFGANG:
Salieri tölti be azt a szolgálatot.
WEBERNÉ:
Hát a székesegyház karmestere?
Dóm Kapellmeister?
WOLFGANG:
Azt mondják túl fiatal vagyok.
Eresszen Aloyziához!
WEBERNÉ:
Wolfgang!
Meg akarod rontani a szerencséjét?
Hiszen te nem vagy rossz ember!
WOLFGANG
(egy székbe roskad és eltakarja arcát).
WEBERNÉ
(haját simogatja, fájdalmasan):
Ah, Wolfgang!...
Gonosz világ ez!
Látod -e, miért is nincs neked pénzed?
Szegény zsenik csak a megholtak között vannak!
Az ablakfülkében egyre nyájasabb lesz a csevegés.
WEBERNÉ
(egy pillantással a fülke felé):
Cselekedned kell, Wolfgang.
Üss nyélbe valamit.
Adjál egy koncertet.
Ezer forintot is nyerhetsz vele.
(Vállánál fogva megrázza.)
Gyorsan!
Siess!
Az érsekfejedelem most éppen Bécsben időzik.
Szaladj, kérj engedelmet egy koncert adására.
És az Operában adjanak neked egy karmesteri állást.
Hiszen ott úgy kellessz, mint egy falat kenyér.
Evvel a direktorral is akarok beszélni.
Szedd össze magad, Wolfgang.
Ne hagyd magad!
Mindent megnyerhetsz még, ha csak pénzed lesz és jó szolgálatod.
(Erővel lábra állítja, fejébe nyomja a kalapot. Mozart kábultan tűr mindent.)
Azt hiszed nem én volnék -e a legboldogabb, ha sikerülne!
Kedves fiam, te!
Aranyos!
Menj, fuss . . .
Tégy valamit!
Küzdeni kell, hiába!...
Még az asszonyért is.
(Közben kitolta az ajtón a teljesen bódult Mozartot. Aloyzia ezt észrevette, feláll és szinte akaratlan, néhány lépést tesz utána. De Weberné gyorsan szembe jön vele és visszatolja.)
WEBERNÉ
(suttogva):
Mész mindjárt vissza?!
Talán meghabarodtál?
Még az utolsó pillanatban akarsz elveszteni mindent?
SCHIKANEDER
(felállt ö is és kilépett a fülkéből):
Úgy vélem, megegyeztünk volna és nekem már rohannom kell.
Színigazgatónak soha sincs ráérő ideje.
Remélem, madmazell Weber, hogy mindkettőnknek megelégedésünkre fog szolgálni kötésünk ... minden tekintetben ...
ALOYZIA:
Én meg sem mondhatom kegyednek, mit érezek ...
Az én kebelem oly telve van.
Egész életemet rá akarom tenni!
Köszönöm!
Köszönöm kegyednek!
(Kezet nyújt neki.)
SCHIKANEDER:
Tehát ma estére elvárom a színházban próbaéneklésre.
Agyő . .. hölgyeim . ..
Agyő!
WEBERNÉ
(visszatartja az ajtónál)
Hadd köszönje meg egy büszke és boldog anya is!
Kegyed valódi felfedezője a talentumoknak!
Ez lesz kegyed örök dicsősége.
Apropos...
Felette tisztelt direktor ur: nem tudna valamit kezdeni evvel a Mozarttal is?
Talán mint karmesterrel?
Hiszen ő valóban nagy muzsikus.
SCHIKANEDER:
Muzsikusnak szinte tulnagy.. . az én szükségleteim számára.
De ...
De férfinak túl kicsike.
Hiszen jóformán elmegy fiúcskának.
Ám egy karmesternek imponálnia kell.
Hiszen az orkeszterben egy falka gézengúzt és pernahajdert kell uralnia.
És a publikum előtt is, reprezentálnia kell!
A győ!...
Egy színigazgató sohasem ér rá...
Schikaneder el. Weberné még utánanéz és megvakarja a fületövét. Aloyzia lassan, elgondolkozva a zongorához megy, leül, Mozart kottáit veszi kézbe és homlokát a zongorára hajtja. Hirtelen hangos zokogás hangzik. KONSTANZIA jelent meg észrevétlenül. Ő zokog fel keserves hangosan.
WEBERNÉ
(ijedten):
Konstanzia!
Mi lel?
Konstanzia!
Mi ez?
FÜGGÖNY
2. KÉP
Szoba Colloredo érsek-fejedelem bécsi palotájában. Jobbra, balra ajtók. A baloldali nyitott ajtóban SCHLAUCHER első komornyik áll és felügyel az ételek felszolgálására, melyeket két lakáj visz éppen át a szomszéd terembe.
WOLFGANG
(jobbról jő, sietve, kifulladva):
Jónapot, Schlaucher ur!
SCHLAUCHER
(dereshaju, fegyelmezett, jóarcu ember. Halkan, melankolikus hanglejtéssel beszél):
Jónapot, kedves Mozart ur.
Felettébb felindultnak láttatik.
Miért?
WOLFGANG
(az ajtófüggönyök között bepillantott a . szomszéd terembe):
Itt az érsek-fejedelem őkegyelmessége.
Okvetlenül beszélnem kell vele.
Rögtön.
SCHLAUCHER
(csittitva teszi Mozart vállára kezét):
Előbb csillapodjék meg kicsit.
Hallja -e?
Éppen uj kvartettjét játszók asztali muzsikának.
Igazán felséges.
Nem akarom a programot eme opusz nélkül összeállítani.
MOZART:
Kérem, bocsásson be az érsek őkegyelmessége elé.
SCHLAUCHER:
Hiszen látható kegyed, hogy a fejedelem őkegyelmessége éppen étkezik.
(Szomorú nézésével figyeli Mozartot.)
Úgy vélem, okosabban tenné, ha kegyed is előbb a konyhába menne megebédelni.
EGY LAKÁJ
(egy nagy tállal jön ki a baloldali teremből):
Jöjjék gyorsan velem, Mozart ur.
A nyulpecsenye felét a tálon hagyák.
Abból magának is jut.
(El jobbra.)
SCHLAUCHER
(kedvesen):
No, menjen, Mozart ur.
WOLFGANG:
Nem várhatok!
Nem halaszthatom kérésemet.
Talán Arco gróf által adathatnám át.
SCHLAUCHER
(egy pillantással a szomszéd szobába):
A gróf ur, úgy látszik, már szemre vette kegyedet.
Ide jön.
(Schlaucher már előre meghajol.)
ARCO GRÓF
(balról belép. Barátságos leereszkedéssel):
Mozart!
Mi hozta ide?
(Arco hatalmas nagy termetű és negédesen affektáló piperkőc. Rutinos udvari modora fölényes.)
MOZART
(tiszteletteljes meghajlással):
Legalázatosabb reverendámat gróf urnák.
Arra kérem gróf urat, méltóztassék átnyújtani a fejedelem őkegyelmességének legalázatosabb könyörgésemet, miszerint engedje meg nekem a fejedelem őkegyelmessége, hogy Bécs városában saját koncertet adhassak.
ARCO GRÓF:
Az aligha leszen lehető, mert maga Mozart parancsot vesz a fejedelem őkegyelmességétől, hogy három nap múltán a dilizsánsszal Salzburgba visszautazzék.
WOLFGANG:
Három nap múltán?
Most éppen elutazzam?
Lehetetlen!
ARCO GRÓF
(hidegen):
Hát ez mit jelentsen, Mozart?
Ez a maga szolgálata.
WOLFGANG:
Megbocsásson, gróf ur, — de éppen... éppen most...
Nekem nem lehet elmennem ...
Csak néhány napig még gróf ur!
ARCO GRÓF:
Parancs!
(sarkon fordul és visszaindul.)
WOLFGANG
(kétségbeesve):
Gróf ur!
SCHLAUCHER
(suttogva):
Óvatosan, Mozart!
ARCO GRÓF
(megáll az ajtóban).
WOLFGANG
(könyörögve):
Gróf ur, én nem utazhatok el három nap múltán.
Nekem még künnlevő járandóságaimat kell megkapnom.
Meg egy szubszkripciót bocsátók ki éppen szonátáimra.
ARCO GRÓF:
Elfeledém megmondani, hogy majd egy pakétot kell magával vinnie a fejedelem megbízásából.
WOLFGANG:
Gróf ur! könyörgöm ...
Sok pénzt veszítenék el.
ARCO GRÓF:
Nem változtathatok rajta.
A pakét sürgős.
WOLFANG
(hirtelen felveti fejét és dacosan néz farkasszemet a gróffal):
Sürgős -e, ugyan?
Akkor felette sajnálom, hogy nem részesedhetem abban a megtiszteltetésben, hogy a fejedelem őkegyelmességének szolgálatára legyek.
ARCO GRÓF
(végigméri):
En ezt nem hallottam, Mozart.
(Bemegy a másik szobába.)
WOLFGANG
(öntudatlanul utána akarja vetni magát).
SCHLAUCHER
(elállja útját):
Mozart!
Ne veszítse el józanságát!
WOLFGANG
(dühöngve):
Hát nekem egy egyházi fejedelem mián, aki engem négyszáz tetves florin fejében mindennap kujoniroz, ezer florint kellessen elvetnem magamtól?
Mert ennyit bizonnyal nyernék, ha saját koncertet adok.
SCHLAUCHER
(behúzza a függönyöket):
Ne olyan hangosan, Mozart.
WOLFGANG:
De a fejedelem őkegyelmessége házikoncertjeiben engem léptet elő parádés paripaként.
A vendégek ajándokait pedig maga vágja zsebre.
Inkább mindjárt ki is lépek a szolgálathói!
SCHLAUCHER:
Kedves, jó Mozart!
Engedje meg nekem, sokat tapasztalt öreg embernek, hogy apai tanácsot adjak ...
Tartozom evvel az édesapjának is, akivel sok éveken voltam együtt Thun gróf, kanonok ur szolgálatjában.
Koncertek nem bizonyos jövedelmű szolgálatok, azt tudja kegyed is.
Miből akar megélni, ha kilép a salzburgi szolgálatból?
WOLFGANG:
Hát nem komponálhatok -e, nem adhatok -e koncerteket?
Hiszen engem mindenütt kedvelnek!
SCHLAUCHER:
Csak szeretetből és megbecsülésből meg nem élhet.
Tudja kegyed, mily megbízhatatlanok az ilyen alkalmi jövedelmek.
Minden szolid muzsikus bizonyos szolgálatot keres.
WOLFGANG:
Én sok munkát birok és kevés a szükségletem.
Nem sokat eszem és nem iszom egyáltalán.
SCHLAUCHER:
De nem kiván -e egykoron megházasodni és családot alapítani?
WOLFGANG
(elhallgat és lekonyitja fejét).
SCHLAUCHER:
Én öreg édesatyját szánom, ő mindig hűséges és ragaszkodó volt.
Hogyan téritse meg ő majd adósságait?
WOLFGANG:
Én küldök majd neki pénzt!
Csak szabad legyek végtére!
Szabad!
Szabad!
SCHLAUCHER
(aggodalmasan csóválja fejét):
Szabadság?
Az egyedüllétet és elhagyatottságot jelent.
Ah, Wolfgang Mozart!
Ha kegyed egyedül leend a nagy világban, édesatyja nélkül és bizonyos kenyér nélkül.
Ah, hiszen kegyed világtalan vak, mikor muzsikájának hangzatiban elmerül és kenyér után járni, tülekedni nem tud.
Azért hát, ha semmikép Bécsből elutazni nem kíván, mondjon kifogást.
Mondja, hogy "a postakocsiban már minden hely elfoglaltaték" .. .
Pszt! . ..
(Felugrik és mélyen meghajol.)
Az ajtóban megjelenik ARCO, félrehúzza a függönyöket és bókkal előrebocsájtja az ÉRSEKET. Wolfgang is feláll, meghajol, de nem túl szerényen.
Schlaucher bókolások közben távozik.
AZ ÉRSEK
(kicsi és csaknem púpos, de tartásán is meglátszik a parancsoláshoz szokott, ellentmondást nem tűrő főur. Szenvedélyes és hirtelen mozdulatu, de egészben arisztokratikusan elegáns. Tekintete szúró, kemény. Beszédje csengő és kultiváilt, néha tudatosan retorikus. Élesen szemügyre veszi Mozartot. Kisvártatva megszólal):
Mikor indul útnak a fiú?
WOLFGANG
(meghajolva, alázatosan):
Holnapután kívántam volna útra kelni, de a postakocsiban minden hely már elfoglaltaték.
AZ ÉRSEK:
Azt tanácsolom neki, hogy még az éjen keljen útra, mert különben parancsot Írok Salzburgba, hogy havi zsoldja megvonassék.
WOLFGANG
(könyörögve):
Kérem fejedelmi kegyelmességét, hogy nékem még csak néhány napi haladékot...
(hangja gyermekien esedező)
Hiszen most énreám Salzburgban nincsen szükség.
AZ ÉRSEK:
Azt magara ítélem meg, hogy konzertmeiszteremre hol van szükségem.
WOLFGANG
(reménye vesztetten horgászt ja le fejét)
Szünet.
AZ ÉRSEK
(komoly figyelemmel nézi Mozartot és lassan közeledik feléje. Halkan kezd beszélni, de a hideg dölyf álarca alatt fokonként nagy és forró szenvedély izzik fel):
Hallja a fiú?
Elsősoron neki magának van enmagára szüksége ott Salzburgban.
Itt ebben a frivol és plebejus fővárosban bemocskolja és csúffá teszi nagy talentumát, melyet Istentől ajándokul nyert.
Salzburg csendes magányosságában lelke, el nem szóródva, tisztul, mint a csendesedett tó tükre és felemelkedhetik ama magasságokhoz, melyekből zsenije hozzá leszálla.
WOLFGANG
(meglepetve emeli fel tekintetét):
Ha fejedelmi kegyelmességed muzsikámat ily becsben részesíti, akkor valóban meghallgathatná az én könyörgésemet ...
AZ ÉRSEK
(hirtelen kitörve):
Sohasem bocsájtandom legnemesebb instrumentumomat mások kezére!
Kinek szelleme szólaljon meg eme hárfa hangzatiban?!
Talántán polgári kalmárok vagy gáláns udvari táncos gavallérok szelleme?
Az én keblemre ereszté a mindenható Isten perzselő tüzét!
Az én kezeimbe tévé a gondviselés ama hárfát.
Én felelek érte!
WOLFGANG
(nagyon egyszerűen):
De én nem vagyok instrumentum, melyen muzsikálhatnak.
Hiszen az én szivem az, ami megszólal.
AZ ÉRSEK
(Mozart felé közeledve, szinte fájdalmas megnyerni akarással):
Mozart!...
Mivé lett volna ama nagy szobrász Michel Angelo Buonarotti az ő nagypapája, második Gyula nélkül, aki az ő gazdája vala?
A próféták is a tüzes nyelveket felülről nyerik.
Mozart!
Választanod kell mostan a föld és a mennyország között!
WOLFGANG
(az érsek fanatikus hangja és tekintete elől hátrálva):
Én ... én . .. a mennybéli Istenhez imádkozom ... de én szeretem a földet.
AZ ÉRSEK
(hirtelen fagyosan és zárkózotton):
A fiú még fiatal és ostoba és enmagát nem esméri.
Mivelhogy nem ért, hát engedelmeskedni fog.
Az első dilizsánsszal útra kelend.
(A jobboldali ajtó felé megy. Arco követi.)
WOLFGANG
(felveti fejét, csak nehezen türtőztetve magát):
Kegyelmes uram!...
Én nem utazom!
AZ ÉRSEK
(hirtelen megfordul):
Mit?!
Engedetlen kölyök!
Gézengúz fickó!
Senki ilyen rosszul nem szolgál nekem, mint ő!
WOLFGANG
(kiegyenesedik és egyenesen szembenéz az érsekkel):
Nem úgy tudom, hogy udvari lakáj volnék.
AZ ÉRSEK
(kijön a sodrából):
Hát ez mi?
Micsoda párizsi ideák ezek?
Takarodjék!
Nyomorult fickó!
WOLFGANG
(forró daccal):
Őkegyelmessége tehát nincsen megelégedve velem?
AZ ÉRSEK:
Még fenvegetni mer?
(Felemeli botját.)
Semmirekelő himpellér!
Semmi dolgom ne legyen többé az ilyen gézengúzzal!
WOLFGANG:
És nekem se kegyelmességeddel.
AZ ÉRSEK
(egy pillanatig rámered):
De hisz ... hisz ez szabadkőművesség!
Ez egy volteriánus!
Ateista!...
(Hevesen elfordul és kisiet.)
Arco gyorsan utána.
AZ ÉRSEK
(az ajtóban, ahol Arco utolérte, nyugodtan.)
Próbáljon mégegyszer beszélni evvel a kölyökkel.
ARCO
(mosolyogva):
Én majd észretéritem.
(Tartja a függönyt, mig az érsek kimegy . . .aztán követi.)
Wolfgang egg székbe rogyott és eltakarja arcát. Hirtelen felugrik és izgatottan fut egyszer fel s alá a szobában, aztán a zongora elé ül és játszani kezd szenvedélyes presto tempóban. Kisvártatva ARCO lép be, észrevétlenül Mozart hátamögé áll és elismerő fejbólintásokkal hallgatja. Mozart félbehagyja a játékot és homlokkal a zongorára borul.
ARCO
(nyájas mosollyal):
Nos, fiatal ur, Mozart ur, meglohadt már kissé müvésztemperamentuma ? Jöjjön, csevegjünk kissé egymással.
(Mozart felállt.}
Jöjjön, Mozart ur, foglaljon helyet!
WOLFGANG
(Arco elé áll és állva marad. Hidegen.)
Kérem a méltóságos gróf urat, hogy adja át a fejedelem őkegyelmességének elbocsáttatásomért való kérelmemet.
ARCO:
Üljön hát le, kedves Mozartom.
Miért ilyen hebehurgyán?
Hát akarja -e, mint hivatal nélküli muzsikus, koncertekkel végigkoldulni a világot?
Hiszen maga vak az élet számára, Mozart!
WOLFGANG:
Ha koldulás ennek a neve. gróf ur, akkor inkább koldulni megyek, semhogy ilyen urnák szolgáljak!
ARCO:
Maga igen büszke.
WOLFGANG:
Valóban, gróf ur.
Mert ember vagyok!
ARCO:
Azt hiszi nekem nem kellene gyakorta rossz, szavakat nyelnem?
WOLFGANG:
Bizonyosan meg volt az oka rá, ha megtette.
ARCO:
Hm... hm... pedig én nemes ember vagyok.
WOLFGANG:
A szív nemesíti meg az embert.
Nekem, ha nem is vagyok gróf, talán több tisztesség és becsület lakozik kebelemben, mint jóegynéhány gróféban.
ARCO
(mind nehezebben türtőzteti magát:
Hm... hm... de a különbség...
WOLFGANG:
A különbség csak annyi, hogy minden kapellmeiszterből válhatnék gróf, de nem minden grófból kapellmeiszter.
ARCO:
De hát csak kegyeskedik elismerni, hogy van különbség gróf Arco és Mozart között?
MOZART:
Igen.
Van.
Az, hogy Arco gróf rászorult az érsekre, de Mozart nem!
ARCO
(ordítva kitör):
Ki innen!
Ki innen!
Himpellér fickó te!
Megragadja Mozartot és a tehetetlenül védekezőt a kijárat felé vonszolja, aztán egg brutális rúgással kifelé lódítja, ugg hogg Mozart a küszöbig tántorog és ott összerogg. Arco dühöngve távozik egg másik ajtón.
Wolfgang kábultan fekszik. SCHLAUCHER jön
SCHLAUCHER
(talpra állítja Mozartot):
Mozart!
Az Isten szent szerelmére!
WOLFGANG
(eszmél. Ki akarja tépni magát Schlaucher karjaiból):
A pimasz gazember!
Eresszen!
Eresszen engem!
Vissza akarom adni ezt a rúgást!
SCHLAUCHER
(birkózik vele):
Hiszen az lehetetlenség, kedves, kedves, drága Mozart!
Hiszen ő a gróf ur!
WOLFGANG:
Gróf vagy béresszolga, csak pimasz, ha engem megsért.
Levágom!
Levágom!
SCHLAUCHER
(erőszakkal kivonszolja:
Szegény ... szegény ... vak gyermek ...
FÜGGÖNY
3. KÉP
Ucca Bécsben. Jobbra a háttérben a színház háta a szinészbejárattal, melyek előtt néha meg-megáll egy-két ember.
MOZART jön balról. Kalap nélkül, megtépázva, feldultan. Megpillantva a színház ajtaját, megáll. Aztán megigazítja kissé ruházatát és az ajtó felé indul. Ekkor szétválik az ajtó előtt éppen meggyülemlett kis csoport és SCHIKANEDER rohan ki izgatottan.
WOLFGANG
(meghajol):
Jóestét, direktor ur!
SCHIKANEDER
(túláradón):
Csakhogy itt van kicsi nagyemberke!
Hol a fenébe bujkált?
Itt is elkésett megint egyszer!
Éppen most énekelt próbát Aloyzia kisasszony!
A mi Aloyziánk!
Mondhatom, elmulasztott valamit.
Hát azt elképzelni sem tudja magának!
(A színházból kihallik a taps.)
Hallja!
Odafüleljen!
Ez mind a mi Aloyziánknak szól!
WOLFGANG:
A mi Aloyziánknak?
SCHIKANEDER
(megpaskolja Mozart arcát):
A mi Aloyziánknak. ő a világé! ő a 'színpad felkelő csillaga, azt mondom én kegyednek.
Es pénzt fog keresni!
Pénzt, mondom magának, hogy engem már most elfog a félelem.
Ezt a fehérszemélyt, barátocskám, feleségül kellett volna venni idejekorán.
Annakidején!
De most?
La-la!
Amikor egyszer vándortársulatommal Klagenfurtban játszottam, volt ott egy ...
WOLFGANG:
Hivatalos dologban kívánnék direktor úrral beszélni.
SCHIKANEDER:
Tudom, tudom.
A kapellmeiszteri állás miatt.
Lehetetlenség, Mozartkám.
Teljességgel lehetetlen.
Kegyed túl kisnövésü alak...
Hallja ezt a tapsot?
A mi Aloyziánk mindjárt kijön.
Nekem még az angazsmánja miatt a kancelláriába kell rohannom.
Hiszen színigazgató sose ér rá.
Viszontlátásra kicsike nagyember.
WOLFGANG:
Bocsásson meg, direktor ur, ha még egy pillanatra ... nekem ... úgy vélem ... még járna az operám után némi pénz.
SCHIKANEDER
(hirtelen megfagy):
Hogy-hogy, Mozart ur?
Hiszen kegyed kerek száz dukátumot kapott azért a kicsike operácskáért?
MOZART:
Kegyed két hét alatt négyannyit nyert rajta.
SCHIKANEDER:
De már megbocsásson, Mozart ur, az az én pénzem.
Nekem a költségeim is nagyobbak.
MOZART
(iparkodik kedvében járni):
Nem is arról szólok én kedves, jó direktor uram.
Ám az én operám Münchenben és Prágában is színre kerül.
Abból nekem nem lehetne valami...
SCHIKANEDER:
Nagyon sajnálom, Mozart ur, mi már eladtuk a partitúrát a müncheni és prágai színházaknak.
WOLFGANG:
De elvégre az én muzsikám az.
SCHIKANEDER:
De én másoltattam le az én pénzemért.
Schikaneder hidegen meghajol és elmegy. Mozart utána sem tekint, fejét, karját lógatva mered maga elé. Akkor balról egy VAK KOLDUS botorkál be hegedűjével. Feláll az egyik sarokra, kalapját maga elé rakja a földre és játszani kezd. Néhányon a járókelők közül kissé megállnak.
ELSŐ JÁRÓKELŐ:
Szép ez!
Mit játszik?
MÁSODIK JÁRÓKELŐ:
Hát nem ismeri meg?
Mozart muzsikája, természetesen.
HARMADIK JÁRÓKELŐ:
Ilyen édes melódiákat senki más komponálni nem tud.
Mennyi szenvedelem és mennyi Ízlés!
ELSŐ JÁRÓKELŐ:
Mennyi örömöt tud széjjeladni az olyan ember, mint Mozart...
Jó dolga lehet neki...
Bénit dobnak a koldus kalapjába és tovább mennek. A koldus egyedül marad.
Mozart mozdulatlanul állt, mintha nem látna és nem hallana. Most lesz a muzsikára figyelmes és lassan közeledik a koldushoz.
MOZART:
Mondja, öregem, gyakran játszik ilyen melódiákat attól a Mozarttól?
A KOLDUS:
Majdnem mindig, jó uram.
Hiszen máma ő a kedvence mindeneknek.
WOLFGANG:
És meg tud élni a Mozart muzsikájából?
A VAK:
Igen, uram.
WOLFGANG:
Furcsa ...
Nekem nem sikerül sehogysem.
A színház felől erösbödő, közeledd taps. A szinházajtón tódulnak ki a tapsolók. Közepükben ALOYZIA, nagy virágcsokorral, mosolyogva köszön jobbra-balra, az ünnepelt primadonna rutinosan bűbájos leereszkedésével. Wolfgang néhány lépést tesz feléje.
ALOYZIA
(észreveszi Mozartot és szembe jön. Zavart és kényszeredetten ceremóniás):
Ah ...
Mozart ur!...
Kísérői, kissé hátrább vonulva kíváncsian figyelik a beszélgetést
WOLFGANG
( túlzott mélyen meghajol):
Gratulálok madmoazell Weber.
ALOYZIA:
Valóban kár, hogy nem volt ott, mikor énekeltem.
Nagyon jól sikerült.
(Szünet múlva.)
Igen ...
A kegyed áriája nagy tetszést nyert...
Köszönöm ...
Igen ...
WOLFGANG
(nézi és hallgat).
ALOYZIA
(zavartan félrenéz, kísérői újra körülveszik és Mozartot visszaszorítják).
A KÍSÉRŐK:
Vivát, vivát a mi Aloyziánk!
WOLFGANG:
Az ő Aloyziájuk!
A KÍSÉRŐK:
Elragadó volt!...
Superbe!
Ilyen talentum már régóta nem ragyogott a színpadon!.. .
Kegyed legyőzendi Madame Mareaut!
Ez a hang!...
Ez a művészet!
SCHIKANEDER
(egy nagy csokorral a kezében jő, rohanva):
Aloyzia!
Aloyzia!
Gyorsan!
Siess!
Vár a hintó.
(Karját nyújtja Aloyziának.)
ALOYZIA
(elmenőben Mozart felé fordítja fejét):
Mozart . ..
Remélem nemsokára ... meglátogat kegyed?
WOLFGANG
(hosszasan utána néz. Mikor már mind elmentek, mélyen meghajol):
Agyő, Aloyzia!
Akkor a csendben újra játszani kezd a vak koldus. Mozart hallgatja, nézi, hozzája lép és kiveszi kezéből a hegedűt.
WOLFGANG:
Add csak ide egy kicsikét, öreg.
(Játszani kezd.)
Óh, muzsika!...
Muzsika!
Hát mi egyebet kívánok én még!...
Mi egyebet kívánhatok ...
Muzsika!
Játszik. A koldus elragadtatva mereszti feléje vak szemét. Járókelők gyülekeznek. Sok pénzt dobnak a kalapba.
Az elragadtatás suttogó hangjai hallatszanak: „Gyönyörű, bűbájos... elragadól" A járókelők továbbmennek. Mikor megint egyedül maradnak ketten a sötétedő uccában, Wolfgang abbahagyja a játékot.
WOLFGANG:
Itt van öreg, játssz tovább...
Sebaj!
Az én fájdalmam majd csak elmúlik.
De ez a zengő zokogás megmarad mindörökre.
A VAK
(megrendültén):
Uram ... kicsoda ... kicsoda kegyed?
WOLFGANG:
Mindenek kedveltje ...
Egy kollégád ...
Vak is, meg koldus is, akár te.
Jóéjszakát öreg!
Mozart lassan távozik és belémulik a sötétségbe. A vak szinte öntudatlanul feléje nyújtott kezekkel követi néhány lépésnyire.
FÜGGÖNY
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE