ELTE drámakorpusz

Vissza

Babits Mihály

Laodameia

Keletkezés ideje

1910

Felvonás

Jelenet

Megszólalás

117

Mondat/Sor

812

Szó

4664

ELSŐ SZÍN

Színhely: Phylaké, Thessalia.

LAODAMEIA

A Hóra visszahozza már a zöld tavaszt

lombtól sötét a hószin oszlopok köze. -

Ma újra véres és halottas álmokat

küldött egy isten. - Im lefolyt a teljes év,

mióta hősi férjem Protesilaos

görbe hajóján légszerű tengerre szállt

hogy megbüntesse a hitetlen trójait

s Tróját lerontsa. S im még róla semmi hír.

Bölcs jós, tudás kapuja, készítsd jóslatod.

JÓS

Királynő, néha jobb nem tudni a jövőt.

LAODAMEIA

Világosságnál jobb -e hát a vak homály?

JÓS

Az isteneknél változatlan áll a sors.

LAODAMEIA

Tudva kitérhet utjából a gondos ész.

JÓS

Asszonykézzel vasat kívánsz hajlítani.

LAODAMEIA

Királynődnek szegülsz -e ellen, szolgavér?

JÓS

Tudod -e még a jóslatot, mely Delphiből

jött Atridákhoz, mielőtt hajóikat

indíták földig rontani szent Iliont?

" Kinek a lába legelőbb érinti meg

Trójának földjét, Trója földjén veszni fog."

Vas végzet vonssza lábaink lépéseit.

LAODAMEIA

Ó jaj nekem!

KAR

Mi bánt úrnöm?

LAODAMEIA

Ó jaj nekem!

Már látom a végzetnek szörnyü szőttesét.

KAR

Baljós multakba néznek véres szemeid.

LAODAMEIA

Férjem hallván Apollo gyémánt végzetét,

szólt: "Boldog és háromszor boldog a görög,

ki trójai homokba az első görög,

nyomot nyomhatja." - Döbbenéssel felelénk:

"De isten mondja, Trója földjén ,veszni fog ".

Nem hajtva, újra mondta: "Boldog a görög,

kinek hajója gyors és lába gyors, a part

felé, hajója szállni, lába ugrani,

a part felé, madárhajó és zergeláb."

JÓS

A hős vakmódra végzet ellen merni bíz

és azt gondolja, bátorsága már erő.

LAODAMEIA

Lefolyt a teljes év s még róla semmi hír.

Bölcs jós, tudás kapuja, készítsd jóslatod.

JÓS

Királynő, férjed őrült lelke szállt beléd:

asszonykézzel vasat kivánsz hajlítani.

LAODAMEIA

Királynődnek szegülsz -e ellen, szolgafaj?

Oltár lángjára szótlan öntsd a barna vért.

JÓS

A vér sercegve összefut s a füst lecsap:

baljós illat száll meghomályzott gőzivel.

FIUK

1. strófa.

Minden szomorú idö közt

a tavasz a legszomorúbb,

amikor zöldül az erdő,

amikor borul az ég.

LÁNYOK

Friss zápor zúg a mezők közt

az út sárral teli, rút,

de barna bársony a felhő,

de zöld bársony a vidék.

FIUK

1. antistrófa.

Jő Héliosz égi nyilakkal

gyilkos sugárnyila hull

és újra napos a nappal

és zengve ébred a méh.

LÁNYOK

Völgy felé forr a folyóka,

a fenyő a kékbe nyúl,

nap felé vágy a futóka

s a királynő - férje felé!

FIUK

2. strófa

Jertek ma, fiuk valamennyien,

kik lakjátok erdős Phylakét

s nagy Démétér földjét, Pyrasost

s juhok anyját, a virágos Itónt,

tengeri Antrónt s füves Pteleost

a sokcsúcsú Thessaliában.

LÁNYOK

Jertek ma leányok, barna szüzek,

nász - nem - látott sok szép hajadon,

kérjük dallal nyilas Artemist,

hogy adja királynőnknek vigaszát,

ki zokogva eped hős férje után

s haját keze tépi hiában.

FIUK

2. antistrófa

Két hős dalia szállt Trója felé

az ös Phylakos palotáiból,

gyorslábú Podargés és a vitéz

Protesiláos, mint két csodasas,

mely fészkéből zsákmányra kikel,

tán hogy soha vissza ne keljen.

LÁNYOK

A bizakodó hős útra merész

s árván marad sok ős palota

és tépi haját sok bús feleség,

a fekete föld s a keserü víz

minden fehér csontot befogad

s ki merhet az istenek ellen?

TELJES KAR

Epodos

Milyen bort adtak a föld fiának

a kegyetlen istenek,

hogy attól örökre részeg

s szenved míg a sírba száll?

hogy él ahol élni bánat

és kűzködik és szeret,

ahol bűn lenni merésznek,

ahol szeretni halál?

hogy tudva is űzi lázát

végzete torka felé

és kergeti azt ami messze

s elereszti ami közel;

elhagyja nyugalmas házát

és mind ki őt szereté

s csak akkor látja ha veszve,

hogy boldogsága vesz el?

Bolond akarás a férfi bora,

a nő bora bús szerelme,

sajtolva kínnal a fürtből,

amelynek vágy a neve,

a sors buta lába gázol a

lélek kádjában ütemre

és ömlik a vérző fürtből

a bor vérszinü leve.

És mint akit ért kigyómarás,

számára fű nem terem:

a férfi bora bolond akarás,

a nő bora bús szerelem.

HÍRNÖK

Viharban jöttem Trója vészes tájiról,

Lemnosból vad hab elragadt Athos felé

s a tengerek korbácsa, zord tavaszi szél.

Sok hajnal vére folyt a vízre, mialatt

a szürke tengert habra verte evezőnk. -

Borus hírrel küld hős Podarges engemet,

hogy jobb talán ádáz Eurussal küzdeni,

mint ily hírtől görnyedve szállni part fölé. -

Vén ember, mondd, neves királynőd merre van?

IPHIKLOS

Ó idegen, királyok atyjával beszélsz.

HÍRNÖK

Gyorslábu hös Podargés, s Protesilaos

hősnek hős atyja, hős Iphiklos vagy talán?

IPHIKLOS

Az volnék, hogyha anyja egykor nem hazudt.

HÍRNÖK

Ó hallgass engem békén, sokjuhú király,

a végzet ellen harcra úgysem szállhatunk. -

Atyám Othrys hegy alján őrzi nyájait,

honnan lelátni messze kék tenger fölé:

onnan indult el Ilionba két fiad

és sok thesszáli s köztük én is, gyors hajón,

sok érclábvértü, barna üstökü görög

de legkülömb vezérük, Prótesílaos

Ares-kedvelte hős. És jött a deli szél

Euboia földjét jobbra, Sepias fokot

baloldalon vigan kerülte víg hajónk

s tavasz lehétől vásznunk boldogan dagadt.

Görög hajók közt nem volt több ily gyors hajó

görög utak közt nem volt több ily boldog út.

Csak a vezér ült bárkaorron kedvtelen:

az ő vágyának lassú volt a könnyű szél

s úgy tetszett, mozdulatlan áll a gyors lapát.

Lemnoshoz érve megkötöttük a hajót

és ágyat készítvén a sárga homokon

Myrina partján, ott aludtunk a puhán

s nyugodt álmunktól dobogott a messze part

halkan, mint a szellőtől a tenger szive.

Csak a vezér nem nyughatott lágy szőnyegén

s az örök égtől s csillagoktól kérdezé:

"Ó tenger és te menny mélységes tengere,

arany homok, s ti menny homokja, csillagok,

elsőnek ér -e Ilionba gyors hajóm ?"

S midön a Göncöl ruddal fordult lefelé

s szürkülni kezdett messze Ilion felé,

kiáltott: "Hej hajósok! hej hajóscsapat!

hajóra! talpra !" s vertük már a sós vizet,

mire a Hajnal széttárta rózsaujjait.

Hajónak orrán, mint egy isten, állt a hős

kelő napfénytől vértje mellén vakított:

olyan volt, mint a sas, midőn a napba néz.

IPHIKLOS

Ó hős fiú! Ó hős apád igaz fia!

Emlékszem, gyermek voltál és aligha tíz

tavaszt ha láttál, amikor megjöttem én

a lótenyésztö Élis földjéről, ahol

Amarynkeus höst temették az epeiosok,

s halotti játékot rendeztek gyermeki

Bouprasionban; Nestorral futottam én,

mi két öreg; de gyengék voltak inaim

és meg nem adták győznöm ott az istenek,

Hej, mint vigasztalt, ördöngős kis kölyke! hej,

hogy mondogatta: "Csak nőjjek meg én, apám,

első leszek minden görög között, tudom,

s legyőzöm mind, ki tégedet legyőzni mer !"

S én remélhettem, felvirúl még Phylakos

atyám hős vére s Diomédé s Déión

magzatjaiban él a régi ép erő.

HÍRNÖK

Tovább hajóztunk akkor, s jó szelet fuvott

utunkra Zeus, s Imbrosnál láttuk messziről

szürkéllni vízből Phrygiának partjait

s új hajnalon csillogni Sigeum vizét,

mint egy vértengert. Ó minö hajnal vala!

Itt közre fogtak messze vézna szigetek,

balról köves Mastúsiának bús foka,

jobbról a ködben rémlett kincses Tenedos

s mi Ázsiának, ellenséges föld felé

úsztunk a vértengerbe. Fenyegetve nyúlt

előttünk vén szikláin híres Pergamos

roppant kockákból rakva, és mögötte kelt

a véres nap. Hajónk orrán állott a hős

vezér; a napból két vércsepp szemébe hullt

s e két vércsepp így szólt: Priamos vára ez!

És már hallottuk messziről, hogy ébredez

a tágas Trója s száz kapuja sorra nyil,

gyapjas nyáj béget, csenget görbe szarvú kos

kurjant a pásztor s bőg a kajla bús tehén.

Ekkor - hopp, hóha! - partra dobni a követ

a horgony-nehezékkel. Rándul a kötél.

Lapátot padra hány az izmos evezős

s fáradt karját nyugtatja nedves combjain.

Még egyet ing a nagy hajó. Haj, dolgozik

a vad hajós marok, feszítve a kötélt.

IPHIKLOS

Rövidre fogd beszéded véres gyeplejét.

HÍRNÖK

Ó, mint egy isten állt a bárkaorr csúcsán

s megvetve edzett lábát a nedves padon

Hermés gyanánt a partra könnyedén szökött

szárnyas bokával; s rendült rá a nagy hajó.

Az első! Messze még Agamemnon király

hajója, messze szöke Meneláos úr

s ravasz Odysseus, s gyors Achilleus messze még!

S míg a hajó népén, hősök harchoz szokott

során s a vad hajósok durva csontjain

iszony fut át s végzet hideg fuvallata;

addig a vészes partra nyugton néz a hős

s szent Ilionra s Pergamos várára fel

mint oroszlán, midőn barlangjából kiszáll

s zsákmányt keresni messze földön széttekint.

Előtte barna Pergamos s a nagy torony. -

És ím a napnak büszke, fényes kereke

a nagy torony vállára száll. S a nap előtt

a nagy toronynak vállán áll egy óriás

vitéz, nagy íjjal, feketén a nap előtt,

mint egy sötét Apollo; Priamos fia

Hektor királyfi; s áll mögötte második,

Euphorbos, Panthous pap fia, Othrys üke.

Az dardánok közt hősnek messze legkülömb,

ez nyilasok közt messze legkülömb nyilas.

Magas toronyból úgy tekint felénk e pár,

miként magas fészkéből égi két madár.

Messze pendűl az óriás, fekete íj,

messze surran a vesszö, messze pattan a nyíl

s a nap előtt reggeli légen úgy zúg át,

mint reggeli madár, ha leveti magát,

mint ölni éhes, görbecsőrű vad madár:

csőrén a végzet, csőrén ült a zord halál.

FIUK

1. strófa

Végzethordó zord madarakkal

reggel, este

teli zsong borús levegőnk:

jaj akire ők találnak,

jaj akire ők leszállnak,

reggel, este

jaj aki elökbe kerül.

LÁNYOK

Ki virrasztott a porokkal?

Ki kereste

bús csontjait össze a máglyán,

ki akart elégni lángján,

lombbal ki vette körül?

reggel, este -

ki siratta meg őt?

1. antistrófa

Itthon vár bús felesége

reggel, este

epedez, sí férje miatt,

majd gyászlepedőt is hímez

és rá feketével színez -

hol a teste,

akire borítaná?

FIUK

Vad Phrygia messze vidéke -

ott a teste,

hol tigris kölykez a pusztán,

hol üvölt a sárga oroszlán

s Xanthos vize omlik alá -

ott a teste,

fölötte a keselyühad.

LÁNYOK

2. strófa

Érc és hármas erő övezé mellét, ki először vízre bocsátá kis tutaját

s vad tenger kényére vetette reá a törékeny, könnyű hajót

s elhagyva hazáját, szállt ki Keletre a Hajnal büszke kapuja felé,

hol habra hab ezredek ezrede óta dönget a Hajnal boltozatán.

FIUK

Három szűz ül messze teren túl, időn túl, fonja fonák fonalát,

habra habot ver, napra napot ver a tenger, törve hajóra hajót.

Szűz új parton fátyolos árnyakul új nem sejtett végzetek álnokul állnak az útas elé

s mégis az álmok a szűz partokra szállnak az új csodagyapjak után.

LÁNYOK

2. antistrófa

Minden gyors-gyors, kétfelül öblös, fekete orrú görbe hajók között

isten-ember legsebesebbnek mondja az Argo régi hajót,

de Prótesiláos görbe hajójánál nem volt sebesebb is jaj, vesztire gyors !)

mióta röpült vala Daidalos és tüzet hozott a Titán.

FIUK

Szép a hajó, ha selyem habok égszínű kék fodrába felöltözött

s habra száll, mint táncra az ifjú leány; öröm akkor látni a büszke hajót,

ha röpte gyors; - de végzet ül a magas faron és kormányos a Sors -

s mégis az álmok a szűz partokra szállnak az új csoda gyapjak után.

TELJES KAR

Epodos

Ember, Iapetos fia,

tiltott útra merész isteni ösztönöd.

Amióta Prométheüsz

csenni merte tüzét istenek ellen is,

benned ég a tűz, ösztönöz

és úgy nevezed: dicsőség.

E tűz gyújtja a bűnt, gyújtja a háborut,

e tűz edzi a kardokat,

edzi barna hajók kártonyos árbocát,

szűz partokra kivánkozót. -

S téged, nagyszerű bűn, nagyszerű háború,

meg nem tagadunk örökké.

Gyors hajó Meneláosé,

gyors, mert hajtja harag s tört szerelem heve;

vad gőg úr-Agamemnonét,

bölcs Odysszeüszét a leleményes ész; -

gyorsabb Prótesiláosé,

mert vágyad hajtja, dicsőség!

Végzet, mennyei kard, célzani biztos íj,

végzet lassu malomkerék,

végzet, barna madár, földbefonó nagy pók,

roppant varsa, hiába köt: -

téged, nagyszerü bűn, nagyszerü háboru,

meg nem tagadunk örökké.

IPHIKLOS

Sírjatok, erdős Phylakénak fürtös ifjai, leányai,

megfogyatkozott lombjában Phylakidák ősi törzse.

Ó jaj, tépd ki végsö ősz hajszálaid, egykor hős Iphiklos,

mert háromszor balga, ki örvend, látva gyermeke hősiségét.

KAR

Öreg ember önnön terhét bajjal vonja három lábon,

élete gyermeke és halála lészen gyermeke bús halála;

rossz hír, mint a sárga lombot könnyű szél is, úgy megrázza:

nincs erő már vén tagjában végzet ellen meg nem törni.

IPHIKLOS

Ó jaj, vén szívem reményét szörnyü Moira vágta szét.

KAR

Hogyan sírhat még a hitves, hogyha így sír az atya?

IPHIKLOS

Ó jaj, ősz atyád elhagytad, árvaságra ifjú nőd!

KAR

Jön, közelg már a királynő, haját tépi kétfelé.

FIUK

Zord szerelem

kő terhe szívében

férje nevét sikoltva riad.

LÁNYOK

Mint a madár,

ha nem leli párját

fészke fölött vijjogva kering.

LAODAMEIA

Ó leányok, akik egykor nászszobámba vittetek

édes éjre mirtuszokkal ékesítve ágyamat,

halljátok meg, szörnyű bánat érte úrnőtök szívét,

nem tér vissza férje többé, hősi Prótesílaos.

KAR

Ó jaj, jaj, bánat örökké!

LAODAMEIA

Nem fogom már nézni többé fulladozva mély szemét,

Soha nem fogom karomba hősi férfitetemét;

Szerelemre termett testem özvegységben hervad el,

Szerelemtől szomjas ajkam szomjúságban szárad el.

KAR

Ó jaj, jaj, bánat örökké!

IPHIKLOS

Férj helyébe másik férjet adhatnak az istenek:

melyik isten adja vissza az atyának holt fiát?

LAODAMEIA

Akinek szívét kitépték, másik szívet nyerhet-é?

Lelke helyett asszony teste másik lelket lelhet-é?

IPHIKLOS

Asszony búja mint a zápor, csupa könny és elfolyik:

férfi búja hegyi tó, mely mély és messze s maga van.

KAR

Remegek reájuk nézni,

remegek hozzájuk szólni:

apa s nő közt szörnyü verseny.

LAODAMEIA

Férfi búja fagyos bánat, mint a jég a hegytetőn,

asszony búja forró láng, mely önmagát emésztve ég.

IPHIKLOS

Teste testem, vére vérem, én nemzettem egykor őt,

én kapattam hősi harcra még mint zsenge gyermeket.

LAODAMEIA

Szerelemben egyesültünk, mint folyammal bús patak.

Testem teste, vérem vére; mi vagyok én nélküle?

KAR

Remegek reájuk nézni,

remegek hozzájuk szólni:

apa s nő közt szárnyü verseny.

Királynő, teljesültek véres álmaid.

LAODAMEIA

Ó jaj, álmomban nagy csarnokban voltam én,

Sohasem láttam ébren ezt a csarnokot,

de álmaimból ismerem minden zúgát.

Nagy, csúf kövekből összehordott kapuján

két nőoroszlán dugja egybe bús fejét.

Belől homály van. Itt-amott nagy oszlopok

alján pislog csak a setétes árva mécs,

hogy jobban lássuk a homályt; s az oszlopok

lila árnya rőt falakra rézsut ingva dől.

Ah, csúf pillérek, lomha, barbár támaszok,

egymás fölé rakott kockákból, éktelen

s nincs gömbölyű árny; minden durva, szögletes.

És az ormótlan kockák rücskös, rút falán

véres betükkel ismeretlen ősírás

oly vastagon, mint vérbemártott ujj nyoma.

A nagyteremben egymagam bolyongtam én

végét nem érve. S ím egyszerre egy tetem

bukott a karjaimba, véres és hideg,

aludt a vér és összecsapzott rajt a fürt,

de félelmemnek őt ölelni jól esett.

Lázas testemnek hűvös teste jól esett.

S magamhoz szorítottam őt, mint lázbeteg

hideg márványra nyomja égő homlokát

s teste jegén hüsítém tikkadt tagjaim.

S egyszerre lelkem átborzongott kéjesen,

hogy férjem ez! s hogy im halottat ölelek

s hogy élőnél holtat szeretni több talán.

S csókolni kezdtem; s teste égető jegét

mohó parazsára szítta szomjas ajakam

S ujjomra fontam összecsapzott fürteit

S a sós vért nyaltam nyíllal sebzett homlokán,

szorítva mint egy őrült, s tán remélve, hogy

megolvad; ó, ha zord Hádésban van szerelem,

ilyen lehet, ily őrült! s én óhajtanék

Hádésba szállni s örökké szeretni ott.

KAR

Ó jaj, királynő, zord Hádésban nincs szerelem,

nincs csók, királynő, zord Hádésban nincs ölelés,

csak tengve lengnek ott az árnyak tétova,

mint puszta képek; lengve tengnek testtelen

S nem tudják azt, hogy vannak; Léthe bús vizét

ízlelték ők; s nincsennek többé vágyaik.

LAODAMEIA

Ó lányok, halhatatlan a valódi vágy,

Léthé álomvízétől az nem alszik el,

hanem mint drága szesznek gáza ég tovább

a vágyak gyásza testtelen lélekben is

S titkon lobog a lélek lengve mint a láng

S fellobban olykor és legyőzi végzetét.

Így hallá férje bús dalát Eurydiké

holt árnya és kezdett ütemre lengeni

a lantos Orpheüsz nyomán.

KAR

Úrnőm, nyugodj,

az isteneknél változatlan áll a sors,

az alvilágban elcsitúl minden merény

s Kókytosz mellől vissza nem tér senki sem.

LAODAMEIA

Ó lányok, győzhetetlen a valódi vágy

S mindent legyőz és mint a végzet, oly kemény

gyémánt Vágy s gyémánt Végzet. Minden hős merényt

a Végzet ellen, sújtanak az istenek

s a Végzet sújtja még az isteneket is:

de a Végzettel egyerős a Szerelem

istenek anyja, istenek közt legidősb

S olykor a Végzetet lába elé köti

S szolgája a haláltalan Emlékezés

legyőzi a Végzet szolgáját a Halált

S egy percre Végzet és Halál fején kacag

S miként az öröklét e perc korláttalan.

KAR

Királynő, férjed őrült lelke szállt beléd;

asszonykézzel vasat kivánsz hajlítani.

LAODAMEIA

Ó visszahívom, visszavívom holtamat

egy percre bár, és aztán jőjjön a Halál

a perceken a Szerelem mindenható

s nincs isten, aki nékem ellenmondana:

apró hadam, a Kéjek és Percek hada

kis talpaik alá szegik a vén Időt.

KAR

1. strófa

Hol körbe kerül a Styx vize hétszer

s ugat a kapunál háromfejü eb,

hova senkise jut soha kétszer:

a legmesszebb s a legközelebb,

hol az árnyban az árnyak álmai járnak,

hol a vágyra a vágyak vágyai várnak,

ahol álmokról álmodnak az álmok,

van -e létezőbb hely s léttelenebb?

Mert senkise tér onnan soha vissza,

csak kívül van kapuján kilincs,

becsukja a lelkét, ki a Léthét issza

és ott aki van, annak neve: nincs.

Behunyja a lelkét, ki issza a Léthét

S örökre feledve a létnek a létét,

a léthei rétnek lakja sötétét

s létezni a lélek sötéte bilincs.

1.antistrófa

Ott semmisem éled és semmise pusztul

s mert semmisem él, örök ott, ami holt

és semmise lankad és semmise buzdul

s mert semmise lessz, örök ott, ami volt

nem vetnek, aratnak, vetnek örökre,

nem túrja a földet az emberek ökre

nem ölt soha zöldet Flóra a rögre

nem ballag a csillag, nem fogy a hold.

A vágynak a vágya s a búnak a búja

elszunnyad az asphodelos-levelen

nem nyílik az álmok ivor-kapúja

és nincsen vágy és nincs szerelem,

ott nem betegíti a vér a csontot,

és senkisem érez a gondért gondot

és nem szomuhozza a szomjra a szomjot,

mert alszik a láz meg a gyász odalenn.

2.strófa

Jön az alkony csupa gyászban, lila árnyat vet az oszlop,

hüvös estnek szele hajtja a fenyőfák feketéjét:

ez a tenger szele, melynél a hajós félve tekinti

az ikercsillagok álltát.

Jön a felhő: valamely mennyei pásztor veri nyáját,

Nosza hallga phylakénak dalos ifjai, leányi,

amíg áldoz a királynő, mi maradjunk a sötétben,

Nosza halkan dudolásszunk.

2.antistrófa

Sohse láttam ilyen asszonyt, csoda férjnek csoda nőjét,

aki nem sír patakokban, nem alél asszcnyi módra,

aki kész volna kiszállni viadalban a Halálnak,

a hatalmas Szerelemmel.

Jön az alkony; denevér száll; remegek; rémes az este,

jön a felhő; valamely mennyei pásztor veri nyáját,

nosza hallga, Phylakénak dalos ifjai, leányi,

nosza halkan dudolásszunk.

SEMICHORUS

Artemis követői, szűz

lányok, zengjük az istennőt:

ó szűz Artemis, ó szüzek

istennője, imádunk.

Létó leánya, kit egykoron

hűs olajfa alatt anyád

Zeusz sarjának a földre szült

Délos szent szigetében,

erdők asszonya hogy te légy,

s zöldellő hegyek asszonya.

s teknős rejtekü völgyeké

zengő nagy folyamokkal:

te segíted az új anyát

kínja közt; a keresztúton

te lengsz éjszaka; fényedről

Holdnak hívnak a földön.

Lengve hónapos útadon

mérni a kerek év szakát,

munkás földmüvelő szerény

házát gazdagon áldod.

Könnyítsd kívül az éjszakát,

bús szívünkben a rettegést

s gyász egünkre aranyszinű

fénynek hozd fel a holdat.

SEMICHORUS

Büszke székedben, magas Aphrodite,

égi hölgy, lesben gyakorolt, ha másszor

hív imádódnak kegyesen hajoltál

földi szavára:

Jőjj, ereszkedjél nagy Olympos hegyről

s vonva hintódat lebegő galambok

villogó szárnnyal, tova hagyd atyádnak

isteni házát.

Ős habok közül született mosolygó

istennő, élet kegyes édesanyja,

élet, édesség, gyönyörüség, jőjj el,

ó te hatalmas.

Kedvesebb lantnál, aranyabb aranynál

bús galambszavad, de ha cseng tavasszal

isten és ember s a vadak csapatja

hajlik utána.

Kezd a fényes nap melegebben égni,

még a szűzi csillagok is remegnek:

Jőjj, ereszkedjél, magas Aphrodite,

megjön az éjjel,

megjön a szent hold, lemegy a bús Pleiás

s majd az éjdél jár, foly az óra halkan:

s tört királynőnk zord szerelemmel küzd nagy

végzetek ellen.

KAR

Epodos

Remegnek a csillagok, égnek az égen,

mindennek az ura a zord szerelem:

de az árnyak a léthei réti sötéten

alusznak az asphodelos-levelen,

ott nem betegíti a vér a csontot

és senkisem érez a gondért gondot

és nem szomuhozza a szomjra a szomjot,

mert alszik a láz meg a gyász odalenn.

LAODAMEIA

Ó rémes este! soha ennyi denevért

lomhán sodorni hosszu architrávokon!

A palotának udvarára rábukik

Othrys hegy súlyos árnya. Csüggedek. Be más

volt hajdanán az ílyen este tavaszon

Hős férjem karja eltakarta vállamat

s lombok megől a nimfa leste csókjaink

kiváncsi szemmel. - Mostan félve elbuvik

a nimfa, mint e lányok, kik szüz Artemist

kérik, hogy hozna holdat félelmükre vagy

Aphroditét, hogy lenne új vigasztalóm.

De mit törődik Aphrodite én velem?

ki eleven szerelmet oltalmaz csupán

holtaktól retteg. Melyik istent kérjem én

az égiek vagy alvilágiak közűl

ki éggel és az alvilággal harcolok,

élettel és halállai? Csüggedek. Talán

már itt is járnak mind az árnyak körülem

denevérszárnyakkal szállnak szerte nesztelen

S a vérre lesnek, mely az oltár hófehér

kövén lecseppen és hogy abból nyaljanak

s a forró vértől percnyi létre keljenek.

Ha úgy lehetne! Csüggedek, Be más, be más

volt hajdanán, mig férjem ébren őrizett

Haj, gyönge asszony! Melyik istent kérjem én

az égiek vagy alvilágiak közűl

ki éggel és az alvilággal harcolok;

élettel és halállal? Téged halavány

Persephoneia, Hádes nöje kérlek én

ki alvilágból visszajársz az ég alá

S az ég alól zord alvilágba visszajársz:

Szerelem vitt el, alvilági zord szerelem

szeretet hoz fel és az édes nap heve

minden tavasszal. Örvend akkor bús anyád

S kiteríti a föld nagy asztalán áldásait

a lengő gabonát és husos gyümölcsöket

s míg fenn vagy őszig, véle örvend mind a föld.

De télen lenn ülsz zord uradnak oldalán

ivor székedben s nézed ott az árnyakat,

hogy nyüzsgenek miként rajzáskor fürge méh

vagy ősszel darvak serge; nézed Ixion

örök kerekét, nézed fáradt Sisiphos

munkáit, nézed Tantalosnak kínjait

Élet s halál tenéked egyként ismerős

s életnél és halálnál mélyebb szerelem.

Kérlek tehát, vasszóval, élet és halál

és szerelem nevében, szűzi csillagok

előtt, e rémes éjen, amely holdtalan

mint honnod éje, árnyak kegyes asszonya,

ha könyörültél Orpheüsnak bánatán

s ha szörnyü férjed mindent megtesz kedvedért:

holtak közé a vágyat egyszer s engemet,

vagy vágyakhoz a holtat s hozzám elbocsásd

egy perere s e perc győz az örök végzeten.

Lásd, rémes éjen áldozok neked sötét

bárány sötét vérévei; még nem berregett

a zsenge bárány; ugrándozva szerteszét

tavasz füvén szeplőtelen hizott; neked

illik fekete állat és fekete vér.

Magam öntöm néked, éjjel, félelemtelen

én véres asszony, vérhalállal harcoló

neked, halálnak asszonya, szerelemért

s csészébe gyüjtöm. Csillagok! Talán, talán

már itt is járnak mind az árnyak körülem

denevérszárnyakkal szállnak szerte nesztelen

s a vérre lesnek és hogy abból nyaljanak -

hess, néma árnyak! - Ah, az oszlopok között

rebbennek szerte - oly csodásan zúg a lomb!

A fű megindul. Milyen felhő kavarog

Míly néma szél! A légben láthatatlanúl

szárnyak legyeznek. A halál életre vágy

életre, vérre; forró, veres vérre vágy -

hess szomjas árnyak! - Mint csoportos madarak,

ugy nyüzsgenek, vagy mint rajzáskor fürge méh. -

Ki jő előttem néma oszlopok között

fekete lomb előtt fehéren? Villog az

éjben az oszlop, villog az árnyban az árny.

Mily halvány s mily halott! s sötét seb homlokán,

Ó mint megváltozott és mégis ugyanaz.

Jőjj, holt szerelmem árnya, téged várlak én,

jőjj ó szerelmem véres árnya, jőjj felém -

hess szomjas árnyak: mind e vér itt férjemé

s eremből ontok hozzá hogyha nem elég:

hess szomjas árnyak! jöszte édes szomjas árny

közel, közel, közel - hogy félnék tőled én,

véres, szerelmes asszony, sorssal harcoló?

Tenyérben felfogom a gőzös sűrű vért

s forró tenyeremtől lesz még forróbb neked

és úgy itatlak, mint a kis madárt szokás,

meleg tenyérből - édes, szomjas, bús madár

igyál: a vér az élet! - Ó szegény milyen

mohón habzsolja; mint a gyermek a tejet

szürcsölve halkan; - s átmelegszik vértelen

árnyteste lassan; látni mint foly át a vér

az átlátszó test vékony kékes erein

s mind sötétebb az ér és színesebb a hús.

Didergő csontját vér melegje járja át

s halott szemében élet izzó tűze gyúl

s ajkát mohón mozgatva issza lázasan

az élet vérét. - Fel, szerelmem, nézz reám

közel, közel - kapcsold szemembe szemedet

Be más vagy, s mégis régi kedvesem te vagy,

te vagy, te vagy! - Mért nézel úgy? Csak a halál

nézhet így az életre! Élünk, kedvesem,

s megint enyém vagy! Élünk, élünk! érted -e?

nyomd ajkaimra vértől nedves ajkadat

(nem félek én a holt ajaktól hisz tiéd)

mily cserepes, mily véres! csurg az álladon

a bárányvér; de vértől csókom mitse fél:

vértől a csók csak ízesebb, csak pirosabb

Hadd csókolom sebed rózsáját homlokodon,

hadd kóstolom! De mért nem szólsz? Beszélj, beszélj!

Mondd, fájt a nyíl? Mondd, fáj -e a sötét halál?

Mondd, bús az élet zord Hádésban? úgy -e bús?

Szerelmetlen, vágyatlan, létlen, vértelen

árnyélet, úgy -e bús volt? Látod te, te rossz,

mért is hagytál el engem? Úgy! de már ne sírj

hisz élünk, élünk, érted? Szólj! Mért nézel úgy?

Ne félj! az örök végzetet legyőztem én

legyőztem én s a szerelem s a vér s a vágy.

PROTESILAOS

Három órára.

LAODAMEIA

Ó minő a hangod is:

Szép férfihangod! - Mindegy, mindegy! Szólj, beszélj!

Beszéld el, Trója földjén hogy temettek el

ó messze, messze! vittek-é áldozatot,

tejet, bort, mézet? játékot rendeztek-é?

Beszélj! - de mégse! Csókolj, csókolj! Ó sokat

kell még csókolnunk - még sokat csókolhatunk.

PROTESIALOS

Három óráig.

LAODAMEIA

Nézd, feljött a holdvilág:

arany kísértet. Most az oszlop mind ezüst

s Othrys fenyői fémszinekben fénylenek

menyegzői fáklyák gyanánt. Mily szép az éj!

Ó jer velem, mint boldog nimfa és szatír

a lomb alá - még eleget csókolhatunk.

PROTESIALOS

Három óráig.

LAODAMIEA

És ha három óra is,

egy öröklétnél minden perce többet ér.

Ó jer velem! Sohase volt ily éjszakám,

mert élőnél holtat szeretni több bizony.

Apró hadam, a Kéjek és Percek hada

kis talpaik alá szegik a vén Időt

s e három óra győz az örök végzeten!

Ki halni nem fél, mindent, mindent merhet az.

Sohsem szerettelek még így: ó jer velem:

előttünk élet, vágy és véres szerelem.

PROTESILAOS

Három órára.

LAODAMEIA

S akkor együtt halhatunk!

FIUK

1.strófa

Ki a lombokat és az oszlopokat

beezüstözöd és a tengereket,

a haboknak számtalan kacaját,

erdei források szent fejeit

és a földet, mindenek anyját

s a rémeket és a szerelmeket

üdvözlégy, isteni holdtény.

LÁNYOK

Szörnyű, szörnyű dolgokat élünk,

szörnyű, szörnyű éjeket érünk

harcot, harcot végzetek ellen.

rémes, véres éji szerelmet,

árnyat a vággyal, lelket a vérrel

leget a hússal, tüzzel jegeket,

elevent egyesűlni halottal!

FIUK

1. antistrófa

A szerelmes nő mindenre merész

s hatalmas a percen a szerelem,

de a percek tellnek, az óra fogy

tün a hosszu vágy, tün a kurta kéj

bosszus a sors és irigy az isten

és változatlan a végzet áll

ki merhet az égiek ellen?

LÁNYOK

Nincsen, nincsen semmi reménység:

végzet ellen kelt a királynő

holt árny vérzi nászkamaráját

rémes, véres bús szerelemmel

pusztul a háza ős Phylakosnak

sírjatok értük, széphajfonatú

fiatal Phylakida-leányok.

FIUK

2. strófa

Iszonyú amit ma láttunk

iszonyú amit ma várunk

iszonyoknak éje lessz ez.

LÁNYOK

Szörnyű, szörnyű dolgokat élünk

szörnyű, szörnyű éjeket érünk

félek, félek, mit hoz az éj még?

FIUK

2. antistrófa

Akinek szívében egyszer

gyökeret vert vágyak fája,

örök átok hajt ki rajta.

LÁNYOK

Nincsen, nincsen semmi reménység,

végzet ellen küzd a királynő

félek, félek, mit hoz az éj még?

TELJES KAR

Epodos

Van egy fa, amely dús lombjai szárnyát

szivünkben bontja ki éveken át

és életünkre teríti árnyát

és egy fa se hajt nagyobb koronát

és egy fa se napratörőbb.

Az ifju szív ennek melegágy

s mindegy neki: nap meg éj:

buján virúlnak az ágok;

mély gyökere maga a vágy,

hullós virága a kéj,

sötét gyümölcse az átok

és gyökere annyira edzett

s a virágban annyi a méz,

s a gyümölcsben annyi a méreg,

hogy akinél kirügyedzett

a halállal harcra merész

s nem bánja ha rágja a féreg

s nem bánja az égiek átkát

csak öntözi nappal-éjjel,

csak öntözi este-reggel

rossz fája sötét virágát

csak öntözi könnyel-vérrel,

ugy harcol az istenekkel.

SEMICHORUS

Ó jaj, hallga, míly hang volt ez, milyen szívszorúlt sikoly?

SEMICHORUS

Sohse hallék ilyen hangot, ilyen tépőt, rémeset.

SEMICHORUS

Míntha a halálra gyötrött véres Éj sikoltana.

SEMICHORUS

Megrázkódtak a fenyőfák, bús felhőbe bútt a hold

SEMICHORUS

Fagyos szél jő, mintha sírból jőne a Halál szele

SEMICHORUS

Rettegek, didergek, csontom fázik, vérem összefut.

KAR

Iszonyú, amit ma értünk

iszonyú amit ma várunk

iszonyoknak éje lessz ez.

IPHIKLOS

Ó jaj, mit láttam! Ó ti vénhedt szemeim

apadjatok ki! folyj el őrült agyvelő!

nem láthat ilyet ember sarja bűntelen.

SEMICHORUS

Sejtem közelét a halálnak

És érzem valami véget ért.

IPHIKLOS

Ó lányok, ifjak, mélyen keseregjetek!

láttam Halál arcánál rémesb dolgokat:

királynőtök véresen fekszik holt gyanánt.

SEMICHORUS

Ó ifjai Thessaliának

sírhattok honnotokért!

IPHIKLOS

Amint berontok, hallva éles sikolyát,

Ő ott feküdt az ágyon - s minden csupa vér

s férje nevét kiáltva rángott lázasan.

SEMICHORUS

Hasítsad öltönyöd, arcod

és tépjed barna hajad.

IPHIKLOS

És karjai közt - nem tudom jól láttam-é?

valamely rémes és alaktalan tömeg

fogyott, halványult egyre, mint egy véres árny.

SEMICHORUS

Ő megharcolta a harcot

s elhullt a végzet alatt.

IPHIKLOS

Ó lányok, ifjak -, nem tudom elmondjam-é?

egy alaktalan, rémes, véres, éjes árny

tűnt lassan el, s az arca fiam arca volt.

LÁNYOK

Vérszínü virággal

borítsuk el őt

és tavaszi ággal,

mely éjszaka nőtt:

leljen szerelemtől a léthei réti sötéten örök pihenőt.

FIUK

És szóljon az ének

és zengjen a lant:

nyugalom szivének

örökre alant

de dicső legyen itt neve és kora sírja fölött kivirúljon a hant.

LÁNYOK

Nem özvegyi ágyban

hamvadt tüze el

nem is árva vágyban

égett e kebel:

úgy gyúlt el a kéj viharában, mint fiatal fa, ha villám égeti fel

FIUK

Vérszínü virággal

borítsuk el őt

és tavaszi ággal

mely éjszaka nőtt:

leljen szerelemtől a léthei réti sötéten örök pihenőt.

IPHIKLOS

Ó Phylakosnak ősi háza oda van

s átok borítja mindörökre bús nevét

szent borzadással mondja a késő utód.

SEMICHORUS

Szakítsad öltönyöd, arcod,

és tépjed kúsza hajad!

IPHIKLOS

Ó istenek! miért kellett megérnem ezt?

Mért nem haltam meg ifjan? gyenge vén szivem

nem birhat ennyi átkot, ennyi borzadályt.

SEMICHORUS

Ő megharcolta a harcot

s elhullt a végzet alatt.

Babits Mihály

Laodameia

ELSŐ SZÍN

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Babits Mihály

Laodameia

ELSŐ SZÍN