Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Balassi Bálint
Szép magyar komédia
Keletkezés ideje
1589
Felvonás
5
Jelenet
22
Megszólalás
323
Mondat/Sor
994
Szó
11461
ELSŐ SZÍN
ACTUS I. SCENA I.
Credulus szól őmagában az Hajnalnak.
CREDULUS.
Ó, én veszett fejem!
Medgyek immár, ha még piros hajnal is öregbéti, gerjeszti az én keseredett szívemben felgyúlt buzgó nagy szerelmemnek tüzét, midőn reggel az embereket dologra s az barmokat munkára s egyébféle állatokat is s nyájakot az legelő helyekre széllyel fekövő helyekből felserkent s felindít!
Ó, szép Hajnal, néked szólok, mert te vagy oka az én fájdalmimnak!
Ímé, csak alig setétülnek vala tegnap az odúk, hogy ismét az te világosító piros fényedet kívánom vala látni!
De nem tudok mit tenni, mert magam sem tudom, mit kívánjak: az napot avagy étszakát, azmint az szerelem az én búmot öregbéti s enyhéti.
Mert éjjel (azmikor már nem látom az én kegyetlen tündérasszonyomnak fene ábrázatját ), igaz, hogy nem alhatom akkor, csak nyughatatlankodom, de mindennyi nyughatatlanságomban is ugyan bízom azért, hogy holdá kélve megláthatom az ő áldott személyinek dicsőséges fényét, sőt remélem is, hogy talám immár megelégedvén az én könnyhullatásimmal, kegyesen is fordítja boldogító szemeit reám.
Ez ilyen bizodalmomban lévén penig éjjel; azonban reggel, midőn te ismét elérkezel, az csillagokot lassan-lassan elemésztvén, hogy az eget az setétségnek homályából megtisztítod, alig várom, hogy lássam az szép, de igen vad Juliát, az én szívembéli eleven tűznek kegyetlen gyútóját.
De látván akkor is, csak szokása szerint néki hozzám kedvetlen voltát s haraggal reám fordult szemeit, nem tudok mit tenni, hanem csak széllyel bujdosom, sírván s fohászkodván, merthogy nyilván látja, hogy noha eléggé epedek s kesergek érette, de mindenképpen megcsalatkozom nappal abban, azmit éjjel felőle remélek.
Nincs azért immár semmi reménségem, kivel csak tengethessem s hitegessem is keseredett lelkemet, sőt búm könnyebbségére csak hízelkedni sem tudok immár semminémő gondolattal magamnak, én szegén nyavalyás, mert látom, hogy minden bizodalmom csak héában való, s az én véghetetlen szerelmemnek snincs orvossága, sehonnan, senkitűl semmi jót nem tudok várnom, semmi segítséget.
Ó, keserves gonosz szerencse, ó, dicsőült szépség, dühödt kegyetlenség, mely igen nagy szerencsétlen s igen keseredett temiattad az én szarándok árva életem!
Ki reméntelen veszélyre jutott igyem!
Oda vagyon immár minden örömem, kedvem!
Ó, átkozott szerelem, szerelem!
ACTUS I. SCENA II.
Credulus szól egy barátjával, Licidával.
LICIDA.
Mi dolog, társ, Credule, hogy itten keröl mind az te siralmiddal zengenek széllyel az vadon erdők?
CREDULUS.
Hagyj békét, Istenért kérlek!
Ha Isten az te majorságidat minden égiháborútúl megótalmazta, s fejedet sem látta semmi búval-bánattal, kérlek, ne indíts fel az én régi keserőségemet ne kérdd az én siralmimnak okát, mert azzal csak nyitod az én keserőségemnek régi sebeit!
LICIDA.
Sőt annál inkább mondd meg, társ, mert tudod, hogy enheszik embernek bánatja bízott barátival való beszélgetéstől!
CREDULUS.
Ne hidd azt, társ, mert nincs annyi kalász Szent Iván havában, sem Szent Mihály havában annyi szőlőszem, amennyiszer különben tapasztaltam azt én meg énmagamon.
De ha ugyan meg akarod érteni az én régi keserves siralmimnak okát, megmondom, azmennyire siralmimtúl s fohászkodásimtúl lehet.
Ó, ó, ó, ó, ó!
LICIDA.
Ne sírj!
Hadd el immár!
Beszéld meg, azmiért ilyen igen keseregsz!
Ki tudja, talám én is használhatok, szolgálhatok ez mostani nyavalyádban!
CREDULUS.
Ezt értsed előszer, hogy Candia az én hazám, Credulus sem igaz nevem, noha itt az környékben mind ez világ annak hív s tart engemet.
LICIDA.
Hát micsoda szerencsétlenség űzött ki tégedet édes hazádból, s micsoda kegyetlen csillag készerített Credulus nevire tégedet?
CREDULUS.
Gyermekkoromban, mikoron volnék tizenharmadfél esztendős, azminémő városban laktam, ottan közel egy kies völgyben egyéb gyermektársaimmal gyakran múlattam gyermekjátékban.
Ugyanazon városból abban az völgyben sok leánygyermekek is szoktanak vala egybengyűlni az játék kedveért s múlatságért.
Ki koszorút kötett, s ki táncolt, s ki játszott, ki verset éneklett.
Egykor azért, midőn egynéhányat külön az többitűl versent énekelni látnék, láték egy szüzet közöttek, ki mind szépséggel s mind gyönyörőséggel, illendő magaviseléssel, ékességgel, kedvességgel az többit naggyal meghaladta volna.
Nem tudám, ha természetimből lőn-é vagy az szerelemtűl (mert gyermek szíviben ritkán szokott az szerelem uralkodni ), de nem tűrhetém, hanem mindjárt az szép Angelicához menék, s beszélleni kezdék véle s tréfálni: hol szóval s hol egyébképpen.
Végezetre versent akarék véle énekelni, ilyen okkal, hogy valamelyikünk jobban énekelne, annak adna az másikunk minden versért egy-egy csókot.
Így hol ő csókolt engemet s hol én őtet.
Nékem mindegy volt, akár vesztettem s akár nyertem, mert annyi károm volt az nyerésben is, mint az vesztésben.
LICIDA.
Ó, boldog s igen szerencsés ember, ki minden kívánságodban annyi jótételét [vetted] az szerelemnek hozzád!
CREDULUS.
Sőt boldogtalan szerencséjőnek mondj inkább, mert kevés ideig tarta az az örvendetes állapat közöttünk, mert az én gonosz szerencsémnek átkozott csillaga az én örvendetes időmnek gyönyörű fényét hamar az nagy búval s véletlen veszéllyel, mint egy sűrő köddel, úgy elteríté!
Ó, mely igen közel jár az bánat mindenkor az vigassághoz!
De hogy szerencsétlenségemet megértsed, egész esztendeig tartott vala immár az áldott szerelem énközöttem és Angelica között, mely ideig senki nem irigykedett reánk, senki sem igyekezett egymástúl elszakasztani bennünket, hanem végre ugyanazon képtelen szépség, ki engemet rabbá tött vala, más legénnek is eszét veszté.
Mely legén, midőn éntőlem Angelicát semmiképpen magához nem hajthatná (mert igen igazán szeretett vala engem Angelica ), gyűlölségben es az áruló az Angelicához, jóllehet azt értette, hogy inkább szeretne, mint azelőtt.
Irigyelvén azért és szomjúhozván az átkozott az én jómot, kivel örömömben már békével egész esztendőt töltöttem vala, s egy nap, midőn Angelica fáradva s izzadva hazamenne, s egy szép tiszta forrás mellett ülvén innya akarna, addig hazudoza az áruló kerőle, hogy mérges italt áda szegénnek meginnya.
LICIDA.
Ah, nagy kegyetlenség, ó, hitetlen gonosz ember, hogy vehetett ilyen rettenetes vétket lelkére!
De mint jára oztán az ital után szegén Angelica?
CREDULUS.
Mint mihelt az dolgot meghallám, ottan hazafutamám, s látván, hogy egyedöl verteng ott az földen, s az ég felé felemelvén kegyes szemeit s kezeit, fullodozva kiáltá, azmint lehete, nevemet; mihelt penig inték ottan, szegén reám emelvén kegyes szemeit, azmint lehete, mondá igen lassan, hogy én magam is csak alég érthettem vala, s mond: Én édes nagy jóm, én immár elhadlak, mert az én szörnyű halálomnak oka csak az irigy Montan: ő áda álnoksággal mérget meginnom.
Ezt hallván elkeseredém, és, mint reméntelen, eszeveszett ember, nagy búmban az erdőre futék, s bujdosni indulék.
LICIDA.
Látd-é, hogy végre is az szerelemnek csak kín, bú s keserűség gyümölcse!
CREDULUS.
Hogy penig az szegén vén atyám híre nélkül való eljöttömet ne alítaná arra, hogy vagy vad szaggatott volna el, vagy menny ütett volna meg, annál inkább ne kesergene szegén vén atyám rajtam, egy atyámfiának mindeneket megjelenték.
Azulta penig, miolta Angelica ez világból kimúlt, azolta immár tízszer rekesztette bé erős faggyal az szép forrásokot az erős tél, s az jó nyár is megannyiszor szabadította meg folyásokot, de mindennyi ideig is még csak emberjárta ösvént sem láttam, hanem csak itt bujdostam széllyel az erdőken.
Mindennyi nyavalyás életemben is penig, noha már tíz esztendeje, azmint mondám, hogy itt bolgok, nyomorgok, sem az rút havasokon való keserves bujdosás, sem édes hazámtól való messze távozás, sem éhség, sem szomjúság, sem hó, sem hideg, sem eső nem felejteté el vélem az én szerelmes egyetlenegy lelkemet.
LICIDA.
Bizon, ha sem az nyavalyás élet, sem az messze távozás nem olthatá, sőt meg sem lágyíthatá benned az te nagy buzgó szerelmedet, ennyi sok esztendőknek mégis meg kellett volna enyhíteni, mert tudó dolog, hogy az esztendők még az követ, vasat is elfogyatják.
CREDULUS.
Ó, azok sem, egy szálnyéra is, sőt egy mákszemnyire sem mosdolhatták ki az Angelica ábrázatját.
Ő maga, az Szerelem, önnen két kezivel lelkemnek kellő közepette metszette vala bennem.
Így azért immár, midőn az időnek hosszú voltával sem várnám semmi könnyebbségemet, csak azon járok vala, hogy az Angelicához valamennyire hasonló kegyest találhatnék.
Egykor azért, sok héában keresésem után, láték egy vízparton egy igen szép asszont, hogy az tudatlan halakot horogra csalogatná, kinek kegyes személye annyira hasonlónak tetszék az szegén Angelicához, hogy ha bizonnyal nem tudtam volna szegénnek az átkozott méreg miatt való szörnyű halálát, százszor meg mertem volna rajta esküdni, hogy ugyanaz az Angelica.
LICIDA.
Énnékem úgy tetszik, hogy az oly szerelmes embernek, ki távol vagyon szerelmesétől, nem kétes, könnyebbségére esik, ha másat lát, szeretőjéhez hasonló képet vagy termetet.
CREDULUS.
Ingyen jól meg sem nézhettem az ő szép, világoskodó szemeit, hogy mindjárt érzém szívemnek erejében hatni az szerelemnek titkos lángját.
LICIDA.
Mint jártál oztán véle?
Szóltál néki?
CREDULUS.
Talám tízszer tátottam fel az számot, hogy megjelentsem néki szerelmemet, és mindenszer valami félelem rettente el.
Kiben úgyan elhűltem, csak olyan voltam, mint az néma.
Csak egyetlenegy szót nem tudék néki mondani, úgy megtartóztatta bennem is az nyelvemet.
Az asszony - látván, hogy csak reá ámodtam vala - nagy szemérmetesen elpirola, s az vesszőt is, azkivel horgász vala, elejtvén, lehajtá fejét, s nagy hallgatva egy sűrő bokorban ballaga, s elrejtezék előttem.
LICIDA.
Ki hamar elment volt!
CREDULUS.
Aznapságtúl fogva, noha már kétszer hozta elő az jó nyár az ő gyümelcsét, az tél is annyiszor fosztotta meg az füveket az szép virágoktúl, nemhogy ő énrajtam könyörülne, nemhogy siralmim miá esnék, de még inkább keményül ellenem, s kegyetlenkedik rajtam.
Ez azért oka, atyámfa, az én bánatimnak és siralmimnak; annak is, hogy onnan ennél tovább nem bujdostam, hanem itt véletek az erdőben maradtam.
Bizony, hogy azt hittem, hogy ha szinte az én esedezésem s könyörgésem meg nem lágyinthatná is hozzám az Julia kemén szívét (mert Julia neve az vízparton láttam szép asszonnak ), talám Briseida, az ő hív társa, ki egy igen tudós, okos asszonállat, vagy szép szovával, vagy bölcs tudományával megengesztelhetnéje az ő kemén szüvinek győzhetetlen erejét hozzám.
De azmint látom, csak héában fáradunk mindketten is abban, mert nem látom, hogy semmi kélne dolgunkban.
LICIDA.
Hadd járjon, társ, ne essél kétségben, s ne is búsulj felettébb az te szép szerelmesednek kemén természetén.
Mi lehet keményebb az márvánkőnél, s mi lehet viszont lágyabb az víznél?
Mégis, látd-é, hogy ugyan végre is meglikasztja az kemén márvánkövet az lágy víznek gyakorta való csepegése?
Bízzál csak az szerelemben s könyörögj néki, reá felelek, úgy megtanít, mint járj érette s minémő mesterséggel vesd meg az hálót utána, hogy ha az egyikben nem is, de az másikban meg kell esni!
Oztán ha ugyan semmi egyéb néked nem használhatna is, csak az idő is, lehetetlen, hogy valamel későre meg nem engesztelné hozzád őtet.
Hallottam, hogy idővel ebnek foga kopik, déceg lónak is háta túrosodik.
Én is penig valamiben használhatok, parancsolj, és örömest szolgálok.
Elmégyek, valami nádat szedek az ház héjára, hogy az eső reám ne csepegjen.
ACTUS I. SCENA III.
Dienes, az Sylvanus juhásza szól Credulussal.
DIENES.
Bestyéje, lám ugyan jő az sok veszél fejemre, mint az sok légy az jungátára.
Oly nap nincs, hogy vagy juhaimot, vagy kecskémet el ne lopnák!
CREDULUS.
Ahon jő Dienes, az társom juhásza, majd megkérdem, ha látta-é ma az én szerelmes Juliámot?
Hallád-é, Dienes, láttad-é ma valahol?
DIENES.
Vigyen el, csaknem mondám, mi!
Hagyj békét, gondom vagyon most.
Egy kecskémet lopák el, azt kell megkeresnem.
CREDULUS.
Állj, mondok, láttad-é valahol?
DIENES.
Láttam, csaknem mondám, mit!
CREDULUS.
Mi lehet, eszed vesztő?
DIENES.
Hagyj békét, ne szólj, az Istenért!
CREDULUS.
Mi dolog?
Csak két szóra!
Hallád, jámbor vagy, Dienes!
DIENES.
Lám, szinte mint egy dönge bogár, úgy búsítasz!
Mi kell?
CREDULUS.
Mondd meg, ha láttad-é valahol az én tündérasszonyomot, azki az én szívemet ellopta?
DIENES.
Ha eszemben vehettem volna, mikor az szívedet ellopta, egy kis darabot mégis elkértem volna benne az boglocskámnak, mert majd negyednapja, hogy semmit nem ött szegén!
Hiszem bolondságot beszéltek ti, kik így szeretkeztek!
Bolond ha szíved nem vólna, valyon s szólhatnál-é vagy egy kukkot?
Vaj lopták volna el úgy az én kecskémet, azmint az te szívedet, tőlem, nem kellene most semmit fáradnom.
CREDULUS.
No, ageb, no!
Mondd meg, láttad-é az én kegyesemet, mondd meg!
DIENES.
Mondd meg te is hát, ha láttad-é az én kecskémet?
CREDULUS.
Láss agebet az zöld ágon!
Mondd meg, ha láttad-é az én virágomot?
DIENES.
Hogy tudom, micsoda az te virágod, ha meg [nem] nevezed?
Látod, hogy rakva az mező az sok szép virágszállal, s nevezd meg, melyik az, mert én próféta nem vagyok!
CREDULUS.
Mégsem tudod-é, ki neve?
Én azt hittem hogy azmennyiszer szólottam uraddal felőle, hogy bár meg ne nevezzem is, tudod, mit akarok!
DIENES.
Néma gyermeknek anyja sem érti szavát!
Én sem érthetem mondatlan, te mit akarsz.
Ha nem tudom, mikor rezet mutatsz, reám köszönnéd azkor.
CREDULUS.
Julia az, azkit kérdek.
DIENES.
Hohohó!
Nem veszett volna néked még el az szemed fénye!
Szép simácska ám az!
Kövérke, pirosocska, jó űzőcske, mint egy nyúlcímerecske!
Oly fejér, mint az én ingem karácson napján!
Az melle, mint egy gömbelő retkecske; az orcája, mint egy parlagi rózsa; az ajaka, mint egy kis megért cseresnye; oly fejér az foga, mint egy lisztláng; az orra vékon, hosszúcska, mint egy lyukon hámzott salátatorzsácska; jó szagó penig, mint az [szemei, mint az] én cickémnek az kemencében.
De hallád, en az tanács, ellégy anélkül, mert bizony egyben hordjuk az gubát!
CREDULUS.
Miért?
Mi gondod vagyon néked reá?
DIENES.
Az, hogy Sylvanus szeretője.
CREDULUS.
Melyik Sylvanusé?
Az uradé-é?
DIENES.
Az tott, bezzeg!
CREDULUS.
Ne játsszál!
DIENES.
Ki vagy szegén?
Mindenkor együtt vadtok az gazdámmal, mindéltig egymás nyakán csüggötök, mint az harang az én bakom nyakán, s mégsem tudod?
CREDULUS.
Lehetetlen dolog, hogy azki énnékem ilyen meghitt, megpróbált barátom, minden titkomnak tudója, hogy az énnékem ily hamisat tenne!
DIENES.
Azt nem tudom, mint vadtok: hamisok-é vagy igazok-é, de ezt jól tudom, hogy Sylvanus inkább szereti Juliát, mint az héja az tikfiat.
No, maradj el, énnékem az kecskét kell megkeresnem, mert szolgálatomban tudják, ha meg nem lölem.
CREDULUS.
Állj, mondok, várj, édes bátyám, csak egy kevéssé!
Hallád, Dienes, Dienes!
Elmégyik.
Csak kár!
Ó, keserves, állhatatlan szerencse, micsoda új bút forralsz ismét fejemre!
Kell hinni valyon, hogy Sylvanus ilyen nagy árultatást míveljen valaha rajtam?
Azki, úgy tetszett, hogy még az két szeménél is szeret inkább vala engemet, én is mindennémő titkomot megjelentettem őnéki, reá bíztam s reá támaszkodtam s reá hadtam magamot!
Nem tudom, mit higgyek, de míg besetétedik, vígére mégyek, s kivészem kétségemet belőle; s ha ugyan igaz lészen az juhász szava, meglátja, hitemre, hogy úgy állom meg bosszúmot, azmint olyan áruló érdemli.
ACTUS I. SCENA IV.
Sylvanus szól őmagában, nézvén széllyel Juliát.
SYLVANUS.
Csak egy ösvényen sem tudom az én szerelmes szép Juliámnak kisded nyomát!
Ej, jól juta eszemben, néha amaz völgyen látám, hogy hol léppel, hol kelepcével madarászdogált.
Majd azfelé ballagok, s nyugodván az jó szagó füvekben, mégis énekeldegélek, s úgy múlatom el addig az időt, míg valahol megláthatom itt az tengerszakadék mellett:
Ó, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség,
csillagok palotája,
Szép zölddel béborult, virágokkal újult
jó illatú föld tája,
Csudákat nevelő, gállyákat viselő
nagy tenger morotvája!
Mi haszon énnékem hegyeken-völgyeken
bujdosva nyavalyognom,
Szörnyű havasokon fene párduc módon
kietlenben bolyognom,
Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban
holtig csak nyomorognom?
Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit
mi haszon, hogy béjárom?
Emberek nem lakta földön ily régolta
mi jutalmamat várom?
Ha mindenütt éget szerelem engemet,
mind búm, kínom csak károm.
Sokszor vadászással, szép madarászással
én mind csak azon voltam,
Hogy nagy szerelmemet, ki forral engemet,
szívemben mint megoltsam,
De semmit nem nyertem véle, sőt vesztettem,
mert inkább égtem, gyúltam.
Mert valahol járok s valamit csinálok,
elmémbe mind ott forog
Julia szép képe, gyönyörű beszéde,
lelkem érte forr, buzog,
Valahová nézek, úgy tetszik szememnek,
hogy mind előttem mozog.
Noha felmetszette szívem közepette
Cupido néki képét
Gyémánt szép bötűkkel maga két kezével,
de mégis szép személyét
Nézni elűz éngem, noha nyilván érzem,
hogy csak vallom gyötrelmét.
Más kegyes is engem szeret, de én őt nem,
noha követ nagy híven,
Azért, mert az Isten, csodául nagy bölcsen,
csak Juliára éppen
Minden nagy szépséget e földön úgy szerzett,
hogy senki szebb ne légyen.
Ó, énreám dihüdt, elvesztemre esküdt
igen hamis szerelem!
Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz
utánam szerelmessen?
S mire kedvem ellen gyútasz ahhoz engem,
aki megnyerhetetlen?
De te törvényidnek, noha csak vesztenek,
kételen kell engednem,
Zsámolyul vetettél, rabjává ejtettél
mert Juliának engem,
Kínját, hiszem csoda, hogy mintha jó volna,
oly örömest viselem.
Mint az leppentőcske gyertyaláng közibe
magát akartva üti,
Nem gondolván véle, hogy gyertyaláng héve
meg is égeti, süti,
Szívem is ekképpen Julia szenében
magát örömest fűti.
Hatalmas szemei, haragos beszédi
engem noha vesztenek,
De minden szépségnél, minden szerelemnél
mégis inkább tetszenek,
Rajta esik, hal, vész lelkem, s csak az nehéz,
hogy tart számkivetettnek.
De ám akar medgyen vélem bár szerelem,
szabad légyen már véle,
Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe,
hogy amint felmetszette
Juliát szívemben, szinte úgy versemben
is tessék meg szép képe.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE